Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem hozták könnyű helyzetbe államtitkár urat ismételten, hiszen a szakmai tiszteletem mellett el kell mondjuk, hogy a lehetetlenre vállalkozik, amikor elénk fektetnek egy csomagot, amely egyszerre foglalkozik a szerencsejáték szervezésével, a bányászattal, a vízgazdálkodással, a sporttal, egy kicsit a vasúti közlekedéssel, de azért belekóstol a dubaji világkiállításba is. Azt látjuk, hogy tíz év elteltével a magyar parlamentarizmus iránt kifejezett tisztelet ‑ s hangsúlyozom, nem önnek címzem ezt, hanem általánosan a rendszernek és a kormánynak ‑ olyan szinten alábbhagyott, ami egészen elképesztő.

(11.20)

Kicsit tágabb kitekintéssel bizottsági ülések maradnak el azért, mert ha a kormánypárti többségnek nem tetszik egy napirend, akkor egész egyszerűen leszavazza azt, hoz egy másikat, saját hatáskörében felülírja, megerőszakolja, még a felülírhatatlant is. A gránitszilárdságú Alaptörvényt pedig rövid időközönként módosítgatja, annak függvényében, hogy éppen a pártpolitikai szándéka, illetve akarata milyen irányba viszi el, ahogy ezt most is látjuk. Ezt a csomagot ugyanis a tervezett alaptörvény-módosítás közpénzeket illető módosításai nagymértékben befolyásolják, és egyébként közelebb viszik az egyszeri tévénézőt vagy közvetítést követőt a magyar rögvalósághoz.

Az államtitkár úrnak szoktam szegezni, és megígérem, még megteszem néhányszor, hogy volt ennek a kormánynak egy 2010-es ígérete. Ha különböző nemzeti, illetve állami vagyonelemek átadásáról beszélünk, akkor mindezt egy nemzeti vagyonleltár koordináta-rendszerében tehetnénk meg a leghatékonyabban, amely kimutatja, hogy mennyi az idézőjeles családi ezüst, miből tud gazdálkodni Magyarország. Itt mindig elmondom, hogy a nemzeti vagyon nem összekeverendő az állami vagyonnal, két egészen különböző szakmai kategóriáról beszélünk, és készült egy kezdetleges lajstrom, amely egyes nemzeti vagyonelemeket felsorolt ‑ mindig elmondom, hogy erről hiányzott a Lánchíd, szerencsére a Parlament, ahol vitázunk, benne volt ‑, de szakmai komolyságot és elismerést nem tudott kivívni az az akkori javaslat. Nyilvánvaló, talán ennek köszönhető, hogy nem is kezdték el ezt kozmetikázni, hanem szépen csendben elengedték.

Azt látjuk, hogy egészen elképesztő kettős dimenzióban dolgozik ez a kormány. Az, hogy vagyonelemeket kezd átadni alapítványoknak, oktatással foglalkozó intézményeknek és másféle közületeknek, önmagában még nem példátlan a világban, tehát láttunk nagyon sokszor ilyet. Olyat ritkábban láttunk, hogy van egy nemzeti vagyonra vonatkozó törvény, ennek vannak előírásai, és az átjátszott vagyonelemekre ezek az előírások már nem vonatkoznak, nem fognak vonatkozni. Nézzük, hogy mik azok, amiket az ezzel és más javaslatokkal kijátszott, átjátszott vagyonelemek esetében már nem lehet alkalmazni, hiszen ezekre konkrétan és kimondva nem vonatkozik a nemzeti vagyonról szóló törvény.

Az átruházott vagyon hasznosításáról évente beszámolási kötelezettség áll fenn a vagyont átadó szervezet felé, jelesül itt a magyar adófizetők felé foganatosítható lenne egy ilyen elszámolási kötelezettség. Ez a nemzeti vagyonelemekre elviekben vonatkozik, a kiszervezett vagyonelemekre nem vonatkozik.

