Dr. Varga-Damm Andrea (független)

DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az iskolarendőrség létrehozásáról szóló jogszabály, azt gondolom, hogy a társadalmunk kudarca. Ha egy mai modern magyar társadalomban az egyik legnagyobb társadalmi probléma az, hogy pszichológiai, szociológiai és pedagógiai eszközökkel nem tudjuk megoldani gyermekeink iskolai agressziójának visszaszorítását, hanem ehhez rendőrség kell, akkor azt tudjuk mondani, hogy kudarcot vallottunk, mindannyian.

Amikor a gyermek megszületik, azt szoktuk mondani, hogy világra jön. Milyen szép ez a megfogalmazás! Igen. A gyermek nem a szülőkhöz érkezik csak, hanem a világra jön. Mindannyiunk kincseként születik meg, akár van közünk hozzájuk vérségi kapcsolattal, akár nincs. Miért is annyira fontos ez? Akárhány szakmai munkát, akárhány kutatómunkát látnak, ugyan természetesen mindegyik megállapítja azt, hogy a gyermekek személyiségfejlődésében az iskolának és a szülőnek közös feladata van, amelyet egymást erősítve, harmonikusan kell végezniük, én viszont azt mondom, hogy ez a gondolkodás nem elegendő. A gyermekért a pedagóguson és a szülőn kívül az egész társadalom felelős.

Hányszor látunk olyan szituációt, amikor a gyermek sem nem a tanárai, sem nem a szülei között van, hanem egy teljesen idegen környezetben, ahol körülveszi őt akár ismert, akár idegen ember, látják azokat a magatartásformákat, amelyek bizony nevelést igényelnének, illetőleg a normakövetéshez való viszonyulást kellene segíteni, és ez a társadalmi csoport, még ha észreveszi is, nem szól. A magyar társadalom hallgatásba burkolózott az elmúlt 30 évben, amikor a gyermekek és a fiatalok viselkedéséről van szó. A mi társadalmunk oly mértékben individualizálódott az elmúlt 30 évben, hogy elfelejtkeztünk a gyermekeinkről. Ma persze már kiabálunk, és akár jogszabályokat kívánunk, és rendőrséget kívánunk, csak egyetlenegyet nem gondol végig mindenki, hogy akár a saját életében hány olyan helyzet volt, amikor megszólalhatott volna vagy szólhatott volna, vagy azt az egyetlen jól irányzott mondatot odamondta volna a gyermeknek vagy a fiatalnak, aki abból az egy mondatból lehet, hogy örök életére egy helyénvaló, helyes tanulságot von le, és a viselkedése megváltozik.

Azt mondja a szakirodalom, hogy a gyermek- és fiatalkorú bűnözés intenzitása az elmúlt években tartósan emelkedik ‑ micsoda szomorú mondat! ‑, miközben a belügyminisztertől évről évre meghallgatjuk, hogy egyébként a bűncselekmények száma jelentősen csökkent. Mit jelent ez? Hogy míg a felnőtt társadalom valamelyest ezek szerint képes normakövetőbb lenni ‑ mert reménykedjünk, hogy a különbséget nem a felderítetlen bűncselekmények száma eredményezi ‑, addig a gyermek- és fiataltársadalmunk devianciája és normakövetési hajlandóságának mértéke ilyen mértékben csökken, illetőleg a deviancia nő.

(15.00)

Aztán azt mondja a szakirodalom, hogy a deviáns viselkedést folytatók a társadalomtól betegek. Ugyanaz, amit az elején mondtam: ők a világra születnek, közénk születnek, és a deviáns emberek, gyermekek, fiatalok a társadalomtól betegek. Való igaz, a legnagyobb felelősségteljes közösség a család, ahonnan ezeket a gyermekeket elindítják. Igen, a második felelős társadalmi csoport a pedagógusok társadalma, a kisgyermekkorban vele együtt élő védőnők, óvónők, bölcsődei dolgozók. De attól még a gyermek és a fiatal nemcsak őközöttük él, hanem él abban a széles társadalmi csoportrendszerben, ahol mindannyian az életünket éljük.

S ne felejtsük el azt, hogy a gyermek nemcsak a családban, nemcsak a pedagóguskörben, nemcsak a védőnői rendszerben, az óvónői és a bölcsődei dolgozó rendszerében, hanem az informatikai világ okán kicsi korától kezdve már benne él a nagyvilág társadalmában. Hát gondoljuk meg, pár évesen már az okostelefont jobban tudja működtetni, mint egy 50 éves, mert a kezei közé kerül, és a hihetetlen okossága, kreativitása eredményeként már használni is tudja, abban a pillanatban begyűrűzik az életébe a világ, és ezzel a világgal begyűrűzik mindaz az ártalom, amit a közösségi média sajnos nap mint nap gyermekeink, fiataljaink életébe bevisz.

