Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Kállai képviselő asszony itt az előbbi percekben tulajdonképpen egy minőségbiztosítási csodának nevezte ezt a törvényjavaslatot. Számos olyan eleme lesz egyébként, amit én is szeretnék kiemelni dicsérőleg, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy mégiscsak a szakképzés 4.0-ról van szó. Hol a többi? Miért kérdezem ezt? Azért, mert eltelt itt tíz esztendő, aminek során ezt a minisztériumok között hánykolódó és sok szempontból mostohagyereknek tekintett és akként kezelt ágazatot nemcsak hogy ott hagyták az árok szélén, hanem bele is rugdalták. Mondom ezt egyébként úgy, hogy én magam is ott tanítottam mint a nemzet napszámosa, tehát azért hellyel-közzel, de, mondjuk, a való világból vannak olyasféle tapasztalatok, amelyekre alapozva ezt a kijelentést itt meg merem tenni. Tehát annak, hogy itt javítani kell valamit, megvolt az előzménye is.

Nem tudom egyébként azt, hogy igazándiból hogyan is viszonyuljunk az egész törvényjavaslathoz, illetve dehogynem: alapjában más koncepcióban gondolkodunk, de az kétségkívül igaz, hogy számos elemét ennek az egész rendszernek javítani tudja majd az, ami itt a törvényjavaslatból elénk tárul. Viszont ez a tíz év mégiscsak elment, képviselőtársaim, a lecsóba, és hogy akkor Pokorni Zoltánra is utaljak: ezzel a tíz évvel együtt nagyon sok ezer gyermek és fiatal is ment Magyarországon a lecsóba, amit jó lett volna elkerülni, hiszen a jövőnkről van szó.

Aztán hadd utaljak itt még ‑ biztos, hogy nem fogják szeretni e miatt a nyilatkozata miatt ‑ Révész Máriusz néhány nappal ezelőtti interjújára, amelyben elmondta, hogy olyan kaotikus iskolarendszer, mint amilyen Magyarországon van, nincs még egy Európában. És ha én itt az előbb arról beszéltem, hogy ez az ágazat, a szakképzés hánykolódott a minisztériumok között, összevissza változott, hogy éppen ki felügyeli ezt a nagyon fontos területet, akkor megkérem majd önöket, hogy ne azt mondják, hogy ez valamiféle ellenzéki vádaskodás, hanem szeretnék itt újfent csak utalni Révész Máriusznak a nagyon szomorú és a valóságon alapuló megállapítására.

Azt, hogy ez a rendszer a mobilitást nem szolgálja Magyarországon, statisztikai adatok garmadájával lehetne alátámasztani, és az ilyen viták során ezt rendre citálni is szoktuk. A tanári bérek esetében, jól tudom, volt egy úgynevezett béremelés a szakképzés rendszerén belül, de azt ilyenkor elfelejtik hozzátenni, hogy azt megelőzően meg nem volt semmi, ráadásul a közalkalmazotti jogviszonyt is elvették az ott dolgozó kollégáktól, ami bizony egy hatalmas érdeksérelem a számukra. Na, szóval a tanári béreket is kellene rendezni még annál is jobban, ahogy ezt itt megtették, mert bizony Magyarországon belül is el vannak maradva a tanári bérek, mondjuk, a diplomás-átlagbértől, és ha egy európai kitekintést teszünk, akkor pedig a helyzet még siralmasabb, még gyalázatosabb.

Szóval, önök ezt az utólagos hatásvizsgálat eredményeként megszületett törvényjavaslatot most hívhatják úgy, hogy a rendszer továbbfejlesztése, de azért engedtessék meg, hogy ellenzékből mi azt mondjuk, hogy inkább csak javítgatása valami olyannak, ami nem biztos, hogy jó alapokra épült. Ha nem jó alapokra épült, ha ingoványos a talaj, ha homokra építenek várat, akkor ott hosszú távon nagy csodát nem is kell remélni.

Hogy mire gondolok itt, azért néhány dolgot hadd emeljek ki! Az, hogy a felsőoktatásba vezető utakat módszeresen megpróbálják elzárni, szerintem nem lehet kérdéses, illetve vitathatják, de mi meg így látjuk. Az, hogy mobilitási csatornaként nem tud funkcionálni Magyarországon az iskolarendszer, szintén a valóság része. Az, hogy az alapkompetenciákat kellene elmélyíteni ahelyett, hogy sokszor elsődlegesen a munkaerőpiac igényeit veszik alapul, a mi számunkra itt ezekben a padsorokban szintén nem kérdéses. Azt, hogy az alapozó szakasz hosszabb kellene hogy legyen, mint amilyet most látunk itt Magyarországon, valljuk és hisszük. Az, hogy a pályaválasztás kitolása és a korrekciós lehetőségek nagyobb fokú meglétét biztosítani kellene, számunkra szintén nem kérdéses. Ez a rendszer, amit önök az elmúlt 11 évben kétharmaddal felépítettek, viszont mindezt hiányolja, vagy nem teszi lehetővé.

