Arató Gergely (DK)

ARATÓ GERGELY, a DK képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Tisztelt Ház! Rejtő Jenőt idézve azt tudnánk mondani, hogy ez zseniális gazemberség. Van egy nagyon sikeres tévésorozat, amit sokan néznek Magyarországon is, aminek az a címe, hogy Nagy pénzrablás. Ha a készítők látták volna ezt a törvénycsomagot, akkor elszégyellték volna magukat, mert itt a pénz a legkevesebb. Önök viszik az egyetemet, a földet, a lovat hozzá, viszik a kastélyt, viszik a Hajógyári-szigetet, és még a végtelenségig folytathatnám, hogy mi mindent.

Ez a törvényjavaslat a magyar állam jelentős részének szisztematikus, jól szervezett és látszólag le-galizált ellopásáról szól, és semmi másról.

Mit jelent ez a törvényjavaslat a felsőoktatásnak? Ennek lényegét államtitkár úr volt olyan óvatlan ma elárulni, amikor azt mondta, hogy a modellváltó egyetemeket átvezetjük a magánegyetem kategóriába. (Schanda Tamás János: Benne van a törvényben.) Igen, erről szól a felsőoktatási modellváltás: ez a magyar felsőoktatás jelentős részének privatizálása. Lehet ezt körülírni, meg lehet halandzsázni róla, de lényegét tekintve erről van szó. 2010-ben 31 állami felsőoktatási intézmény volt, ha én jól emlékszem; ha ezt a javaslatot elfogadjuk, akkor tíznél jóval kevesebb marad belőlük. Önök a magyar nép vagyonát… Mellár képviselő úr, aki a számokban jobban otthon van, mint én, segít, hogy hat, tehát 31-ből hat marad.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a javaslat és az egész modellváltás tehát arról szól, hogy hogyan lehet azt a rendkívül nagy értéket, amit a magyar felsőoktatás jelent, nemcsak vagyonban, sőt nem elsősorban vagyonban, hanem hagyományban, közösségben, tudásban, presztízsben, kiművelt emberfőkben, hogyan lehet ezt a hatalmas vagyont elvenni a magyar polgároktól, ha tetszik, a magyar néptől, és hogyan lehet odaadni megbízható haveroknak.

Ne haragudjanak, de azt, amit erről ezen túl mondanak, ismét államtitkár úr veretes szavait idézve csak úgy tudom minősíteni, hogy az őshonos lófajták genetikai örökségének megőrzésével kapcsolatos népies kifejezéssel tudom kifejezni. Maradjunk annyiban a parlament tekintélyének megóvása érdekében, hogy ez rizsa, süket duma, és akkor nagyon udvarias voltam.

Mert a digitális kihívás, a felsőoktatás változásának igénye, a világ vérkeringésébe való bekapcsolódás, a vállalati kapcsolatok javítása, a rugalmasabb működésmód, az egyetemi vagyon jobb felhasználása, a hallgatók igényeinek kiszolgálása ‑ nem írtam föl az összeset ‑, ezek csodálatos, nagyszerű célok, és semmi köze nincs a modellváltáshoz. A modellváltás ugyanis nem erről szól. Nem arról szól, hogy mi történik az egyetemen, nem arról szól, hogy hogyan működik az egyetem; ez arról szól, hogy kié az egyetem. Ez arról szól, hogy kié a tudás, kié a jövő nemzedéke, és kié ez a vagyon. Erről szól ez a törvényjavaslat.

(11.20)

És természetesen tudjuk ‑ erre Pósán képviselő úr nagyon korrekt módon utalt ‑, hogy van egy sor régóta feszítő problémája a felsőoktatásnak azzal az állami működésmóddal, ami kialakult. Igen, kerestük erre a megoldásokat, Hiller István miniszter úr említett néhányat ezek közül; de igen, elfogadom, nem találtuk meg az összeset, nem találtuk meg a legjobbat. Annak idején, amikor az Oktatási Minisztériumban előkészítettük a felsőoktatási törvényt 2005-ben, akkor többet és mást akartunk, mint ami végül abból megvalósult. De önök most nem azt keresik, hogy az állami fenntartás, a közhasznú működés, a nemzeti vagyon megőrzése mellett hogyan lehet a működés jobb formáit megtalálni, önök nem ezt keresik; önök azt keresik, hogy hogyan lehet kivonni a köz kontrollja és ellenőrzése alól ezt az egész rendszert.

