Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Előttünk fekszik egy, a magáncsőd kiterjesztését célzó olyan javaslat, amit én néhány hónappal korábbra vártam. Hiszen látszik, hogy a károsultakon látszólag segíteni igyekvő javaslatok közül talán a leginkább kudarcos volt a családi csődvédelem intézménye.

A számok tekintetében a frakcióvezető úr végtelenül korrekt módon felolvasta azokat a pontos adatokat, amelyek alapján kiviláglik, hogy mekkora kudarcot jelent ez a konstrukció a maga formájában: 2137 csődvédelmi eljárás indult öt esztendő alatt. Nagyjából ezen időszak alatt több mint tízezer családot lakoltattak ki Magyarországon elhelyezés nélkül, és itt az említett 2137 eljárás és a 342 lezárult eljárás tekintetében nem azt mutatja, hogy százszázalékos lenne a sikerráta.

Mi úgy látjuk tehát, hogy ne vitassuk el akár csak egyetlen család helyzetének a rendezését vagy ehhez való hozzájárulását se. Tehát nehogy itt valami olyan látszat keljen, hogy amit a kormány kitalál, az az ellenzéknek rossz. Dehogyis! Ha van kérdés, ahol tisztességes magyar ember nem lehet ellendrukker, az ez a kérdés. És azt kell hogy mondjam, hogy a számok riasztóak. A több mint 18 ezer kilakoltatás ‑ ha 2010-ig megyünk vissza ‑ elhelyezés nélkül egy olyan brutális társadalmi-szociális katasztrófahelyzet képét mutatja, amely nemcsak régiónkban példátlan, de lényegében egész Európában az.

Ha körülnézünk a környező országokban, és megvizsgáljuk, hogy a csődvédelemre való igény miből fakad, miből születik, jellemzően a devizahitelezés típusú megoldásokból. És ha körülnézünk a régiónkban, azt látjuk, hogy majd minden ország elindult a felvétel napjának árfolyamán történő átváltás felé. A horvát modell talán a legnépszerűbb a nemzetközi sajtó berkein belül, de mondhatjuk azt, hogy nagyjából minden kormány a tisztesség felé mozdult el a tekintetben, hogy ha valaki x összegen vette fel az úgynevezett hitelét ‑ mert itt egy hibás termékről van szó, egy káros pénzügyi kreációról ‑, akkor ne piaci árfolyamú átváltást csináljunk ezeknek az embereknek, hanem a felvétel napjának árfolyamát közelítsük meg.

Egyedül Magyarország volt az, ahol az átlagos felvételi árfolyam ‑ tehát mondjuk, 155-160 forint ‑ helyett 256 forintos piaci átváltást legalizált ez a kormány, és ezzel megágyazott a családi csődvédelem intézménye ősforrásának, tehát a probléma megszületésének. Tömegesen születik ugyanis ez a gond akkor, hogyha emberek százezrei maradnak segítség nélkül, és azért vagyok kicsit keserű a most előttünk fekvő javaslat kapcsán, mert öt és fél éve látszik, hogy tetszhalott állapotban van ez a megoldás.

Hozzáteszem, frakcióvezető úr itt volt annak idején, amikor ennek az alapjáról vitatkoztunk az első felvetéskor, és én megdicsértem a koncepciót, az irányt, az elmozdulást. Rögtön javaslatokat tettem hozzá, példának okáért egy tengerentúli work away típusú megoldást, ami arról szólt, hogy ha valaki jelentkezik a családi csődvédelemre, már elvitték az ő házát, elvették azt az ingatlantulajdonát, ami a jelzálog tárgya volt, akkor ne követeljenek rajta további 6-8-12 milliót, hagyják tehát szabadulni ezt az embert; az elsétálás jogának bevezetése itt maximális létjogosultságot nyert volna. Sajnos, nem tudtuk a kormányt meggyőzni ennek fontosságáról, pedig magyar családok, magyar gyermekek tisztességes életvezetési lehetőségeibe került ez az elképesztő mulasztás.

