Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Pesterzsébet, Nagykáta, Mezőtúr ‑ igen, láttuk azokat a megbotránkoztató és teljes mértékben elfogadhatatlan, tanárok ellen irányuló atrocitásokat, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Megengedhetetlenek az ilyesféle cselekmények, és azt hiszem, hogy az elkövetők meg kell hogy kapják a megfelelő büntetésüket. Megkímélem önöket attól, hogy itt a jogtechnikai részekkel untassak bárkit, szeretnék kifejezetten ezzel a témakörrel foglalkozni, de szerintem államtitkár úr úgyis számított rá, hogy az ellenzéki padsorokból ez lesz majd az a kardinális pont, amellyel itt a többségünk foglalkozni szeretne. Szóval, ezek az esetek, amelyeket a média is fölkapott, valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik, a latencia óriási lehet.

Nekem is egyébként, mielőtt képviselő lettem, volt becsületes állásom is, tanítottam, ráadásul pontosan egy olyan vidéki szakképző iskolában, amely sok esetben ezeknek a problémáknak és annak a szociokulturális horrornak, ahonnan az ott tanuló gyerekek kikerülnek, bizony, széles tárházát tudja fölvonultatni. Azért mondom, hogy a latencia óriási lehet, mert bizony volt olyan, amikor egy-egy ilyen eset után a kollegina jóval később vallotta be és pironkodva, hogy mit műveltek adott esetben vele is a tanulók. Volt, aki valamiféle Amazonas menti indiánnak képzelve magát fúvócsővel lőtt bele egy ilyen kis tűs nyilacskát. Tényleg elképesztő, hogy mi visz arra fiatalokat, kvázi gyerekeket, hogy ilyen cselekményeket elkövessenek.

De mégiscsak vissza kell kanyarodnunk ahhoz, hogy a büntetés, illetve az iskolaőrség megjelenése mennyire egy tüneti kezelés, mennyire egy sebtapasz azon a gennyedző problémán, amelyet az iskolai erőszak jelent a mai Magyarországon. Államtitkár úr, tíz éve kormányon vannak, azt hiszem, hogy talán jogos részünkről a kérdés, hogy mit tettek a tíz év alatt annak érdekében, hogy az ilyen esetek, a mezőtúri, és lehetne sorolni valóban ezeket a horrorisztikus cselekményeket, ne történhessenek meg. Tehát valahol a probléma gyökerénél kellene ezt az egész bajt kezelni. És ebben azért nem vitézkedtek. Innen, a Jobbik padsoraiból is évről évre benyújtjuk azokat a költségvetési módosító javaslatokat, amelyek pontosan azt célozzák, hogy mondjuk, a kora gyerekkori integráció sokkal nagyobb, kiemelt figyelmet élvezzen Magyarországon.

Meg kell nézni, hogy mennyit költ a magyar állam, mondjuk, a „Biztos kezdet” gyerekházak programra, amely egy nagyon jó kezdeményezés, főleg, ha jól csinálják, és nem sinkófálják el adott esetben az ott végzendő munkát. Szóval, mi azt mondjuk, hogy ezektől a programoktól nem kellene sajnálni a pénzt, hiszen a magyar jövőt mentenénk ezzel meg. Azt is mondjuk, hogy a tanodákra is jobban oda kellene figyelni, hiszen sok esetben olyan problémás családi hátterű gyerekekkel foglalkoznak tényleg hitből, szeretetből, odaadásból, szakmaiságból azok a pedagógusok, akik ott dolgoznak, hogy teljes mértékben megalázó és megengedhetetlen az, hogy ha visszagondolok a ’19-es esztendőre, ott egy féléves csúszásban legyen az a pénzmennyiség, amire a magyar államtól számítottak. És azt is mondjuk, ha ezek a tanodák jól működnek, akkor ezeket a modelleket, a jó gyakorlatokat terjeszteni kellene, a magyar állam részéről pedig sokkal inkább támogatni ahhoz képest, mint amit most látunk.

Tehát megvan az államnak is a felelőssége, ez tény és való. És ha megnézzük, hogy ezekre a területekre mekkora forrásmennyiség érkezik, és összevetjük azzal, hogy itt mire költenek, akkor az ember haja égnek áll, fogjuk a fejünket, és nem értjük, hogy önök miért nem látják azt, hogy ez egy olyan terület, amelyre fokozottan kellene koncentrálni, ha meg akarjuk menteni az ország közös jövőjét, hiszen a köznyugalom múlik azon, hogy mennyi gyerek megy adott esetben a lecsóba. Ugye, nem kell különösebben ragoznom, hogy kitől van ez a megállapítás: Pokorni Zoltántól. Valóban, a mai Magyarországon az a helyzet, hogy éves szinten mintegy tízezer gyermek, tízezer fiatal kallódik, veszik el, tűnik el, és a magyar államnak óriási felelőssége lenne abban, hogy őket megmentse. És a köznyugalmat is megmentse, mert ha évről évre 10-15-20 ezernyi fiatal kerül úgy ki a munkaerőpiacra, hogy semmiféle használható képzettséggel nem rendelkezik, korai iskolaelhagyóként csak lézeng a világban, akkor azt hiszem, hogy nem kell túlságosan ragoznom azt, hogy ebből milyen társadalmi robbanás lehet előbb vagy utóbb.

