Dr. Varga-Damm Andrea (független)

DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A T/16203. számú törvényjavaslat címe szerint az egyszülős családok támogatásáról szóló olyan javaslatot olvasunk, amely megkönnyíti az egyszülős családoknak bizonyos, ezzel a helyzettel együtt járó hátrányainak felszámolását.

Valóban, egyetértek Gurmai Zita képviselőtársnőmmel, hogy ez a javaslat azért nem egy komplex javaslat. A címéből talán azt is gondolhattuk volna ‑ míg el nem olvastuk ‑, hogy az egyszülős családoknak számtalan egyéb más olyan problémája is van, amely indokoltan javítandó, kormányzati feladat, és azt reméltem, hogy ebben a javaslatban arról is fogunk olvasni. De ne legyünk elégedetlenek, minden olyan javaslatot támogatni kell, amely akár például az egyszülős családok élethelyzetét javítja.

Ha egy laikus elolvassa ezt a javaslatot, bizonyára meglepődik azon, hogy vajon miért kell egy ilyen témát felvetve arról beszélni egy törvényjavaslatban, hogy egy végrehajtónak a költségei a végrehajtást kérő kielégítése után keletkezzenek vagy legyen rá lehetőség. Vagy miért van az, hogy egy ilyenfajta törvényjavaslatban kell azt rögzíteni, hogy egy végrehajtás elévülése alatti időintervallumban miért csak egyszer keresi meg az adós pénzügyi szolgáltatóit a behajtás érdekében a végrehajtó?

Egy laikus számára nagyon sok olyan elem van ebben a javaslatban, ami kérdéseket vet fel, hogy egyébként a végrehajtások vonatkozásában miért is ilyenek a szabályok. Ki kiért van? A végrehajtóért vannak azok az emberek, akik nem fizetnek, és azok az elszenvedők, akiknek tartoznak, vagy például az is, hogy amikor egy gyerektartásdíjat kell behajtani, akkor eddig miért is a végrehajtó volt a legfontosabb, hogy ő a költségeket beszedje, és nem az a gyermek, akinek érdekében ezeket behajtják?

Bizony azt kell mondanom, hogy az egész végrehajtási jog szellemiségében rengeteg hiba van, óriási visszaélésre adnak ezek lehetőséget, azzal együtt természetesen, hogy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy valaha is a jogalkotó ezt kívánta volna. Egyszerűen az élet és a különböző szereplők viselkedése és hozzáállása is alakította ki ezeket a néha abnormális helyzeteket. Természetesen miért ne üdvözölnénk azt, hogy ha sikerül egy gyermektartásdíj behajtása ügyében vagyont vagy pénzeszközt behajtani a végrehajtónak, akkor annak az összegnek elsősorban a gyermektartásdíj kielégítésére kell szorítkoznia, és nem a végrehajtó költségeit kell belőle finanszírozni.

Aztán, amikor arról szól a javaslat, hogy szünetel az eljárás azért, mert megállapítja a végrehajtó, hogy behajtható vagyontárgy nincs, a meglévő bankszámláról nem sikerült behajtani, és akkor nekem már nincs is több dolgom. Gondolja valaki, hogy ez normális, hogy egyébként egy végrehajtási törvénynek ilyen rendelkezései vannak? Hogy nincs benne a végrehajtási törvényben, hogy bizonyos időközönként az elévülési időn belül újra meg kell kísérelni a vagyon felderítését és a pénzeszközök megkeresését? Nem ez lenne a normális?

Azért vetem ezeket fel, mert ha már ezekről a kérdésekről beszélünk ‑ és effektíve a törvények módosító javaslata került a Ház elé ‑, akkor ezeknek általános problémájáról is érdemes szót ejteni. Természetesen nagyon örülök annak, hogy ez a javaslat az állam általi gyermektartásdíj megelőlegezésében végre a mai életviszonyokhoz és az értékviszonyokhoz igazodó javításokat eszközöl, azokat a korlátokat, amelyek igencsak csekély számúvá tették azon szülők számát, akik ezt igénybe tudták venni, felszámolja.

Azért annak örültem volna, ha a javaslatba, amikor arról szól, hogy a mindenkori legkisebb bér összegének 30 százalékáig lehet folyósítani az állam általi előlegezést, bekerült volna, hogy a bruttóra vagy a nettóra gondol. Miért is fontos kérdés ez? Először is azért, mert mindenki a nettó bért kapja meg, másodszor is azért, mert jelen esetben a 167 400-as legkisebb bruttó adható bér 30 százaléka 50 220 forint. Azt hiszem, hogy erre már mindenki azt mondja, hogy ha nem tudja megkapni a szülő a külön élő szülőtől a gyermektartásdíjat, akkor ez a mérték valóban jelentős súllyal esik latba egy család költségvetésében. De ha a 167 400 forint nettójából indulok ki, akkor az már igen csekély, mert az alig több mint 32 ezer forint.