Akkor nézzünk néhány olyan dolgot, amit valóban támogatni lehet ebből a törvényjavaslatból, és hogy ebből tartózkodás lesz végül vagy pedig mégiscsak támogatás a Jobbik frakciójának részéről, az még a következő napokban el fog dőlni. Tehát az, hogy az adatszolgáltatás egyértelműsítéséről szó lesz itt, az, hogy a duális képzőhelyek vagy éppen a felnőttképzők adminisztrációs terheit csökkenteni fogja ez a javaslat, teljesen természetesen támogatandó. Azt, hogy a felnőttképzés irányítását, a pályakövetést, a munkaerőpiaci előrejelzést ilyenformán egyébként támogatni kell ezzel a könnyített adatszolgáltatással is, aláírjuk, és nem fogjuk ellenezni.

Az, hogy, mondjuk, a munkáltató belső képzési lehetőségei bővülnek, szintén egy örvendetes és üdvözlésre méltó dolog, mint ahogyan az is, hogy bevezetésre kerül a szakképzési és felnőttképzési hitel, de hozzáteszem, államtitkár úr, túl a dicséreten, tehát ez egy pozitív lépés, mi itt az ellenzéki padsorokban mégiscsak inkább egy felnőttképzési számlában gondolkodunk, ami tulajdonképpen élethosszig vagy amíg aktív emberről van szó, számára lehetővé tenné, hogy bizonyos mértékben, bizonyos mennyiségben élete végéig ingyen igénybe vegye ezeket a lehetőségeket, hiszen össztársadalmi érdekről van szó, amikor azt mondjuk, hogy a versenyképességet fokozni kell Magyarországon, és biztosítani kell az állampolgárok számára azt, hogy újra és újra tovább-, illetve át tudják saját magukat képezni.

Az, hogy a vagyongazdálkodás, illetve a költségvetése a szakképzési centrumoknak és az intézményeknek átláthatóbb és egyértelművé válik, szintén egy pozitívuma ennek a javaslatnak.

Az, hogy a szakképzési intézmények rugalmas és a helyi gazdasági környezet igényeihez alkalmazkodó szakmai programmal dolgozhatnak immáron, a központi, centralizált és általunk oly sokszor, egyébként teljes mértékben joggal bírált őrületből próbál majd valamit visszavenni ebben az ágazatban, és amikor a kimeneteli követelményeket hangsúlyozzák, hogy mégiscsak az legyen az alap, akkor ezzel egyet tudunk érteni. Az, hogy a szakmai szervezetek bekapcsolódhatnak az ágazati képzőközpontok munkájába, illetve ott részesedést szerezhetnek, valóban egy színes és üde színfoltja ennek a javaslatnak.

Arra pedig, amikor önök azt írják, hogy az SNI-s tanulók, illetve a fogyatékkal élő tanulók ellátása kiemelt feladat, egy hatalmas igent tudunk mondani, csakhogy a valóság itt azért közbeszól, és ránk rúgja az ajtót. (Schanda Tamás János közbeszól.) Mert papírforma szerint, mondjuk, ez az ellátás ugyan járni jár, csak a mindennapi szomorú gyakorlat azt mutatja, hogy nem jut.

(11.40)

Azt hiszem, hogy ezt sem kell különösebben cáfolni, illetve nem lehet még kormánypárti vagy államtitkári székből sem, hiszen erről szól az oktatási jogok biztosa éves beszámolójának jelentős része, amivel a Kulturális bizottságban találkoztunk. Száz-egynéhány oldalon keresztül sorolja azokat a szörnyű, elborzasztó és elszomorító eseteket, amikor önök ugyan deklarálják ‑ mint most is ‑ egy törvényjavaslat formájában azt, hogy az SNI-s tanulókra, a fogyatékkal élőkre oda kell figyelni, viszont ez az odafigyelés mégsem valósul meg. Ezzel kapcsolatban azért néhány hiányosságra hadd hívjam majd föl a figyelmet!

Az, hogy a technikum és a felsőoktatási intézmények közösen kidolgozott programot hozhatnak létre az érettségire, illetve a szakmai vizsgára, valóban nóvum ebben a javaslatban, amiből még valami jó is kisülhet. Az, hogy a szakmai gyakorlatok szervezését is rendbe kívánják tenni, illetve egyértelműsítik az ezzel kapcsolatos előírásokat, szintén támogatandó dolog. Vagy éppen az, hogy a követelmények előírtnál rövidebb idő alatt való teljesítése a felsőoktatásban végre napirendre került ‑ ezt ki is mondják ‑, és az előzetes tudást, tapasztalatokat, ismereteket, gyakorlatot be tudják számítani, ez valóban rugalmasabbá teszi a rendszert, sokkal vonzóbbá, ami ennek az egésznek a célja lenne.