És azt is látjuk, hogy a javaslat kétségkívül próbál kedvezni, de nem akarok senkit megsérteni, mindez sokszor csak aszpirin a haldoklónak. Hiszen azt látjuk, hogy az eddigi a vagyonhoz méri azt az adósságtömeget, ami alapján eldönti a koncepció, hogy segítsen‑e vagy sem. Eleve kizár tehát az egészből olyan tízezreket, akik nem rendelkeznek semmiféle mérhető vagyonnal, és adott esetben pont a helyzetük megroppanása miatt veszítették el az állandó keresetüket. Miközben lehet, hogy egy elsétálási jog típusú megoldással ezek az emberek, ha nem mínuszból indulnának, hanem nulláról, újra tudnák rendezni az életüket. Elképzelhető, hogy ha a szintén néha tetszhalottnak tűnő munkaügyi központok tudnának segítő kezet nyújtani, ezek az emberek egy tisztességes életvezetés irányába tudnának elmozdulni.

Ha lenne egy olyan átfogó bérlakásprogram országosan, amelynek szociális lába is lenne, akkor megint csak el tudnánk mozdulni. De éppen ma fogjuk tárgyalni azt a törvényt, amellyel a maradék bérlakásvagyont kívánta dobra verni fillérekért Magyarország Kormánya újak építése helyett. Nagyon helyesen, a saját polgármestereik tiltakozására a törvényjavaslat 90 százalékából visszamenekült, visszatáncolt ‑ nem azt mondom, hogy gyáván, mert én ennek örülök ‑, a maradék 10 százalékért még megküzdünk, hogy a Várban addig se tudjanak fillérekért nemzeti vagyonhoz tartozó kincseket, tulajdont átjátszani.

De el kell hogy mondjuk: önmagában az, hogy a meglévő vagyonhoz mérik a segítség lehetőségét, rengeteg embert diszkriminál, kizár a segítség lehetőségéből. Még egyszer mondom: elsétálási jog típusú megoldásokat kellene itt hozni. Önmagában egyébként a jelentkezők alacsony száma azért fordulhatott elő és azért alakulhatott így, mert nem akarom azt sugallni, hogy valami rabszolgasorsszerűen szigorúak a feltételek, de azért közelítenek abba az irányba.

Tehát ennyire mélyen beleszólni családi költségvetésekbe, adott esetben abba, hogy a gyerekek tanulására vagy egy rokon egészségügyi kezelésére juthat, illetve nem juthat költség, maximálisan méltánytalan; és úgy gondolom, lehet ezen változtatni, akár néhány ezer forinttal fölfelé tolni most azt a határt, amit a család szabadon elkölthet. A beleszólásnak ilyen foka a magánéletbe, privát szférába ezreket, tízezreket riaszt el attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán végiggondolják a családi csődvédelem intézményébe való belépést.

Pedig lehetne jó ez az intézmény, ha biztosítana elsétálási jogot, nem akarna beleerőszakoskodni ilyen mélyen családi költségvetésekbe, összekötnénk mindezt a munkaügyi központokkal, és hozzátennénk azokat a lábakat, amelyek ellehetetlenítették ezeket a családokat, és amelyeket most ki kéne ütni, meg kéne állítani.

Hogy mondjak egy példát: a járványügyi veszélyhelyzetben én pont a KDNP-ből vártam volna azt a javaslatot, amely a végrehajtásokat rendszerszinten leállítja a legalacsonyabb keresetűek körében. Tehát minimálnyugdíjasok és minimálbéresek tekintetében az, hogy 33, illetve 50 százalékokat vonhattak a végrehajtók az egész járvány alatt, ez a világ botránya, kérem szépen.