Azért javaslom a tisztelt előterjesztőnek, hogy ezt a kérdést feltétlenül tisztázza vagy legalábbis pontosítsa a javaslatban, mert félreértésre adhat okot, és szerintem semmi kedve senkinek szeptemberben törvénymódosításért az Országgyűlésbe ezt a témát újra behozni.

(14.10)

Ugyanis látják képviselőtársaim, a kettő összeg között, a 30 százalék között 18 ezer forint különbség van.

Üdvözlöm a javaslatban azt, hogy három hónapi behajthatatlanság után lehet már legalább igényelni az állam általi előlegezést a korábbi hat hónap helyett, de szeretném önöknek nagyon röviden felvázolni, hogy ha ma elindít egy külön élő szülő egy tartásdíj iránti pert, még a mostani meglévő szabályokkal és a polgári perrendtartás módosításával is minimum fél évnek el kell ahhoz telnie, hogy bebizonyosodjon: neki nem fizeti a külön élő szülő a megállapított jogerős tartásdíjat.

Azért mondom a minimum fél évet, mert ennél csak több lehet még e mellett a javaslat mellett is, és gondolhatják, tisztelt képviselőtársaim, hogy egy egyedül maradt szülőnél még egy gyermekkel is, de többel pedig aztán a külön élő szülő anyagi támogatása nélkül iszonyatos nélkülözések következhetnek be. De hangsúlyozni kívánom, legalább már ez a módosítás megérkezett, és ez is javítja a jelenleg kialakult helyzetet.

Pár kérdést engedjenek meg számomra, hogy a javaslaton túlmutató gondolatokat osszak meg önökkel. Egyedül maradt szülő, egyedül maradt gyerekek, társadalmi probléma, jogalkotási kényszer, és ha tetszik, ha nem, igen nagy számban jelentkező társadalmi helyzet. Amire persze a jogalkotó is, a kormány is mindig igyekszik valamifajta megoldást keresni, hogy a hátrányokat csökkentse, de azért lássuk be, a társadalom belátása nélkül ezt a kérdést a legmagasabb szintű, a legméltányosabb, a szociálisan legérzékenyebb törvényekkel sem tudjuk megoldani. Rendkívül alacsony szinten van Magyarországon a családalapítási tudatosság. Rendkívül alacsony szinten van az országunkban a családtervezés szemlélete, a felelősségvállalás kialakulásának lelki-érzelmi és tudati szintje. Azzal, hogy a kormányzatok ‑ persze nagyon helyesen ‑ különböző anyagi támogatásokat nyújtanak gyermekek megszületése érdekében, azt az egyetlen dolgot felejtjük el, hogy ezekkel az intézkedésekkel elképesztően növeljük annak esélytelenségét, hogy szülők tudatosan vállalják a gyerekeket. Nagyon nehéz az elérhető anyagi lehetőségek mellett önkontrollal meghatározni ‑ mindenkinek magának ‑, hogy ő alkalmas lesz‑e akárhány gyermek felnevelésére. Nem az a lényeg, hogy a gyermekek megfogannak ‑ az is lényeges, hiszen anélkül nem születnek meg ‑, de az sokkal komolyabb kérdés, hogy míg fel nem nőnek, az az anya és apa tud‑e, képes‑e együtt maradni azért, hogy nagyszerű gyermekeket együtt neveljenek föl, és ők alkotó, gyarapodást jelentő részesei lesznek‑e a társadalomnak, vagy a nem átgondolt, a felelősséget nem felmérő közösségként gyakran az állam terhére tenni a gyerekek eltartását.

Ugyanis nem arról van szó, hogy ne tenné meg egy kormányzat, egy ország vezetése, hogy ebben támogatást ne nyújtsanak, de én meg azt gondolom, hogy annak is ebben fontos elemének kell lenni, hogy a tudatosság a társadalomban mennyire volt meg. És hangsúlyozni kívánom, ha valami, számomra nagyon fájdalmas az az évről évre kisvárosnyi emberrel csökkenő magyarságlélekszám, ami rettenetes. Ezzel a tendenciával, nem is tudom, hogy az unokáink idejében vagy felnőtt idejében hány magyar ember lesz az országban. De ahhoz, hogy a társadalmunkat minél inkább arra predesztináljuk, hogy úgy vállaljanak sok gyermeket, hogy mindegyikükben a felelősségvállalásnak megfelelő szintje meglegyen, és ne egy pillanatnyi döntési helyzet határozza meg azt, hogy egy társadalomban vagy egy családban mennyi gyermek születik meg, erre tudatosan, lélekben, fejben készülni kell.