És hát, vannak azért ennek a javaslatnak nagyon árulkodó elemei. Az egyik ilyen ‑ ezt képviselőtársaim említették ‑, hogy hogy, hogy nem, pont a közbeszerzés az, ami iszonyatosan sanyargatja és fojtogatja az egyetemeket; hát, most majd nem fojtogatja, majd az önök haveri kuratóriuma meg fogja bízni az önök haveri cégeit mindennel, amire szükség lesz. Ez erről szól. Akkor itt nincs ellenőrzés efölött. Kineveznek egy megbízható kuratóriumot, és arra költik az államtól kapott pénzt, hiszen marad az állami finanszírozás ‑ erről majd kicsit később beszélek, marad az állami finanszírozás ‑, de a kuratórium majd eldönti, hogy melyik zsebbe dugdossa bele ezt a pénzt, mindenfajta ellenőrzés és kontroll nélkül.

És ha már a finanszírozásról beszélünk ‑ erről is beszéltek ‑, persze, a finanszírozás javítása mindig egy fontos cél. Azért én óvatos lennék azokkal a szempontokkal, amelyeket Pósán képviselő úr emlegetett, merthogy ezek ugye, az amerikai egyetemi rangsoroknak a szempontjai, amelyek kiválóan alkalmazhatóak akkor, hogyha mondjuk, gazdasági területen működő egyetemről vagy akár műszaki területen működő egyetemről van szó; mondjuk, a tanárképzésben nem aszerint finanszíroznék, hogy hány külföldi hallgató van, mert az magyar szakon valószínűleg elég kevés lesz, és nem is aszerint finanszíroznék feltétlenül, hogy milyen vállalati kapcsolatok vannak, mert nem gondolom, hogy a jövő történelemtanárainak feltétlenül a műszaki területtel vagy az iparral és a járműgyártással kellene ismerkedniük.

Szóval, magyarán szólva az, ha a finanszírozást korszerűsítik, az tökéletes, az jó, azzal sok mindent lehet változtatni, benyomásom szerint nagyon régóta nem találja meg a jó finanszírozási megoldást a felsőoktatás-politika, még akkor is, hogyha én is azt gondolom, amit Hiller miniszter úr mondott, hogy azért 2011 után sokkal rosszabb lett ez a finanszírozási rendszer, mint az, amit 2011 előtt ‑ egyébként nem a saját bölcsességünkből, hanem a Rektori Konferenciával való sokszori egyeztetés alapján ‑ bevezettünk és többször finomítottunk.

De rendben van, csináljanak önök jobb finanszírozási rendszert! Ehhez sem kell alapítvány. Kössenek finanszírozási szerződést az egyetemekkel, hogy kiszámítható legyen évekkel előre, hogy mennyi pénzt kapnak! Nagyszerű! Ehhez sem kell alapítvány. Támogassák a vállalati kapcsolatokat! Nagyszerű! Ehhez sem kell alapítvány. Tegyék lehetővé azt, hogy hozzanak be kívülről is pénzt! Ehhez sem kell alapítvány. Ehhez itt-ott módosítani kell az állami szabályokon, valóban. Hát, csináljanak jobb törvényeket! Egyébként az állami szektor többi részének is jót tennének azzal, hogyha átgondolnának néhány rendkívül ostoba és fölöslegesen korlátozó jogszabályt. De a törvényeket mi hozzuk itt a parlamentben, terjesszenek be jobb törvényeket, és ne ellopják a felsőoktatást! Nem ez a megoldás.

Azért óvatosan hadd jelezzem, többször említették, hogy majd a minőség ettől növekedni fog, majd Pósán képviselő úr volt olyan kedves, és elárulta a hozzászólásában ‑ benne van a törvényben ‑, hogy úgy akarják a minőséget növelni, hogy egyszerűsítik, magyarán, lebutítják az akkreditációt mind a szakindítás, mind pedig az új szakok engedélyezése tekintetében, és hogy felülvizsgálják, értsd: rövidítik a képzési időt. Na, ez aztán növelni fogja a minőséget, tényleg! Gyengébb akkreditáció, rövidebb képzési idő ‑ mi mástól lenne minőség, hogyha ettől nem?

