Dr. Varga-Damm Andrea (Jobbik)

DR. VARGA-DAMM ANDREA (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Azért gondoltam, hogy hozzászólok ehhez a javaslathoz, mert nagyon régóta várom, mióta képviselő vagyok, hogy az örökbefogadás témája a plenáris ülésen valamilyen módon előkerüljön. Egyszerűen azért, mert fiatal ügyvéd koromban a Jóisten kegyelméből jó pár család örökbefogadása procedúrájában mint jogi képviselő részt tudtam venni, és láttam mind a gyermekek oldalát, mind a szülők oldalát, mind az elhagyó szülők oldalát, mind az intézményi oldalt.

Azt meg kell hogy mondjam, üdvözlöm, hogy a kormányzat valamilyen módon a meglévő szabályokat javítani akarja, az örökbefogadást könnyebbé kívánja tenni, a javaslatban mindenképpen vannak előremutató elemek, de húszéves tapasztalatom az, hogy a magyar örökbefogadási rendszer ebben a formában még mindig nem a gyermekek érdekét szolgálja. Minden alkalommal minden felszólaló mindig kifejezi: az örökbefogadás a gyermekek érdeke. A szülők ebben ‑ bocsánatot kérek mindenkitől ‑ segédszemélyzet. A gyermek az, aki ki van szolgáltatva a világnak, nincs cselekvőképessége, nincs még oly tudata, hogy felfogná, hogy mi történik körülötte. És míg az egyik gyermek, aki olyan családba születik, ami szerencsére nagyszerű anya és apa, akik tervezték, várták, fogadják, és boldoggá teszi az életüket, addig van más gyermek, aki ezt nem kapja meg, hiába egy anya és egy apa áldásos tevékenysége alapján megfogant. Amikor világra jön, akkor mégsem azok a körülmények fogadják, ami másnak esetleg kijár.

Ugye, háromféle olyan helyzet van, amikor örökbe lehet adni egy gyermeket: amikor a születésekor elhagyják, amikor árva lesz, és nincs családtag, aki őket nevelje, a harmadik mód pedig az, amikor egy gyermeket a saját családjától, szüleitől el kell venni, mert alkalmatlanok a gyermeknevelésre, és veszélyeztetik a gyermek fejlődését valamilyen okból.

Amikor a születésről beszélünk, és otthagyják a gyermeket, és a szülő, az anya nem volt arra felkészülve, hogy esetleg egy nyílt örökbefogadással, előkészítve a szülés előtt a folyamatot, azonnal családot találjanak ‑ mert az a szerencsésebb eset, ha már belátja az anya, hogy nem kívánja a gyermekét nevelni, akkor maga gondoskodik arról, hogy keressen ő egy családot, akikben megbízik, és rá meri bízni a gyerekét, tehát ‑, marad az otthagyom valahol, rosszabb esetben inkubátorban, jobb esetben megbeszélve egy kórházi nővérrel vagy orvossal. Most erről a kérdésről szeretnék először beszélni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a szülő kimondja: nem viszem haza, az én elveim szerint a szülőnek másodrangúvá válnak a jogai. Tehát, ha ezt ebben a kérdésben nem mondjuk ki, hogy a gyermek az uralkodó és a szülő másodrangú, akkor ezt a rendszert soha nem tudjuk gyermekközpontúan felépíteni. És nem fogadom el azt, hogy ebben a szabályban is az van, hogy ennyi meg annyi meg amannyi időt adok arra, hogy meglátogassa a gyereket, mert a gyereknek a szülőtől való távollétében még egy nap is sok, nem három hónap, négy hónap, öt hónap, nyolc hónap, bármennyi!

Az a szülő, aki azt mondja, hogy most azért hagyom itt a gyermeket, mert még nem tudom, nem tudtam a terhességem alatt, és még idő kell ahhoz, hogy kialakítsam azokat a feltételeket, ahová haza tudom a gyereket vinni, az is egy más történet, de azért azt nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy ilyen szülő kéthetente legalább ne látogassa meg a gyerekét.

Tehát én azt szeretném, ha az egész örökbefogadási rendszernek ez a fejezete, amikor a gyermekeket otthagyják, és úgy kerülnek bele ebbe a rendszerbe, hogy talán egyszer örökbe fogadható lesz, akkor igenis a szülővel szemben szigorúnak kell a rendszernek lenni! A szülővel szemben elvárásoknak kell lenni! Ennél nagyobb kincs, hogy az ember kap egy gyereket, nincs a földön!