Tehát megvan az állam felelőssége. Soha, de soha nem fogom azt mondani, hogy ne lenne meg az egyén felelőssége, az az ember nem én vagyok. Soha nem fogom azt mondani, hogy a családnak ne lenne meg a felelőssége. Egyébként nagyon sajnálom, hogy nem Rétvári államtitkár úr van most itt bent, hiszen tegnap volt egy csörténk. (Nacsa Lőrinc: Ez nem fair!) Nacsa képviselőtársam, az sem volt fair, amit államtitkár úr tegnap levágott. Miről szólt a dolog? Én generációk óta masszívan bűnözésre szocializálódott famíliákról beszéltem. Erre államtitkár úr a válaszában azt mondja, hogy én burkoltan cigányoztam. Ha őneki ebből az jön ki, hogy én burkoltan cigányozok, akkor azt kell hogy mondjam, nagyon-nagyon előítéletesen gondolkodik a magyarországi cigánysággal kapcsolatosan. (Arató Gergely: Így, így, bizony, így.) Kínosan ügyeltem arra, és most is ezt teszem, hogy amikor bűnözői famíliákról beszélek, akkor ne keverjek ebbe bele etnikai származást. Nagyon kérem, ezt önök se tegyék, és ne vívjuk ezt a szalmabábérvelés technikáját, vagy önök ne jöjjenek ezzel, tehát ne próbáljanak olyanba belekötni, amit én nem mondok. Ha ilyenről akarok beszélni, akkor majd fogok róla beszélni, elég tökös gyerek vagyok ahhoz, hogy ki merjem mondani, amit gondolok, bocsánat! Ebben az esetben is megtettem volna, de most nem erről van szó. Még egyszer mondom, tanítottam, nem valami mélytengeri buborékban élek, nem is egy fallal elkerített luxuslakóparkban, tehát hellyel-közzel, de tudom azt, hogy miről beszélek, és ezért is kell hogy visszautasítsam azt, ami államtitkári szinten tegnap itt megnyilvánult, mert nagyon sok pozitív példával is találkoztam. Olyan gyerekekkel, olyan fiatalokkal, akik adott esetben fejlámpával voltak kénytelenek tanulni, mert nem volt otthon náluk villany. Tanult, igen, ott, a cigánytelepen, érettségit szerzett, rendőr lett belőle. A mai napig sokkal büszkébb vagyok ezekre a pedagógiai sikerélményekre, mint annak idején ‑ bocsánat! ‑ egy Hiller- vagy éppen egy Hoffmann-érdeméremre. (Nacsa Lőrinc: Nem tud válaszolni, ez se fair.) Szerintem ezek minősítik a tanárokat.

Államtitkár úr, ha önök az iskolaőrség bevezetésében gondolkodnak, és kapásból én ezt nem fogom elutasítani, azt mondom, hogy igen, lehet olyan pillanat, lehet olyan pont, amikor jóformán már minden menthetetlen, és ilyen drasztikus eszközökhöz kell nyúlni, de meg szeretném kérdezni, hogy azokban az iskolákban, abban a 140-150 szakképző iskolában, abban a 350 általános iskolában megpróbáltak‑e már mindent, hogy pedagógiai úton kezeljék a problémákat.

Itt szeretnék utalni a hejőkeresztúri iskolamodellre, arra az iskolamodellre, amely a húsz év alatt azért bizonyított. És ha valaki előítéletesen gondolkodna, akkor azt mondanám, hogy ez egy tipikus borsodi gettótelepülés, itt eredményeket elérni nem lehet. Egyébként ebben a kétszáz-egynéhány diákot tanító iskolában a hátrányos helyzetű diákok aránya kétharmad, a diákok 80 százaléka cigány származású, és mégis, a diákok, a gyerekek 70 százaléka olyan iskolában tanul tovább, amely érettségit ad.

(18.10)

Nincsen lemorzsolódás, nincsenek túlkoros diákok, nincs az a feszültség, hogy ott ülne bent, mondjuk, a hetedik osztályban egy 16 éves gyerek. Valahogy meg tudták oldani.

A Stanford Egyetemről adaptált példa, San Franciscóból, és ennek a kiötlői is azt mondták, hogy amit ott Nagy Emese igazgató asszonyék csináltak, az messze jobb, mint amit ők eredendően kitaláltak. Sikerélménye van a gyerekeknek, tanulnak, dolgoznak, nincsenek fegyelmezési problémák. Tehát én azt szeretném megkérdezni, hogy milyen felmérés előzte meg az iskolaőrség bevezetését, és egyáltalán megkérdezik‑e azokat az intézményeket, igazgatókat, tantestületeket, hogy akkor figyeljetek már egy kicsit ide, lehetne választani, mit szeretnétek: iskolaőrt, vagy pedig, mondjuk, egy főállásban foglalkoztatott szociálpedagógust, iskolai szociális munkást, iskolapszichológust.