Arra hivatkoznak, hogy ez a javaslat biztosítja az autonómiát, sőt erősíti az autonómiát, még ezt is képesek kiejteni a szájukon. Hadd jelezzem azt, hogy azért itt van egy alapvető vita az autonómia kapcsán köztünk, mondhatnám azt, hogy van egy alapvető félreértés. Az autonómia az egyetem közösségének az autonómiáját jelenti, az oktatók és hallgatók közösségének az autonómiáját jelenti a saját ügyeik meghatározásában, és ebből a szempontból az nem autonómia, hogyha a fenntartói jogokat kiszervezik egy baráti körnek, amelyet az egyszerűség kedvéért kuratóriumnak hívnak, ez nem erősíti az autonómiát.

Az autonómia szempontjából mindegy, hogy a fenntartói jogokat a kuratórium gyakorolja vagy az állam gyakorolja, vagy más tulajdonos gyakorolja. Tudják, mi nem mindegy az autonómia szempontjából? Az, hogy a fenntartó önkényes döntéseivel szemben van‑e önállósága az egyetemnek. Az a baj ezzel a rendszerrel, amit önök bevezetnek, hogy nincsen. És ne meséljék el nekem, hogy ez a törvényi szabályozás garantálja az egyetemek autonómiáját, garantálja azt, hogy a hallgatók és az oktatók közössége hozhatja meg a döntéseket, mert akkor azt mondom önöknek, hogy SZFE.

Az SZFE története teljesen világosan megmutatta, hogy ebben a fenntartói rendszerben a kuratórium azt csinál, amit akar. Nemcsak átgázolhat az egyetemi autonómia testületein és szervezetein, nemcsak elüldözheti az oktatók és a hallgatók jelentős részét, de ahhoz is joga van, hogy nyíltan törvényt sértsen, mert önök ehhez asszisztálnak. Szerintem egyébként ebben önök tévednek, de ilyenkor azt mondja el nekem az államtitkár úr vagy a miniszter úr, a kérdésemre, hogy ja, hát itt a kuratórium felelőssége minden. Ez nem igaz, mert a törvényesség fenntartása az önök felelőssége lenne, de ebben a rendszerben a kuratóriumnak kétségkívül sokkal nagyobb jogköre van az egyetem életének meghatározására és az egyetemi autonómia semmibevételére, mint az állami fenntartónak lenne. Ezt elismeri Pósán képviselő úr is, amikor azt mondja, hogy majd az egyetem eldönti, hogy hogy működjenek, hogy milyen intézmények legyenek, hogy milyen szabályzatok legyenek, de nem az egyetem dönti el, már nem az egyetem közössége, nem az autonóm egyetem dönt arról, hogy milyen szabályzatok, milyen működésmód, milyen döntési rend legyen és hogyan működjön az egyetem, hanem a magas kuratórium a maga örök időkre kinevezett, elmozdíthatatlan és ellenőrizhetetlen tagjaival. Ez tehát az egyetemi autonómia legázolása, az egyetemi autonómia kiüresítése; lényegében a kuratórium mindenről szabadon dönthet. Önmagában ez is azt mutatja, hogy ez a törvényjavaslat elfogadhatatlan.

Ez a törvényjavaslat megítélésem és álláspontom szerint nem felel meg az egyetemi autonómia európai egyetemi chartában, a bolognai chartában rögzített alapelveinek, és nem felel meg még a meglehetősen gyenge lábakon álló, gránitszilárdságú izécskének sem. Azt kell mondanom, hogy ez a javaslat ebben a formában az egyetemi autonómiának a végét jelenti, innen kezdve minden egyetem kiszolgáltatott a kuratóriumnak, és innen kezdve a kuratórium minden egyetem esetében lényegében azt tesz az egyetemi autonómia ellenében, amit nem szégyell, és ahogy ismerem az önök kinevezési gyakorlatát a kuratóriumokba, ezek a kuratóriumok semmit nem fognak szégyellni.