Másodsorban eddig megvolt az a lehetőség, hogy ha a hasznosításra vonatkozó törvényi előírásokról kiderült, hogy a vagyont kapó fél nem ezeknek megfelelően viselkedett, jogsértő magatartást követett el, akkor eddig ezt a jogsértő állapotot meg lehetett szüntettetni. Ez a lehetőség, mivel nem vonatkozik a nemzeti vagyonról szóló törvény az átjátszott vagyonelemekre, szintén elszáll, ily módon pedig az eddig meglévő szerződéstől való elállási jog és így a vagyonelemeknek a visszajuttatási lehetősége is eddig megvolt a paragrafusok szerint, a kijátszott-átjátszott vagyonelemek tekintetében pedig már nem áll fenn a továbbiakban.

Éppen ezért látjuk azt, hogy amikor újabb 800 millió forint megy MotoGP-pályára, pedig Steinmetz Ádám barátom elmondta, hogy egy másik helyszínen ehhez képest fillérekből egy hasonló beruházás befejezhető lenne, amikor Magyarországon harcias és látszólag patrióta retorikát folytat a Fidesz, külföldön pedig azért lobbizik az Uniónál, hogy a támogatási értékhatár, amellyel nagyvállalatokat tud itthon közpénzzel támogatni, megemelkedhessen, tehát a perverz újraelosztást még inkább csúcsra járassa, akkor azt látjuk, hogy egy iszonyatos kettős játékot űznek.

Amikor az Alaptörvényben a közpénz fogalmával kezdenek el játszadozni, akkor azt is látjuk, hogy ennek azért deklarált céljai is vannak. Nem csak arról van szó, hogy a taopénzek felhasználása még kevésbé legyen átlátható, és aktívan sportoló emberként, sportbarátként és futballszurkolóként mondom azt, hogy a tao jelenlegi rendszere a visszaélések melegágya, és valóban annak engedett táptalajt, hogy falusi piramisok épüljenek, és hobbiszinten vagy érdeklődési kör szintjén adott esetben az ingatlanunktól egy fél utcára megépüljön egy olyan stadion, amelynek a befogadóképessége lehet, hogy a befogadó települését is meghaladja, mégsem beszélhetünk ott széles körű utánpótlásbázist bővítő szakmai munkáról.

Láthatjuk, hogy a taorendszeren átcsorgatott nagyjából 800 milliárd forint egy befogadhatatlanul magas összeg, ugye? Ha ezt érzékelhetővé akarjuk tenni, akkor el kell mennünk, mondjuk, a költségvetési vagy zárszámadási vitáig, ahol azt látjuk, hogy áfabevételt befizet a magyar lakosság minden évben, több mint 4000 milliárd forintot a költségvetésbe; személyi jövedelemadóból befolyik kicsit több mint 2000 milliárd; társasági adóból összesen befolyik alig 300 milliárd, tehát egy töredékösszeg ahhoz képest, amit a fogyasztást sújtó adókkal lehúznak a lakosságról, és ezen 300 milliárdban benne van az, hogy az itt működő multi cégek is horrorisztikus kedvezményekben részesülnek, indokolatlan kedvezményekben. És ezen töredék 300 milliárdhoz képest taón ebben az időszakban keresztülcsorgattak több mint 240 milliárdot. Tehát a nagyságrend körülbelül az, mint a társaságiadó-bevétel. Azt is látjuk, hogy bár van egy kis különbség, néhány milliárd a kettő között, de azért egész máshogy kéne ennek lennie. A társaságiadó-bevétel sokkal magasabb kellene hogy legyen, a taopénzek elosztása pedig sokkal követhetőbb, átláthatóbb.

De hogy miért beszélünk ennyit a taóról? Azért, mert a közpénz fogalmának szűkítése és újrafogalmazása az Alaptörvényben az alapítványokba szervezett állami bevételek és vagyontárgyak sorsát is érinti, hiszen ezekről is bele akarja erőszakolni a gránitszilárdságúba a kormányzati többség azt, hogy sarkalatos törvényként sokkal nehezebben lehessen ezeket megbirizgálni, felülvizsgálni, hozzányúlni, urambocsá, visszacsinálni azokat a huszárvágásokat, amelyekkel mi egyáltalán nem értünk egyet, és egy esetleges kormányváltást követően nyilvánvaló módon azért egy felülvizsgálati folyamatot nagyon sokan el akarnak indítani.