Tehát az, amikor az van a szabályba írva, hogy ha három hónapig nem találják a szülőt, akkor mi van ‑ micsoda?! Keresgetjük a szülőt?! Adott erre a gyerek felhatalmazást? A mostani szabály is erről szól, tehát nehogy félreértsenek! Én a mostani szabályt is kritizálom meg a legközelebbit is. Hát kik vagyunk mi?! Mint társadalom? Mi az intézményrendszer? Miért kéne keresgetni egy szülőt?! Hát elfelejtette, hogy lett egy gyermeke?! Nem keresgetünk senkit, kérem szépen! Nem keresgetünk! Az a szegény gyerek, aki szerencsétlen sorsban jött világra, mert ugyan a természet létrehozta őt, de az az ember, a cselekvő ember, akinek ő nem kell, arra nem várunk, és nem keresgetjük! Mert a gyereknek minden áldott nap, amit ott tölt egy intézményben a szülői otthon nélkül, az a hátrányára válik. Hány, hány, hány tanulmányt olvastak arról, hogy egész életünket az első három év tapasztalatai határozzák meg? Hány ilyet? Bizonyára mindannyian olvastak ilyet. Nem létezik ‑ még akik nem is foglalkoznak ilyen kérdéssel ‑, hogy nem találkoztak ezzel.

Ezért én, bár üdvözlöm ezt a javaslatot, de azt gondolom, hogy ebben a kérdésben el kell kezdeni egy komolyabb rendszerszintű változtatást arra, hogy a másodrangú szerep, mert abban a pillanatban másodrangú annak a szülőnek a szerepe, igenis nem élvezhet nagyobb előnyt, mint ami a gyereknek jár.

A következő tétel, amikor elhagyják a gyermeket. Már hazavitték, aztán mégiscsak a gyermek vagy elhagyott gyermek lesz, vagy a másik az, hogy elveszik a családtól. A gyermeknek ahhoz van joga a születése pillanatában, hogy odakerüljön, azokhoz, olyan emberekhez, akik a természetes veszteségeit pótolják. Természetes vesztesége a gyermeknek az anya és az apa elvesztése azzal, hogy vagy meg se kapta, csak biológiailag, vagy elvesztette, vagy elvették. Nekünk másnap, hogy ez a gyerekkel megtörténik, a természetes közeg pótlása kell a legelső feladatunknak lenni, és a szemléletünkbe azt kell belevinni, hogy a természetes veszteséget kell cselekvéssel pótolni.

Ez azért fontos egyébként, mert sokkal többet beszélünk arról, hogy az örökbe fogadó szülőnek hogy kell felkészülnie a szülőségére, meg hogy milyen tanfolyamra kell elmenni, és hogy kell a módszereket megismernie. De én látom, hogy itt több, legalább háromgyerekes szülő van ebben a teremben, és mindegyik biztos azt mondja nekem, hogy az egyik gyerekkel így kell bánni, a másikkal úgy, a harmadikkal meg amúgy, mert van neki három darab teljesen háromféle természetű gyereke, és hogy egyetlenegy nevelési tanács sem szokott néha működni. Vagy az egyiknél igen, másik kettőnél nem.

Szülővé lenni, az, azt gondolom, egy érzelmi folyamat, egy lelki, személyiségfelkészülés, amit egyébként a természetünkből kapunk, tehát minden egyes ember, férfi, nő eljut egyszer csak, ki 18 évesen, ki 40 évesen arra a tudati állapotra, hogy már az élete nem teljes anélkül, hogy szülő legyen. Ezért én azt gondolom, és nagy tisztelettel nem is teszek ebben a pillanatban még konkrét javaslatokat, csak azt kérem a kormányzat képviselőjétől, hogy legyen ‑ még mindig nem eléggé gyerekcentrikus ‑ gyerekcentrikusabb a javaslat. Hosszúak az idők, a nyolc hónap is sok! Igen, levett az eddigiből, de még ez is sok!

(21.00)

Nincs olyan, nincs olyan, hogy három hónapot várok a szülőre! Nincs ilyen! Nincs! Ma, a mobilitás világában, a mobiltelefonok és a telekommunikáció fejlettségének világában nem kell ennyi időt várnunk, mert minden egyes nem családban töltött nap a gyerek vesztesége.

Tudom, hogy ez a javaslat csak részben érinti a nevelőszülőség kérdését, csak talán abban a részben, amikor azt mondja, hogy 4 évre örökbe fogadhatónak nyilvánítja. Szerintem ez egy borzalmas szabály. Az eddigi is borzalmas volt, de mi az, hogy 4 évre örökbe fogadható? Mi ez? Iksz évre, addig örökbe fogadható, és utána mi lesz? Tehát én csak azt akarom mondani, hogy ezek biztos azt a célt szolgálják, hogy jobb legyen, mint eddig volt, de én meg azt szeretném, ha a kormányzat ennyire család- és gyermekcentrikus, hogy ne javítgassunk, hanem csináljunk egy nagyon jót. Miért ne? Itt a kétharmad, itt vagyunk mi, ezt a dolgot mindenki nagyon jól akarja csinálni. Mert hogyha a szülői felügyeleti jogot nem vonták meg, no, ebben a kérdésben, ez most nem ennek a tárgya, de azért a bírákkal és a gyermekvédelmi emberekkel beszélgetni kell arról, hogy a gyermek az első, és nem az a szülő, akire állandóan várunk, hogy egyszer csak hajlandó legyen a gyermekével szóba állni.