Azt mondja a szakirodalom, hogy a család érték- és normarendje határozza meg alapvetően, hogy egy gyermekből milyen fiatal, majd pedig milyen felnőtt lesz. Igen, a család értékrendje, de amikor szembetaláljuk magunkat azzal, bármilyen szerepben is vagyunk ‑ óvónők, bölcsődei dolgozók, tanárok, esetlegesen valamifajta egyéb munkát végzők, akik a gyerekkel találkoznak ‑, látnunk kell, már nagyon korán látnunk kell, hogy a gyermek olyan családból jön, ahol a norma- és értékrend nem a normális társadalmi viszonyokat közvetíti, nem a normakövetés az, amit az a család a gyermeknek nevel.

Sokszor mondjuk azt, hogy a szegénység és a hátrányos helyzet alapvetően határozza meg a gyermekek devianciáját és esetleg erőszakra való hajlamosságát. Ezt, kérem szépen, a szakirodalom egyáltalán nem támasztja alá. Semmivel sincs több szegénysorból jövő gyermek, aki esetleg erőszakos, mint akár jobb módú családból jövő, olyan családból, ahol sajnos a jómóddal nem a szerénységet nevelik a gyermekbe, hanem azt, hogy mi bármit megengedhetünk magunknak. Az elmúlt évtizedek újgazdag családjaiban nagyon sok deviáns gyermek van, az alkohol- és drogfogyasztásban gyakorlatilag az ezen családokból jövők a legmagasabb számúak.

Azt szokta a férjem mondani, hogy a genetika nagy úr. Ez így is van, mert aztán nevelhetünk a legszebb, legfinomabb, legnormakövetőbb, legszeretőbb közegben, ha a gyermek genetikailag indokolt személyiségfejlődése nem tudja azt követni. Igen. De mindannyiunknak, akik a gyermek életében részesek vagyunk, és közvetlen közelről látjuk az ő viselkedését, rendkívül széles az eszköztárunk arra, hogy a genetikailag kódolt, esetleg nem annyira normakövető magatartást lehet enyhíteni, lehet a vadhajtásokat lehántani, lehet példákat a gyermekek elé állítani, akár gyermek‑, akár felnőttpéldákat, és a gyermekben igenis a követés hajlandósága, a követés hajlama rendkívül erős.

Aztán még arról szeretnék beszélni ennél a témánál, hogy egyet ne tessenek elfelejteni, képviselőtársaim, ma a tiszteletlenség társadalmát éljük. Nézzük csak meg a közösségimédia-felületeket! Gyermekek sokasága, aki akár a Facebookon, akár más, ilyen típusú elektronikus rendszerben látja emberek leírt szavait, látja azokat a végtelen durva, abszolút tiszteletlenségről árulkodó bejegyzéseket; miért is lenne a gyerekben az az álláspont, hogy ha a felnőtt társadalom így beszél egymással, miért kellene nekem a pedagógussal tiszteletteljesen beszélni? Milyen példák állnak a gyermekek előtt?!

És milyen büszkék szoktak lenni azok az emberek, akik a közösségi médiában ezeket a csúnya bejegyzéseket írják, milyen büszkén szokták vállalni, hogy ők megtehetik, hogy kimondják, amit gondolnak. Igen, csak ő azt nem tudja, hogy egy-egy bejegyzését, ha látják azok a fiatalok, akik még fejlődésben vannak, akiknek még az előttük álló példák majd az egész életükre jelentik a példát, azok a gyermekek ezzel a tömeges tiszteletlenséggel milyen negatív példát látnak ahhoz, hogy bemenve az iskolába ugyanezt a pedagógusaikkal szemben kövessék el.

A beszédem második felében szeretnék a részleteiről beszélni ennek a javaslatnak. Arról van szó, hogy minden nem egyházi iskolában, közoktatási intézményben, általános és középiskolában egy-egy iskolarendőr fog szolgálni, akik a megfelelő felhatalmazással a jogszabály erejénél fogva bírni fognak. A javaslat azt mondja, hogy a tanítási idő alatt kell hogy az iskolarendőr ellássa a feladatát. Csak fel szeretném hívni a figyelmet a következőkre. Definiálni kell, mi a tanítási idő, ugyanis a gyerekek ‑ nagyon sokan ‑ nemcsak az effektív tanórákon vagy a tanórák idején vannak bent az iskolában, akár bent maradhatnak a nyitott iskolákban sportpályákon, tornatermekben, esetleg külön foglalkozásokon, ezáltal egyáltalán nem tudom ma még, hogy az iskolarendőr ténylegesen hány órától hány óráig lesz az iskolákban, mert egyébként, ha egy gyermekben az agresszió vagy a pedagógus bántásának a hajlandósága kialakul, akkor a tanórákon kívül, amíg a pedagógus az iskolában van, vagy éppen onnan távozik, akkor is bánthatja, ha úgy érzi, hogy a sérelmeit ilyen módon tudja megtorolni.