Akkor nézzük azt, hogy mégis mi az, amit mi hiányolunk! Tisztelt képviselőtársaim a kormánypárti padsorokban, illetve államtitkár úr, visszakanyarodnék az SNI-s diákok történetére. Az SNI-s diákok 45 százaléka az általános iskola után a karrierjét a szakképzésben folytatja, és azon belül is a régen szakmunkásképzőnek nevezett iskolákban. Hatalmas az arányeltolódás, és az a helyzet, hogy ezt az arányeltolódást ‑ tudom mondani és közvetíteni a kollégák panaszát ‑ önök nem veszik észre. Még egyszer: annak a tizenhétezer-egynéhányszáz SNI-s tanulónak ‑ viszonylag friss adatot próbálok idézni ‑ a 45 százaléka majd valahol a középiskolai képzés 20 százalékát lefedő szakképző iskolákban folytatja a karrierjét. Megadják‑e önök ehhez a pénzt, paripát és fegyvert, hogy az így ott keletkező és halmozottan jelentkező problémákkal a pedagógusok, a szakoktatók meg tudjanak birkózni? Ha azt mondják, hogy megadják, az nem igaz. S tegyük hozzá azt is, hogy milyen magas a hátrányos helyzetű vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákok aránya ezekben az iskolákban. Tudom, a szakképzésről beszélve nemcsak a szakmunkásképzőkről van szó, hanem az újféle technikumokról is, ahol azért valamivel más a helyzet.

De most szeretnék erre a 20 százalékos részarányt képviselő területre fókuszálni, és államtitkár úrból is legalább valamiféle ígéretet kicsikarni azzal kapcsolatosan, hogy oda fognak rá figyelni, és sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak majd ezek a problémák is. Mert bizony ezek a diákok, akikre önök hivatkoznak ebben a törvényjavaslatban ‑ egyébként még egyszer mondom, nagyon üdvözlésre való módon ‑, nos ezek a diákok, illetve az ő szüleik sokszor úgy érzik, hogy le vannak rugdalva a Tajgetoszról, és ott vannak hagyva. Mert nincsenek meg azok a szakemberek ezekben az iskolákban, akik velük, az ő speciális problémáikkal foglalkozni tudnának. Szóval, az esélyegyenlőség nagymértékben csorbul. Lehet, hogy ezt nem látni, mondjuk, a luxusiskolákból, ahova előszeretettel járatják kormánypárti padsorokból is a politikustársak a gyermekeiket, de higgyék el, hogy ez a valóság, főleg azokban a vidéki szakképző iskolákban, amelyeknek a panaszszavát megpróbálom idetárni önök elé.

S ha versenyképességről volt szó ‑ lejár az időm, de azért erre majd térjünk vissza ‑, nagyon szépen hangzik elméletben, hogy növeljük Magyarországon a versenyképességet. De ha megnézzük a járvány előtti utolsó, 2019-es adatot, a Világgazdasági Fórum adatát, akkor mit is látunk, államtitkár úr? Azt látjuk, hogy a 140 vagy száznegyven-egynéhány felmért ország közül, ha pedig az Uniót nézzük, a 28 uniós tagállamot, akkor Magyarország a 24. Arra azért annyira ne legyünk büszkék, hogy megelőzzük Romániát meg Bulgáriát a versenyképességben! Akkor kell nekünk büszkének lenni, ha megelőzzük, mondjuk, Szlovákiát, Lengyelországot vagy Csehországot, messzebb nem megyek, mert az valóban igazságtalan lenne, tekintetbe véve azt a történelmi hátteret és múltat, ami Magyarország mögött van.

Szóval, idekapcsolódóan azért lenne egy kérdésem: ha versenyképességről beszélnek, akkor mondják már meg nekem, hogy mondjuk, informatikaórából mennyi van abban az iskolatípusban, amiről az előbb beszéltem. És ha kevés van, mert a kérdésem nyilván költői, akkor hogy a fenébe lesz ebből versenyképes Magyarország? Hogyan kívánják azokat a diákokat, azokat a fiatalokat felkészíteni arra, hogy ők ennek a versenyképes gazdaságnak a nagy hozzáadott érték teremtésére képes tagjai legyenek? Hát, így ez nagyon nehezen fog menni. Meg úgy is, ha azokat az informatikatanárokat azokkal a feltételekkel, amelyek ezekben az iskolákban vannak, elüldözik.

Elnök úr, csak egy kérdésem lenne. Ugye, 15 percem van?