Amikor azt mondta Gurmai Zita képviselőtársnőm, hogy hány ezer egyedül maradt szülő részesül csak az állam általi előlegezésben; így van, ez vélhetően azért ekkora szám, mert egyszerűen a feltételeknek nem tudnak megfelelni. De én akkor lennék boldog, hogyha ez a szám nulla lenne, mert ez azt jelentené, hogy a külön élő szülő természetes módon a felelősségvállalását a gyermekek eltartására teljesíti. Nem az a lényeg, hogy az ilyen intézményt ‑ mint az állam általi előlegezése a tartásdíjnak ‑ hányan vesznek igénybe, hanem az a lényeg, hogy mit teszünk azért, hogy minél kevesebb egyedül maradt szülő kerüljön abba a helyzetbe, hogy az államhoz kell fordulnia a külön élő szülő helyett.

Úgyhogy én nagy tisztelettel kérem a kormányzatot, hiszen erős legitimációja van, rengeteg olyan szociális intézményt vagy szociális területen működő intézményt hozott létre, amelyek lehetnek alkalmasak arra, hogy az ilyenfajta társadalmi tudatosságot erősítsék. És amikor olvastam erről az egyszülős szervezetről, az egyedül maradt szülőket támogató szervezetről, és hallottuk is, hogy milyen sok száz millió forintot különített el erre a kormány, akkor szerintem a következő, amit elvárhatunk, az az, hogy fogalmazzák meg már ők azt a programot, amivel azt próbálják a társadalomnak sugallni, hogy hogy tudod a megfelelő döntéseidet ahhoz meghozni, hogy te ne legyél egyszülős család tényezője felnőttként. Hiszen erről soha nem hallunk. Természetes ma már, hogy még akik házasságot kötnek is ‑ és akár valamely egyház előtt hiába mondják ki a halálig való hűséget ‑, sajnos a társadalomban a változtatás iránti igény elég erős, és egy-egy vonzó más alternatíva felrúgat emberek sokaságával családi közösséget.

Szóval, én azt szeretném tisztelt képviselőtársaimnak mondani, hogy a társadalom sajnos ‑ be kell látnunk ‑ sem a családalapításban, sem a gyermekvállalásban nem eléggé tudatos, és nem eléggé méri fel annak felelősségét, hogy az általa vállalt gyermekeket együtt, közösségben neveljék fel.

Amikor ebben a javaslatban a polgári perrendtartás szabályainak változásáról olvastam, akkor felsejlett bennem az az időszak, amikor az új polgári perrendtartás vitája volt. Én ugyan nem voltam a Házban, de nagyon sok olyan anyagot készítettem, és a parlamentben ülő képviselők tolmácsolták is, amikor is felhívtam az akkori javaslattevők figyelmét arra, hogy az új polgári perrendtartásban a 45 napos ellenkérelem-előterjesztési idő egy ügyfajtánál rendkívül komoly problémát fog okozni, és már akkor azt mondtam, hogy ez pedig a gyermektartásdíjak kérdése. Hiszen hogyha még egy ellenkérelem előterjesztésére is ennyi idő áll rendelkezésre ‑ és a bírák eléggé ki szokták azt a 30 napot tölteni, amíg ki kell adniuk a megérkezett beadványokat, feltételezve, hogy nem kellett hiánypótlást kiadni ‑, egy ideiglenes intézkedés is hat-hét hónapon belül nem kerül sorra, közben pedig a külön élő szülő nem fizetett gyermektartásdíjat; és mi van akkor, ha még ezután több hónapig tart, hogy egyáltalán egy ideiglenes intézkedés jogerős legyen?

Én örülök annak, hogy ez a javaslat e vonatkozásban már legalább kevesebb, mint 45 napot tartalmaz a 30 nappal, de én még mindig megfontolás tárgyává tenném, ugyanis erre van jogdogmatikai lehetőség, hogy az ilyenfajta kérelmeknek, kizárólagosan gyermektartásdíjra és az ideiglenes intézkedésre vonatkozó kérelem esetére, az ellenkérelem előterjesztésére 15 nap álljon rendelkezésre. Ugyanis egyáltalán nem tiltja a jogalkotásról szóló törvény, hogy egy bizonyos jogintézményben meghatározott határidő egyfajta, egytípusú ügyre ‑ különösen úgy egyébként, hogy a házassági perek és a gyermektartási perek mint különleges eljárások külön vannak szabályozva ‑, erre az egyetlen kérdésre a 15 nap meglegyen. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Nagyon köszönöm a figyelmüket.