Önök hivatkoznak Klebelsbergre, szegényre, aki ezt igazán nem érdemli meg. Mert Klebelsberg nagy érdeme az, hogy felismerte, hogy az állam alapvető ügye az oktatás, ezen belül a felsőoktatás fenntartása, felismerte azt, hogy az államnak dolga az, hogy egy ilyenfajta rendszert működtessen, sok szempontból a felsőoktatás területén, még azt is mondhatom, hogy a saját korát megelőzve. Klebelsberg nagy műve az az állami felsőoktatási rendszer, amelyet Trianon romjain létrehozott ebben az országban. Ezt a felsőoktatási rendszert privatizálják önök, ezt a felsőoktatási rendszert hordják szét. Ne merjék Klebelsberget emlegetni ezzel összefüggésben! Mert azt gondolom, hogy önök most szétverik és elárulják azt a művet, amelyet ő létrehozott.

Hivatkoznak a szenátusi döntésekre, és hivatkoznak arra, hogy de hát, ezt a szenátusok jóváhagyták. Az, hogy „kérték”, az azért a pofátlanság különös műve, mert a szenátusok ezt úgy kérték, hogy önök megmondták, hogy kérjék ‑ mindannyian tudjuk, ismerjük az ezzel kapcsolatos kezdeményezéseket és felkéréseket a minisztérium részéről. De azért azt kell mondanom nagyon nagy tisztelettel, hogy az elmúlt években olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozták a felsőoktatási intézményeket, hogy egy ilyen határozott minisztériumi kéréssel szemben kell ahhoz erkölcsi bátorság, hogy egy szenátus vagy annak egyes tagjai nemet tudjanak mondani.

(11.30)

Az pedig, hogy ezt olyan manipulációkkal érték el, amiket én utoljára a nyolcvanas évek végén, a gyenge pártállam idején láttam, szerintem szégyenletes, ezért önöknek szégyellniük kell magukat.

Hadd említsek még itt egy apróságot! Többek között azzal édesgették az egyetemi oktatókat és a szenátusokat, hogy akkor majd lesz fizetésemelés, ha alapítványi formába mennek, ahelyett, hogy odaadták volna a fizetésemelést, és azt mondták volna, hogy utána döntsétek el, hogy akartok‑e ugyanazért a magasabb fizetésért közalkalmazotti védettségben maradni, vagy inkább kimennétek a munkaszerződésekbe védettség nélkül. Nem, azt mondták nekik, hogy vagy kaptok pénzt fizetésemelésre, és akkor alapítványi formában lesztek, vagy nincs fizetésemelés, és maradhattok állami formában.

De csináltak ennél nagyobb disznóságot, és ennek rendkívül súlyos következményei lesznek. Tudják, mi volt a fő érv arra, hogy miért jó az alapítványi forma? Mert azt mondták, hogy ha majd alapítványi formába megy az egyetem, akkor lesz állami támogatás, és ‑ ami ennél fontosabb ‑ lesz uniós támogatás, mert valóban az Európai Unió sok pénzt szán a felsőoktatás fejlesztésére, mert érti, hogy ez mennyire fontos.

Bizony önök azt mondták, hogy majd akkor lesz Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, és mondhatnám tovább ‑ Miskolc már korábban döntött ‑, uniós pályázat és uniós támogatás, ha alapítványi formába átalakultok. És nehogy azt higgye bárki, hogy ez üres fenyegetés! Érdemes megnézni, hogy már kiírták azt az előpályázatot, előminősítési pályázatot, egyébként erősen karistolva az uniós jogszerűséget vagy az uniós szabályokat, amelyben odaígérgettek a felsőoktatási intézményeknek egy csomó pénzt, s hogy, hogy nem, ebből az az ELTE, amely egyelőre nem akar vagy nem tud alapítványi intézménnyé alakulni, na, az egy fillért sem kapott. Úgy döntöttek, hogy na, neki nem, csak az alapítványiaknak, az alapítványivá alakulónak.

Azt kell mondanom, hogy minden meggyőződésem és ismeretem szerint ez sérti egyébként a diszkriminációmentességre vonatkozó uniós alapelveket, nagyon komoly nehézségeket fog okozni a magyar felsőoktatás szempontjából, erős kétségeim vannak, hogy ilyen feltételek, szabályok és ilyenfajta visszaélések mellett ez az uniós támogatás valóban el fog‑e jutni az egyetemekhez.