(12.30)

Egy magára valamit adó nemzetállam nem engedheti meg, hogy a legnehezebb sorban lévő, legalacsonyabb keresetűek esetén a végrehajtók, sokszor sajtpapírokra vagy fecnikre hivatkozva, vagy már térült követelésekre hivatkozva lehúzzák a legnehezebb helyzetben lévőket. Ezért nyújtottam be azt a javaslatot, amely lehetetlenné tett volna ezeket a végrehajtásokat, a 33, illetve 50 százalékos végrehajtásokat a legnehezebb helyzetűek tekintetében. Mindennél beszédesebb, hogy a Fidesz-KDNP leszavazta ezt a javaslatot, és még csak a parlamentben sem akart vitatkozni róla, pedig tényleg politikamentes módon, a legnehezebb helyzetben lévők számára nem jóvátételt, nem igazságot, hanem csak átmeneti levegőt nyújtottunk volna.

Éppen ezért utasítom vissza azt, hogy vagyonhoz méri ez a javaslat a segítség lehetőségét, mert pont ezt a vagyont segít felzabáltatni másokkal és a magyar emberek zsebéből kivenni. Éppen ezért mondhatjuk azt, hogy baj, hogy ennyire alacsony a családi csődvédelemre jelentkezők száma. Még nagyobb baj, hogy a hatásfok ennyire alacsony, de lehetne javítani ezen.

Hogy a kudarcosságot bizonyítsuk számokkal: öt és fél év alatt 2137 csődvédelmi eljárás indult. Amikor a törvény hatályba lépett, a kormány itt, pontosabban a másik teremben, mert akkor a járványhelyzet miatt a szokásos helyünkön lehettünk, 20-25 ezer károsult megsegítését ígérte, tehát nem 2 ezerét, hanem 20-25 ezerét; a Magyar Nemzeti Bank szintén 25 ezerét; a Magyar Bankszövetség pedig 40 ezer jelentkezőre számított. Egészen elképesztő! 15-20-szoros eltérésekről van szó, és az elutasított kérelmek leggyakoribb okainak megvizsgálása pontosan arra vezet vissza, hogy sokszor a bankok, az érintettek szerint a tartozás aránya nem volt megfelelő, nyilván a vagyonhoz képest. Éppen ezért nagyon-nagyon leszűkítő lehetőség az, hogy csak a még valamilyen vagyonnal rendelkezőknek segítenek. Pontosan az a természetrajza ennek az elszegényedésnek, hogy kényszerből felél minden vagyonelemet az érintett család, és nem tud megtakarítani.

Éppen ezért tehát mi egy új elszámolási törvényre is sarkalljuk önöket, amely előveszi a korábbi devizahiteles vagy olyan hátterű szerződéseket, és megvizsgálja azt, hogy igazságos volt‑e a korábbi rendezés. Álláspontom szerint nem. Egy új elszámolási törvény lehetőséget biztosítana az elsétálási jog beépítésére azok esetében, akik az új számítások szerint már bizonyíthatóan kifizették a tartozásukat. Hozzáteszem, ha engem azzal keresnek meg károsultak, hogy ők kompenzációt, kártérítést szeretnének kapni emiatt, én nyitott leszek, tehát az én irodám ajtaja soha nem lesz zárva azok előtt, akik kártérítést szeretnének azért az intézményesített átverésért, amit Magyarország Kormánya, a Bankszövetség és a végrehajtói kar együttesen hozott össze.

És ne felejtsük el, hogy ilyenkor mindig visszautalnak kormánypárti képviselőtársaim, részben egyébként helyesen, a 2010 előtti korszakra, de azért amikor majd most visszautalnak a válaszokban, induljunk a forrásvidékről: 2001-től induljunk el. Ki is volt akkor kormányon, képviselőtársaim? Ki járult hozzá az egyoldalú szerződésmódosítások ilyen lehetőségeihez, ami eddig a spirálig elvezetett? Tehát ha utalnak visszafelé a múltban, akkor kérem, hogy korrekt módon tegyék meg ezt, és induljanak ki a saját, elképesztően félresikerült megoldási javaslataikból.