Azt is látjuk, hogy az állami cégek és az államhoz közel álló alapítványok költségeit is sokkal könnyebben el lehet rejteni ezen módosítás után. Ami engem megijeszt, az az, hogy a kormány ebből nem is csinál titkot, tehát nem is igyekszik ezt legalább ilyen műanyagmódon összefabrikált érvekkel, kommunikációs panelekkel tagadni, és kérdéses az, hogy a közpénz új definícióját követi‑e a közvagyon vagy az állami, illetve nemzeti vagyon új definíciója is, hiszen egyik következik a másikból. Tehát ha innentől kezdve az állam által adományozott vagy átadott vagyonelemeket teljes mértékben ki akarják venni az ellenőrizhető szférából, akkor azért egy őszinte beszélgetésünk nekünk lesz, ezt ugyanis a kormány nem tudja fű alatt megcsinálni.

A közérdekű vagyonkezelő alapítványok tekintetében most éppen Alaptörvénybe akarják írni, hogy sarkalatos törvény rendelkezik ezek létrehozásáról, megszüntetéséről, működéséről, nyilván itt az indoklás egy kicsit még fals, de várjuk ki a vitát, várjuk ki, hogy mi lesz a kormányzatnak az érvrendszere ez ügyben. De azt is látjuk, hogy azért vannak Magyarországon igen kellemetlen hagyományai annak, amikor valami elveszíti a közpénzjellegét. A Magyar Nemzeti Bank körüli botrányoknál, amikor 260 milliárdot ruházott át alapítványaira az MNB, erről a pénzről már kimondhatjuk, hogy kikerült a kormányzati szektor, kikerült a magyar parlamentarizmus befolyásolási lehetősége alól. Ez pedig álláspontom szerint vérlázító.

Államtitkár úr, magyarázza el nekem, hogy egy hozzánk képest azért kicsit felülreprezentált és olyan tisztelt gazdaság, mint a német, miért tudta parlamenti döntéssel elérni azt, nagyjából a Nemzeti Bankról szóló törvény módosításával, hogy az ott keletkező nemzeti banki évenkénti idézőjeles profit kötelező jelleggel osztalékként befizetésre kerül az állami költségvetésbe. Magyarországon miért nem indulunk el ugyanebbe az irányba? Hiszen teljesen logikus volna az, hogy, mondjuk, a gyenge forintárfolyamból származó bevétel ne haszonként csapódjon le a Magyar Nemzeti Banknál, aztán műkincsbe, festménybe költözzön, hanem kerüljön legalább ez az elképesztő összeg befizetésre a költségvetésbe, hovatovább, ebből lehetett volna a már kilakoltatottakat vagy a devizahitel-károsultakat is részben megsegíteni. De azt látjuk, hogy Magyarországon ez még mindig opcionális, pedig önökön múlik. Tíz évük volt rá, és egyetlen módosítással el tudták volna érni ezt. Hozzáteszem, a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény rendelkezik arról is, hogy lehet‑e egy jegybanknak árfolyamcélja. Én pedig azt mondom, hogy legyen árfolyamcélja, legalábbis azt a forint/euró árfolyamelszállást, ami rengeteg magyar családnak most fölösleges pluszkiadást okoz, igenis szabályozza egy rendszer, és erről nekünk döntést kellene, lehetne hozni a parlamentben.

Még egyszer mondom, a közvagyon, nemzeti vagyon új definícióját még várjuk ettől a kormánytól, de azt is látjuk, hogy a hagyományos családmodell mögé bújva kívánja ezt a közpénz-újradefiniálást megtenni a kormányzat. Nyilván én a hagyományos családmodell pártján állok, én minden esetben ezt fogom képviselni, és úgy gondolom, hogy amit erről elmondtak, elmondhatták volna persze azt is, hogy az ég kék, a fű zöld, szerintem evidenciákról beszélünk, nem ebben van a vita közöttünk. De a közpénzügyi újradefiniálás megint csak azt a perverz újraelosztást erősíti, amelynek értelmében Magyarországon a szerencsésebbek, gazdagabbak igen komoly közpénztámogatásban részesülnek, és ezt a támogatást jellemzően azoktól szedik be, akik nehezebb sorban tengődnek.

