Horváth László (Fidesz)

HORVÁTH LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Még elöljáróban engedjenek meg nekem egy szemantikai vagy stílusbeli megjegyzést. Ander Balázs úr, képviselőtársam és Arató Gergely is utalt arra, hogy neki volt tisztességes foglalkozása a képviselősége előtt, államtitkár úrnak meg volt tisztességes szakmája. Én azt szeretném kérni, hogy ne tegyük ezt. Ne csináljunk úgy, mintha az, amit most végeznénk, nem lenne tisztességes. Ne különböztessük meg így a politikát! Nekem is volt egyébként olyan végzettségem, amivel taníthattam. Én is tanítottam, azt is megpróbáltam a tudásomhoz mérten tisztességgel ellátni, és ezt a mostani munkámat is, ezt a mostani feladatomat is megpróbálom tisztességgel, a tudásomhoz és a képességeimhez mérten ellátni. Ezt csak úgy szeretném kérni, hogy figyeljünk erre egyébként ebben a Házban.

(19.20)

A másik, hogy az eddigi felszólalások is mutatták azt, hogy a felkészültség magabiztossá tud tenni, a felkészületlenség meg legfeljebb a bátorságot szaporítja fel, ami egyébként vádaskodásban szokott kimerülni. Mind a kettőre láthattunk példát az eddigi felszólalásokból, de én úgy gondolom, alapvetően a nagyon sok kritikai észrevétel ellenére is van eredménye ennek a mai vitának, mert vannak egyetértési pontok. Ezt még így nem hallottuk egyébként a parlament patkójában helyet foglaló pártok közül egységesen.

Egyetértési pont az, hogy az iskolában erőszaknak nincs helye. Minden másról csak akkor beszélhetünk, hogyha ezt érvényre tudjuk juttatni, merthogy az is egyetértési pont, ha jól értem, hogy minden pedagógust és minden diákot megillet az emberi méltóság az iskolában. Az is egyetértési pont, hogy minden tanárnak és minden diáknak az iskolában joga van a biztonsághoz. Az is egyetértési pont, ha jól értem, hogy minden tanárnak és minden diáknak joga van a nyugodt munkavégzéshez, és joga van a nyugodt tanuláshoz, és minden családnak joga van ahhoz, hogy a gyermekét biztonságban tudja, vagy a családtagját, ha az pedagógus és iskolában dolgozó segítő, őt is biztonságban tudhassa, ez neki is joga.

Ha ezek az egyetértési pontok megvannak, akkor nagyot léptünk előre, merthogy az elmúlt időszak, az elmúlt évek és évtized nagyon súlyos pedagógusbántalmazásai kapcsán az a helyzet, hogy én nem emlékszem arra, hogy kiállt volna az ellenzéki pártok vagy a szakszervezet közül valaki, és azt mondta volna, hogy ez most már tűrhetetlen, és itt most már megállj. Én nagyon örülök Ander Balázs úr felszólalásának, mert azt is láttuk, hogy a Jobbik eddig bejárt útja nemcsak buktatókkal és zsákutcákkal, hanem talán még előrehaladással is jellemezhető, merthogy most már keresik a probléma gyökerét, nem szeretnék a tüneti kezeléseket, és pszichológiáról, pedagógiáról beszélnek, ami egyébként helyes.

Azért mondom, hogy ez egy pozitív elmozdulás, merthogy én emlékszem arra, személyesen tanúja voltam, hogy 2011-ben nem a tanoda meg nem a modern pedagógia, hanem a bakancs és a megfélemlítés volt a recept. Örülök, hogy idáig eljutottak ebben a történetben, mert tudunk beszélni értelmesen, azt hiszem.