És aztán persze, mindenki kritizálható, aki a folyamatábrában benne volt. Az is, aki engedte ezt a tartozástömeget úgy felszaporodni, hogy ez kezelhetetlenné vált, de azért mégiscsak 2010 óta került sor kilakoltatások tömegére, több mint 18 ezer család otthonának az elvesztésére. Én állítom önöknek, hogy ezen családok családalapítási vagy családtervezési különböző folyamatainak a feladása, tehát az, hogy elvették tőlük, ez a demográfiai adatokon is látszik, és tovább rontja azt az elképesztően nehéz helyzetet, amiben Magyarország van.

Tehát egy új elszámolási törvényre kapacitáljuk önöket, arra, hogy gondolják át, nyilván nem a parlament fog dönteni az általános kamatemelésről, hanem mondjuk, a Magyar Nemzeti Bank, de vizsgálják meg legalább azt, hogy ez milyen hatással jár a korábbi devizakárosultakra nézve. Én úgy gondolom, hogy az ő terheiket fogja ez a legjobban megemelni a következő években. És gondolják végig azt, hogy a szociális védőháló elfoszló részeiből mit lehet visszaszőni, hogy ezeket az embereket legalább a mostani élethelyzetükben megtartsuk, hogy ne kerüljenek még nehezebb szituációba.

Az elsétálási jogot illető megoldást már említettem. A kilakoltatási moratóriumot fenn kell tartani, álláspontom szerint egészen a következő országgyűlési választásokig, hogy majd egy, az én reményeim szerint felálló nemzeti egységkormány találjon olyan megoldást, amely lehetetlenné teszi főleg a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatását Magyarországon. Ez nem azt jelenti, hogy családi házat akarunk adni mindenkinek, adott esetben annak is, aki nem működik együtt a hatóságokkal, szó sincs ilyesmiről, de méltó fedél kell minden gyermek feje fölé Magyarországon. Úgy gondolom, hogy ebben nem lehet vita.

Említettem már a végrehajtói letiltások, 33-50 százalékos letiltások megtiltását járványügyi helyzetben. Ez szerintem abszolút egy tolerálható, az ellenzék és a kormánypártok alapján is a tisztesség alapján megközelíthető kérdés. És ne felejtsük el a bérlakásszegmensre vonatkozó meglátásokat, itt tömeges bérlakásépítésekbe kell kezdeni. A mi koncepciónk alapvetően piaci megközelítésű: évente 5-10 ezer bérlakást emelne, ezt költségvetési pénzből tenné. Jó részét az önkormányzatok kezelésébe adná, de igenis meg kell valósítani itt egy szociális lábat is, hogy a rászorulók is tudjanak megfizethető bérlakáshoz jutni, maximum a mostani piaci díjak feléért.

És teljesen egyértelművé kell tenni, hogy egy osztrák-német típusú szociális pontrendszer bérlakásprogramba vezetése jelentheti azt a megoldást, amely nemcsak a rászorulókon segít, de a nemzetstratégiailag kiemelt ágazatokban dolgozó honfitársaink számára is érdemi segítséget nyújt.

Önmagában tehát, ha önök nem fognak bennünket elbizonytalanítani, akkor ez a csomag még lehet, hogy támogatható is, de fogadják el azt az észrevételünket, amely szerint ez aszpirin a haldoklónak. Legyenek bátrabbak egy kicsit, nyúljanak hozzá ehhez a rendszerhez most még szélesebb körben. Azért sem értem önöket, mert ha politikai tőkét szeretnének kovácsolni abból, hogy minél több családot megsegítenek, akkor itt lenne a lehetőség, képviselőtársaim. Csinálják, vegyék ki ezeket a már-már rabszolgasorsra emlékeztető, durva beleszólásokat a családi költségvetésekbe. Kicsit tegyék élhetőbbé, frissebb levegőjűvé, frissebb klímájúvá ezt a rendszert, és fognak akkor jelentkezni a károsultak, akik számára érdemi segítséget lehet nyújtani. Köszönöm a figyelmet, elnök úr. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)