(11.30)

Ezzel párhuzamosan már említettem, hogy az állami beruházásösztönzés kapcsán pedig azért küzdenek külföldön fideszes potentátok, hogy Magyarországon nagyvállalatokat 800 eurós határ fölött is lehessen támogatni, és támogatással ösztönözni azoknak a belföldi befektetéseit, akik erre a támogatásra álláspontom szerint a legkevésbé szorulnak rá. Ezt a vállalati konszolidációs tervet nagyjából a kapitalizmus hetvenes évekbeli felfutó szakaszában lehetett megfigyelni, nem véletlenül nevezik ezt neoliberális fázisnak, hiszen ugyanezt tanúsítja a mostani Orbán-kormány gazdaságpolitikája is. Amikor, mondjuk, csak az autógyártókkal szembeni viselkedésüket nézzük, ott is ezt látjuk. Most kikeresem gyorsan a papírjaimból, de nem kell sokáig keresgélni, mert majdnem minden évben az Audi Hungária Zrt. részére kiutalnak néminemű támogatást. Most 2 milliárd forintos állami támogatásról kötött a magyar kormánnyal szerződést az az Audi, amelynek így lényegében a vírus miatti leállásból fakadó teljes veszteségét kifizeti az Orbán-kormány. Ez persze vitaképes, mert mondhatja azt a cég, hogy neki voltak még több meg átgyűrűző veszteségei.

De hol vannak a magyar mikro- és közepes méretű vállalkozások ehhez képest? Ha legalább a veszteségüknek a felét valaki kipótolná, ezek a cégek boldogan meg tudnák tartani a munkahelyeket, de az a perverz újraelosztás, ami tapasztalható, miszerint hétköznapi emberektől vonnak és vonnak el folyamatosan, hogy aztán a szerencsésebbeknek és a gazdagabbaknak minél többet juttassanak, ez egészen elképesztő. Itt az Audi példája is mutatja, hogy miközben a vállalatok profitjai magánkézben maradnak, ezeket kitalicskázzák az országból, sokszor adózatlanul viszik el hazánkból, a káraikat az Orbán-kormány a magyar társadalomra hárítja, a magyar adófizetőkre hárítja. Ez a vegytisztán neoliberális modell többször megbukott már a világon. Egy dologra biztosan alkalmatlan: a magyar gazdaságot nem képes a válságból kivezetni, márpedig válság van.

Válságkezelésre lenne szükség, és úgy látjuk, és ez a csomag is azt bizonyítja, hogy az Orbán-kormány nagyon sok mindennel foglalkozik válságkezelés közben, csak az alapportfólióval, a fő feladatával nem, a kieső munkabérek pótlásával, a végrehajtások, kilakoltatások és egyéb, válsághelyzetben még nagyobb szociális katasztrófát okozó intézkedések leállításával. Hozzáteszem, a családtámogatások összegét is kellene, lehetne növelni. A Jobbik álláspontja szerint mindez családi kártyán keresztül kell hogy történjen, gyermekvédelmi megközelítésből, hogy csak alapvető élelmiszerekre, gyermeknevelési cikkekre lehessen ezeket költeni a gyerekes családok esetében, de természetesen vitaképes ennek a módja. Az biztos, hogy a nem inflációkövető és befagyasztott családtámogatási formákat emelni kell, inflációkövetővé kell tenni, figyelembe venni azt a több mint 40 százalékos összeadódó inflációt, amely 2010 óta ezen a területen megjelent.

Ha ezeket elvégeztük, akkor én nagyon szívesen vitatkozok önökkel ménesbirtokokról, a dubaji kiállításról és minden egyébről, de a magyar rögvalóság szembejön, közeleg a tél, és nem szeretném, hogy tele legyen iszonyattal. Köszönöm a lehetőséget. (Taps a Jobbik, a DK és az MSZP soraiból.)