Ami pedig nehézzé teszi, ami a következő, azt hiszem, egy közös kihívás számunkra. Arató képviselőtársam is arról beszélt, hogy ez egy régi probléma, és szinte mindenki rámutatott arra, hogy a probléma gyökeréig kell eljutni. Az a helyzet, hogy a probléma gyökere az erőszak kapcsán ‑ hozzáteszem, a képviselőik nagy része erre az első paragrafusra koncentrálta a felszólalását, volt néhány üdítő kivétel ‑ nem az iskolában van. Ha az iskolában akarjuk kezelni és csakis az iskolában akarjuk kezelni azt, aminek a gyökere nem az iskolában van, akkor felemás megoldásokhoz jutunk.

Ki kell mondani, hogy a probléma, az iskolai erőszak problémájának a gyökere nem az iskolában van, nem a pedagógusnál van a megoldás kulcsa és a varázsvessző, a probléma gyökere és az erőszak gyökere a családban van és a közvetlen környezetben, és onnan hozza az erőszakos tanuló, diák azt a modellt, azt az életstratégiát vagy problémakezelési mintát, amit az iskolában is érvényesíteni szeretne. Erről tudnánk beszélni, és talán itt lehetne megint egy közmegegyezést kialakítani, hogy ahelyett, hogy ezt az egész problémakezelést az iskolára lőcsöljük, és persze a kormányra, mert az aztán meg mindenről tehet, mindenről is tehet, komolyan szembe tudnánk nézni ezzel a kérdéssel, mert akkor ki kéne mondani igazságokat.

Való igaz, hogy az egyik ilyen kérdés, amivel szembe kéne nézni őszintén, hogy hová jutottunk, hova is jutott eredményeit tekintve az integrált oktatás és az az erőltetett integráció, amely, úgy gondolom, mára rengeteg kudarcot hozott, csak kudarcokról hallunk. De valamiért mint egy mantrát, mint egy uniós mantrát ezt állandóan ismételgetve, rohanunk bele egyébként, azt mondom, lelkiismeretlenül olyan statisztikagyártásba, amely még mindig azt mondja, hogy ez a fajta integrált oktatás, ahol mindenki mindenkivel úgy van összezárva, hogy a gyengébbnek esélye sincs a felzárkózásra… ‑ egyetértek Ungár képviselő úrral, én is beszéltem gyógypedagógusokkal, megerősítettek sok mindent, amit ő mond, de azt is, hogy a nagy létszámú osztályokban, ahol az integrálandók száma meghaladja azt a minimumot, aminél még egyáltalán van esély az integrációra, ott már ez egy kudarcra ítélt történet. Ezt csináljuk, és ezt csinálja a pedagógia, hogy őszintétlen módon azt mondja, hogy ha bekeverem a rossz képességűeket a nagyszámú jó képességű közé, sőt még jobban tolom be őket, akkor majd felzárkóznak a rosszabb képességűek, és a gyengébbek erősebbek lesznek, de a gyakorlat nem ezt mutatja. A gyakorlat azt mutatja, hogy az ilyen erőltetett integrációnál a gyengébb nem lesz erősebb, a jó pedig nem tud előre menni.

Jó alkalom ez a vita arra, hogy legalább elkezdjük ezt a gondolkodást, és a helyzet pedig az, hogy bár nincs itt Tordai képviselő úr (Ungár Péter: De itt van, ott van fenn!) ‑ ja, ott van fent, elnézést kérek, innen is elnézést kérek ‑, no, szóval a helyzet az, hogy persze az egy jogos felvetése volt, hogy mindenki kezdje magán az erőszakmentességet. Ez alól ön sem kivétel, és a parlamenti patkóban bemutatott mutatványai, erőszakos mutatványai sem kivételek, de egyetértünk, az erőszakmentességet kezdje mindenki magán.

A konzultáció kapcsán pedig azt szeretném mondani, hogy persze beszélhetünk egy problémáról magabiztosan és hangosan, de azért jó meghallgatni az érintetteket. Önnek becsületére legyen mondva ‑ ön hozta ide egyébként Gyöngyöspatát utalás szintjén ‑, hogy ön legalább elment, ha nem többre, mint két órára vagy háromra, de ott volt.

