Dr. Bősz Anett (független)

BŐSZ ANETT (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Én magam is nagyon sajnálom, hogy a kormánypárti képviselőtársaim ellenálltak annak a törvénymódosító javaslatnak, amelyet közösen nyújtottunk be az ellenzéki képviselőkkel, mert azt gondoltuk, hogy az a minimum, hogy munkajogviszonyként ismerjük el az otthonápolást. Ennek többféle oka van. Egyfelől, aki arra kényszerül, és sok esetben a saját gyermekével kapcsolatosan kényszerül erre, hogy gyakorlatilag évtizedeken keresztül ápoljon valakit, ő maga nem lehet egy eltartotti státuszban. Azt gondoljuk, hogy nemcsak jogi értelemben, illetve a bérmunkapiaci értelemben kell ezeknek az embereknek rendezni a viszonyát, hanem abban az értelemben is, hogy az emberi méltóságuk megtartásához elengedhetetlen volna az, hogy munkaként ismerjük el azt, amit ők végeznek. Ez jelent volna meg az ellenzéki képviselőtársaimmal közösen benyújtott javaslatban.

Amire Szűcs Lajos képviselőtársam is utalt, hogy a szabadnap fogalma például ezeknek az embereknek az életében gyakorlatilag ismeretlen, és én erre önmagam törvényalkotóként nem úgy reagálnék, hogy megoldhatatlan ez a helyzet, hanem éppen ellenkezőleg, elismerném azt, hogy ezek az emberek szinte soha nem pihennek, gyakorlatilag 0-24-ben teljesítenek szolgálatot, és én magam előrelépésnek látom egyébként azt, hogy az ápolási díj emelkedik. Előrelépésnek látom azt, hogy adott esetben szolgálati időnek számít, ugyanakkor mégiscsak ragaszkodnék ahhoz, hogy jogi értelemben bérmunkapiaci jogviszonyra van szükség. Ebben az esetben nem pusztán ahhoz segítenénk hozzá az otthonápolókat, hogy anyagi, hanem emberi méltósági értelemben is rendezzük a kérdésüket.

Azt pedig hadd jegyezzem meg itt utolsó gondolatként, hogy az összeget tekintve bruttó 100 ezer forint a létminimum alatti összeget jelenti ma Magyarországon, és ebből két embernek kell minimum eltartódnia. Én azt gondolom, hogy ez nagyon kevés, úgyhogy még egyszer megköszönöm a figyelmüket.

(19.10)