Egy apróságról akarok még beszélni az egyes alapítványok kapcsán, vagy két apróságról. Az egyik dolog ez a Makovecz-féle piliscsabai campus ügye. Emlékszik talán, tisztelt Ház, hogy néhány hónappal ezelőtt kimentettük a Magyar Katolikus Egyházat abból a helyzetből, vagy kimentették, amibe azzal került, hogy Piliscsabán fejlesztett campust, és ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem mennék bele, szerintem ez egy sok szempontból életképes ötlet volt, de valamiért ez nem volt végül is sikeres, kiderült, hogy a diákok jobban szeretnek Budapesten egyetemre járni, mint Piliscsabán. Mi most a kormány megoldása abból a szövegből, ami itt kitűnik? Az, hogy na hát, ha a diákok nem akartak Piliscsabára utazni, akkor majd az egészségügyi dolgozók meg a tanárok utaznak Piliscsabára, mert nekik muszáj részt venni a továbbképzésen, létrehozunk ott egy nagy alapítványt, a közoktatási törvény módosításában például garantáljuk, hogy csak ott lehessen megszervezni a pedagógus-továbbképzést, és akkor majd tessék bumlizni Piliscsabára.

Ez az önök megoldása erre a problémára. A katolikusoknak állami pénzből adunk ingatlanokat, hogy a Pázmány Egyetem jó helyen működhessen Budapesten, és egyébként Piliscsaba, ami nem működött egyetemként, na hát, az majd jó lesz a pedagógusoknak a nővéreknek, az orvosoknak, mert azok önök szerint nyilván ráérnek, nekik nem számít az, hogy hova kell utazniuk, és milyen körülmények között kell tanulniuk.

Azért amellett én sem tudok szó nélkül elmenni, hogy az egyetemekkel kapcsolatos ügyek mellett van itt még néhány bájos alapítványi kezdeményezés. Az egyiket Gurmai Zita képviselőtársam már hosszasan elemezte. Nyilván mindannyian meg leszünk lepve, ha Lázár János képviselőtársunk nem fog föltűnni a Mezőhegyesen létrehozott alapítvány környékén. Hasonló személyre szóló hitbizományt adományoz a kormány Demeter Szilárdnak is, a Petőfi Irodalmi Múzeum hírhedten szélsőséges vezetőjének. Ismét csodálkoznánk, ha a Petőfi Irodalmi Ügynökség és az ezzel kapcsolatos alapítvány környékén ő nem lenne meghatározó szereplő a továbbiakban. Tudják, ez az alapítvány, amely olyan, az irodalmi tevékenységhez feltétlenül szükséges létesítményeket és ingatlanokat kap meg, mint a Zichy-kastély vagy éppen a Hajógyári-sziget déli vége. Ezek nyilvánvalóan rendkívül fontosak lesznek annak az értékes nemzeti irodalomépítő munkának szempontjából, ami ott zajlani fog.

Végül beszélnem kell még két csúnya ügyről ennek a törvénycsomagnak a kapcsán. Az egyik a beterjesztés. Egyrészt magának a jogszabálynak van egy csomó nagyon furcsa szabálya. Továbbra is mondom, nem akarom most már ezt hosszasan ismertetni, ezt az SZFE ügyében részletesen megvitattuk, kiderült, hogy mindenben igazunk volt, amiben ott akkor gyanakodtunk. Nagyon furcsa konstrukció jön létre azzal, hogy ezek a vagyonkezelő alapítványok lényegében teljesen önjáróvá válnak, hiszen az alapítói jogokat is megkaphatja a kuratórium, és általában meg is kapja, innen kezdve ezek olyanok lesznek, mint… ‑ de nem is akarok már példát mondani, szóval, mindenesetre ha nem is öröktől fogva létezők, de örökké létezővé válnak mindenfajta változtatás és egyéb lehetőség nélkül.