Tehát én szeretném, ha a javaslat előterjesztője egy picit ezt jobban definiálná, mert szerintem, ahány iskola, annyiféle módon fogják értelmezni, és azt se felejtsük el, hogy számtalan ilyen iskolai atrocitást megismertünk, ahol nem effektív a tanítási időben, hanem akár azon kívül, akár a pedagógus iskolába érkezése során, akár onnan való távoztában történtek ellene olyanfajta agresszív viselkedések, amelyeket aztán a média is felkapott.

Ez a javaslat bővíti azoknak a bűncselekményeknek a körét, amelyeknél leszállították 12 évre a büntethetőség határát. Én már egyébként a legelső ilyen szándékkor is tiltakoztam egyrészről mint szakember, másrészről pedig mint anya és a társadalomért felelősséget érző ember, mert azt gondolom, hogy egy 12 éves gyermek, bármennyire is gyorsan fejlődik a világ, nem képes még arra, hogy a tettei következményeit teljes mértékben átlássa. De ezzel a javaslattal vagyunk itt, és bizony már több bűncselekmény vonatkozásában a jogalkotó leszállította a büntethetőség határát 12 évre.

Ebben a szabályrendszerben az is kitétel, hogy akkor lehet a 12 éves gyermeket elítélni, illetőleg következményeket alkalmazni, ha ő a bűncselekménye következményeinek felismerésére szükséges belátással bír. Ez lesz a legkomolyabb kérdés. Ki fogja megmondani, hogy az adott pillanatban az a 12 éves valóban átlátta‑e tettei következményét? Ugyan tudjuk, hogy ezt általában szakértői vizsgálatokkal szokták megvizsgálni, csak azt is tudnunk kell, hogy ahány szakértő, általában ezekben a helyzetekben annyiféle vélemény szokott lenni, illetőleg általában a szakvéleményeket jóval az elkövetés után készítik el, illetőleg a szakértő nem részese annak a pillanatnyi helyzetnek, annak az eszkalálódott szituációnak, amiben a gyermek olyan döntést hoz, hogy erőszakos cselekményt valósít meg.

A javaslat szerint szeptember 1-jétől már minden iskolában az iskolarendőrök működnének. De még csak ezután fogja megalkotni egyrészről a belügyi tárca, másrészről pedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma azokat a kormányrendeleteket, amelyek segítségével egyrészről kiválaszthatók a rendőrök, másrészről pedig megalkotják az ő oktatásukra szolgáló normarendszert.

Most június 9‑e van. Szeptember 1-je mindjárt itt van. Pontosan tudjuk, hogy a rendőri állományban irdatlan mennyiségű ma is a hiány, tehát a mostani rendőri állományból szinte lehetetlennek tartom, hogy az iskolarendőröket ki lehessen választani. A javaslat valóban kibővíti a lehetséges iskolarendőrök vagy iskolaőrök körét a már nyugdíjba vonult rendőrök visszahívásával, de higgyék el nekem, képviselőtársaim, lehetetlen ezt a rendszert szeptember 1-jéig a jogszabály szellemiségének és gyakorlati alkalmazhatóságának megfelelőn megkezdeni kialakítani.

(15.10)

Megnéztem a számokat, 8870 általános és középfokú oktatási intézmény van, azaz kell találni legalább 8870 iskolaőrt szeptemberig úgy, hogy felruházzák őket a jogokkal, felruházzák őket a tudással, beintegrálják őket az adott oktatási intézménybe, és tulajdonképpen ezt a munkát nekik szeptember 1-jétől a legnagyobb magabiztossággal és a leghatékonyabban kellene ellátni. Nem tudom elképzelni sajnos, hogy ezt addig meg lehet valósítani. De hangsúlyozni kívánom, és tisztelettel kérem a kormány képviselőit, és remélem, hogy képviselőtársaim is ezen az alapon állnak, miután biztos megszavazzák kormánypárti képviselőtársaim, és valószínűleg az ellenzékből is, mondjuk ki, hogy ez csak átmeneti.

Mondjuk ki, hogy nem az a cél, hogy iskolarendőrök legyenek a gyerekek között! Mondjuk ki, hogy együtt mindent el fogunk követni azért ‑ miután a gyermekek a világra jönnek, közénk jönnek, mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy milyen gyermekkort, milyen fiatalkort és milyen felnőttkort fognak megélni ‑, hogy arra törekszünk, és nem elsősorban jogszabályokkal, hanem az intézményrendszer és a szakemberek megerősítésével, hogy ez csak átmeneti legyen, és ez csak a tünet kezelését szolgálja, de nem ezt szánjuk a jövő nemzedéknek, nem így szeretnénk, ha a következő nemzedék közöttünk fölnőne. Köszönöm szépen.