(19.30)

Fotózkodásra is jutott idő. Sajnálom, hogy a párbeszéd vonatkozásában arra nem jutott idő, hogy pedagógusokkal is tudjon beszélni, akik ilyen erőszakos cselekmények áldozatai voltak, akik éveken keresztül hurcolták ezt magukban, és persze azért látjuk a jéghegy csúcsát ‑ és ebben egyetértünk ‑, merthogy erről nem szívesen beszél senki. A pedagógus nyilván ezt szakmailag kudarcnak éli meg, de olyan is van, aki egyébként fél attól, hogy ha erről beszél ‑ ezt saját tapasztalatból mondom ‑, akkor további retorzió fogja érni, és ha erről beszél, akkor őt a következményektől és az újabb agressziótól nem lesz, aki megvédje.

És itt, ebben a törvényjavaslatban arról beszél az előterjesztő, hogy a tanárok fokozottabb védelme szükséges. Azt gondolom, hogy ebben pedig egyetérthetünk, mert egyébként annak a tanárnak a helyében, akit megaláznak, megfélemlítenek vagy adott esetben megvernek az iskolai órán vagy kötelet dobnak a nyakába, és utána mindezt kiteszik a közösségi médiába, és ott még meglátja nem tudom, hányszor tízezer ember, ennek a tanárnak ez az akció a teljes letarolása.

Az a helyzet, hogy amikor iskolaőrségről beszélünk, hadd jegyezzem meg, hogy Gurmai Zita felszólalásában végig egy olyan törvényjavaslatról beszélt, ami még nincs előttünk ‑ már benyújtásra került ‑, de a felszólalásnak 80 százaléka olyan törvényjavaslatról szólt, amit a jövő héten fogunk megtárgyalni, amely egyébként azokról a kérdésekről, amelyekre ön célzott, részletes rendelkezéseket megfogalmaz, és részletes javaslatokat is.

De ha abban egyetértünk, hogy a pedagógust megilleti az emberi méltóság, ha a pedagógust és a diákot megilleti a biztonság, ha mindkettőt megilleti a nyugodt munkavégzés és a nyugodt tanulás, akkor viszont az a helyzet, hogy kell lennie visszatartásnak. Kell lennie akár elrettentésnek, és kell lennie olyan lehetőségnek, hogy ha az agresszió megjelenik, akkor gyors, erős és hatékony fellépésre lehessen szükség.

Van az a régi mondás, hogy rend a lelke mindennek. Talán azért is van ennyi lelketlenség ebben a világban, mert a rend felborulóban van. És szeretném önöknek javasolni, hogy a rendről ne asszociáljanak rögtön a diktatúrára, a kettő nem egyenértékű, de rendnek kell lenni különböző helyeken. Az iskolában pedig, ha nincs rend, és a helyét átveszi az erőszak, akkor ott sem tanítani, sem tanulni nem lehet. És az az iskola és az az intézmény, ahol sem tanítani, sem tanulni nem lehet, már nem iskola. Az már valami egészen más.

Úgyhogy rend a lelke mindennek. A tanárnak egyébként… ‑ az is mutatja a rendetlenséget, hogy egyáltalán ilyenről kell ma beszélni, ezekben az időkben ilyenekről kell beszélni. Pár nemzedékkel ezelőtt, de még az én nemzedékemnél is az, hogy az vitakérdés, hogy tanárt meg lehet‑e fenyegetni, meg lehet‑e alázni, meg lehet‑e ütni, az nem lehetett kérdés. Az nem lehetett kérdés!

Az a helyzet, hogy persze minden tanár nem érdemelte ki az elismerésünket, de a tisztelet minden tanárnak járt. Ezért úgy gondolom, hogy a sokat idecitált iskolaőrségnek is van létjogosultsága, mert az erőszaktól vissza kell tartani.

Nem kriminalizálásról van szó, hanem megelőzésről. Vissza kell tartani, ha kell, el kell rettenteni, és ha arra szükség van, akkor nem lehet hagyni, hogy letaroljanak tanárokat ország-világ előtt. Akkor közbe kell lépni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokban.)