Mert azt hiszem, hogy ezekkel a szakemberekkel messze-messze nincsen eleresztve a közoktatási rendszerünk. És ha ők azt mondják, hogy kifogytunk minden eszközből ‑ és vannak egyébként ilyen szakembereink is; anyagilag, erkölcsileg, minden tekintetben jól megbecsült ilyen szakembereink vannak ‑, akkor igazándiból én sem tudnék mit mondani tanáremberként, ez van, elérkeztünk a szakadék szélére, és valahogyan meg kell akadályozni az erőszak iskolai eszkalációját. Mert az egyébként mégsem járja, hogy egyes felmérések szerint a magyar diákok 10 százaléka hetente többször is iskolai erőszak áldozatává válik. Ennek nagyon sok formája lehet, ebbe most ne menjünk bele. Szóval, ez nem járja. A szülők jó esetben azért bízzák rá a gyermekeiket az iskolára, hogy ott tanuljon, hogy ott biztonságban legyen, nem pedig azért, hogy életre szóló traumákat szenvedjen, vagy adott esetben sokkal súlyosabb következményekkel is járhat az agresszió. Gondolhatunk, mondjuk, egyébként egy viszonylag elit iskolának számító történetre: több mint egy évtizeddel ezelőtt esett meg az a kaposvári eset, amikor egy gimnáziumban két osztálytársa, mondván, hogy nagyon idegesítette őket, bestiális kegyetlenséggel ölt meg ‑ és egyébként jó családból származó fiatalok ‑ egy másik fiatalt. Nem minősíthető valamiféle vidéki gladiátorképzőnek vagy gettóiskolának az a győri iskola sem, ahol a fiatal a tanárnőjét késelte meg.

Tehát azért szeretnék arra utalni itt is, hogy a világ vagy ez a problematika nem olyan fekete és fehér, mint ahogy esetleg egyesek ezt szeretnék beállítani. Messze-messze többről szól, messze-messze komplexebb ez az egész. Ezért is vagyok kénytelen megkérdezni ezeket a dolgokat, hogy ezekben az ügyekben, amiket említettem, tehát az iskolai segítő személyzettel való jobb ellátottság, az iskolán kívüli, de az iskolával mégis valamilyen szinten kooperáló tanodarendszer megerősítése… Államtitkár úr nyilván itt most tud számokat mondani, csak az a helyzet, hogy ha megnézzük, hogy itt tízmilliós populációról van szó, majdnem másfél millió gyermekről, akik a köznevelés rendszerében részt vesznek, akkor ezek a kezdeményezések csak a jéghegy csúcsát jelentik. Sokkal nagyobb figyelmet kellene erre fordítaniuk, és nem értjük azt, hogy ezt miért nem teszik meg, mert nem teszik meg.

És akkor itt a vége felé szeretném még egyszer leszögezni, hogy igen, vannak olyan esetek, amelyek menthetetlenek. Sajnos a pszichológia tudománya azt mondja, hogy a populáció egy százaléka pszichopata, gyermekként is. Akivel nem lehet semmit sem kezdeni, akit csak megfékezni lehet azért, hogy a többieket megvédjék tőle. És igen, vannak ‑ akkor visszatérek rá, szín nélkül ‑ olyan bűnözői famíliák, ahol bizony az iskola nem a kitörés egyetlen lehetősége, ahol az iskola és a tanár jobb esetben csak valamiféle haszontalan dolog, rosszabb esetben pedig maga az ellenség, aki ellen mindenféle frusztrációt, mindenféle haragot, vélt vagy valós sérelmet ki lehet és ki kell élni. Igen, vannak ilyen esetek is, és igen, azt is látom, pontosan tudom, hogy valamikor ezzel nem tudnak mit kezdeni.

Voltam egyébként annak idején például a kaposvári speciális gyermekotthonban, a Zita Gyermekotthonban, 19 bentlakó volt ott, 38 dolgozó, illetve szakember jutott rájuk összesen. Tehát az arisztokrata világban az arisztokrata famíliák csemetéire nem jutott ekkora figyelem, mint ott. Mi volt a probléma? Az, hogy későn kerültek oda. Erre szeretném felhívni az önök figyelmét, hogy a minél korábbi beavatkozás csodákra képes. Az oktatásba, a nevelésbe fordított erőforrások sokszorosan megtérülnek. Mi majd most, a költségvetés tárgyalása során kísérletet teszünk egyébként arra újfent csak, hogy valahogyan megpróbáljuk rádöbbenteni erre az alapigazságra a kormányzatot. Kíváncsian várjuk egyébként, hogy az előző évek gyakorlatához képest most is lesöprik‑e ezeket a javaslatokat. Köszönöm.