Ha majd a felsőoktatás igényei úgy módosulnak, két év vagy kétszáz év múlva, hogy egyébként változtatni kell, akkor sem lesz erre lehetőség, mert egyébként ezek a kuratóriumok személyükben bebetonozottak, és struktúrájukban bebetonozottak. Nyilván majd persze kétharmados törvénnyel meg lehet és meg is fogjuk változtatni ezt a típusú struktúrát, de az bizonyos, hogy az önök szándéka szerint egy teljesen ellenőrizhetetlen és átláthatatlan struktúra jön létre.

Én sem tudok elmenni a törvényjavaslat beterjesztésének módja mellett sem. Ugye, nem gondolják, hogy bárki elhiszi önöknek, hogy véletlenül terjesztették be éppen a járvány csúcspontján ezt a törvényjavaslatot, amikor Magyarországon halnak meg hetek óta a legtöbben koronavírus-járvány miatt lakosságarányosan, hogy véletlenül pont akkor vették elő ezt a javaslatot? Ezt senki sem hiszi el. Önök a járvánnyal takaróznak, hogy ezt a disznóságot fedezzék. Az aztán már külön bájos volt, hogy úgy gondolták, hogy nagycsütörtökön fejezik be ennek a törvénycsomagnak a benyújtását. Emiatt még csúsztatni is kellett a parlament ülését. Nem sikerült elkészülni az egyik törvényjavaslattal a harmincvalahányból, a húsvétot hagyva meg az ellenzéki képviselőknek, hogy felkészüljenek.

Gratulálok a jogállam tiszteletéhez, a felsőoktatás tiszteletéhez, az Országgyűlés tekintélyének védelméhez, amire olyan szívesen hivatkoznak, valamint a keresztény értékek tiszteletéhez. Ennyire álságosak és hazugok önök: a szöveg bármi lehet, a szándék a lopás.

Van ennek kevésbé kifinomult módja is, mint az, hogy csinálnak egy kuratóriumot és beleültetik az embereiket, mert annyira mohók, hogy nem érik be azzal, hogy megszerzik az ellenőrzést, arról is gondoskodnak, hogy a saját zsebüket is megtömjék ezeknek a kuratóriumoknak a segítségével. Azt olvashattuk, hogy több képviselőtársunk, és nem akarok itt személyeskedni (Dr. Hoppál Péter: Nem! Á!), másfél millió forintos, 850 ezer forintos havi jövedelmet kap a felügyelőbizottságok és kuratóriumok jóvoltából. Van ilyen államtitkára is a kormánynak, aki szerényen megalázó fizetését egy másfél milliós kuratóriumi juttatással egészíti ki, de van olyan polgármester is, aki azt gondolta, hogy nem szégyell lehajolni szerény 1,6 millió forintért havonta akkor sem, ha egyébként ez az önkormányzati törvény rendelkezései szempontjából fölötte aggályos, de hát semmi gond, nincs probléma, megoldják ezt a problémát önök, most akkor a törvénybe beleírják, hogy egyébként lehet innentől kezdve. Tudják, nagyon összeférhetetlen minden tevékenység a polgármestereknél, mert koncentráljon a városra ‑ na, véletlenül pont egyetemi kuratóriumba be lehet ülni jó pénzért.

(11.40)

Azt tudom összességében elmondani tehát, hogy ez a javaslat nem szolgálja a felsőoktatás javát, sőt éppen ellenkezőleg, kárára van a felsőoktatásnak. Ez a javaslat nem szolgálja a felsőoktatás modernizálását. Ez a javaslat nem szolgálja a hallgatók érdekét. Ez a javaslat nem szolgálja az egyetemi oktatók munkájának támogatását. Ez a javaslat nem szolgálja a környezetvédelmi célokat. Ez a javaslat nem szolgálja a kultúra és a művészet támogatását. Ez a javaslat egyetlen dolgot szolgál, azt, hogy önök közvetlenül rátegyék a kezüket az állami vagyon jelentős részére, az uniós és a hazai támogatásokra és a felsőoktatás költségvetésére. Ennek a javaslatnak ez az egyetlen célja, éppen ezért felháborító, szégyenletes és gyalázatos. Természetesen nem fogjuk támogatni; és legyenek egészen nyugodtak, meg fogjuk találni a módját annak, hogy a most elvitt vagyont visszaszerezzük a magyar népnek, a magyar polgároknak, a nemzetnek. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokból.)