A másik a korkülönbség. Amikor egyszer Hohn Krisztina képviselőtársam ezt a kérdést felvetette, és Rétvári államtitkár úrral beszélgettünk, és mondtam, hogy még egy dolgot tessenek már megfontolni, ez az, amikor már van saját gyermeke vagy akár örökbe fogadott gyermeke valakinek, és azt mondja, hogy szeretnék még egyet. Ahol már van két saját gyerek, ott már akár lehet nagyobb korkülönbség a gyermek és a szülő közt, hiszen ott van még két gyermek vagy még három gyermek. Amikor a második után egy harmadik, a harmadik után egy negyedik jön, ők nagyon sokat segítenek abban, hogy a gyermek és a szülő közti esetleg nagyobb korkülönbség áthidalható legyen, mert mindig az az elv ‑ nagyon helyes ‑, hogy esetleg van az életnek egy határa, túl hamar lennének árvák, mondjuk, azok az örökbe fogadott gyerekek, akiknél nagyobb korkülönbség van. De ahol ott van már testvér, akár örökbe fogadott, akár saját gyermek, ott már ott az a támogató közeg, ha mégis elveszti a szülőt!

És még egyet hadd mondjak! Én nagyon sok 30 évest látok 70 éves gondolkodásmóddal, és nagyon sok 60 évest látok igen fiatalosnak, tehát a szűk környezetemből is tudok ilyet többet mutatni. Tehát a kor, persze, valamilyen mércét meg kell határozni, de én úgy érzékelem, hogy sokkal jobb lenne egyediesíteni.

Nehezen tudom elképzelni, hogy egy olyan ügyintéző, aki egy ilyet menedzsel, az azt mondja, mondjuk, egy 60 évesre, hogy igen, 60 éves már ne fogadjon örökbe, pedig látja, hogy olyan lendülete van, és olyan életöröm és olyan életszeretet van, és esetleg van másik gyereke, csak azt gondolja, hogy megajándékozza a személyét, a személyével megajándékoz egy olyan gyermeket, akinek nincs családja. Tehát én azt gondolom, hogy sokkal rugalmasabbá kellene tenni annyiban ezt a rendszert, hogy a gyermeknek minél nagyobb esélye legyen olyan családba kerülni, ami neki a legoptimálisabb, a legkorábban, a legharmonikusabban, a legnagyobb szeretetközegben.

Abban is igaza van képviselőtársaimnak, hogy a tanfolyam elhagyása esetlegesen okozhat olyan helyzeteket, hogy talán egy-egy szülő nem annyira felkészült. Nem is szeretnék ellentmondani ebben, de annyit azért megjegyeznék, hogy van olyan szülő, akiből 18 tanfolyam sem fog szülőt csinálni, és van olyan szülő, aki meg arra született, és a teremtő Isten nem adja meg neki azt a lehetőséget, hogy saját gyereke legyen. Tehát azért ezt is tegyük hozzá, hogy minden egyes ember a saját személyiségét, a saját helyzetét, a saját történetét, a saját biológiáját, a saját DNS-ét, a saját elveit teszi bele ebbe a történetbe.

Magyarországon rendkívül komoly a felnőtt társadalomban a frusztráltság, a mentális problémák. Sok olyan ember van, akiről egyébként hivatalosan soha ki nem derítik, mert nem kerül olyan helyzetbe, de mi látjuk. Ha csak a konfliktusokat nézzük a társadalmi mozgásokban, a közösségi médiában megjelent végtelen frusztrációt, ezek nagy része a gyermekkorból hozott élethelyzetek következménye.

Ha Magyarországon az a célunk, hogy a következő nemzedék minél egészségesebb legyen, és azt látjuk, hogy sajnos bár igaz, hogy növekedett az örökbefogadások száma, de egyre több olyan család és olyan gyermek van, ahol a család nem megfelelő módon neveli a gyereket, és veszélyeztetett helyzetben van a gyermek, ez sajnos egyre inkább elő fog fordulni, nekünk az kell legyen a célunk, hogy minden egyes gyermek, aki ma nem családban, hanem intézetekben van, vagy esetlegesen nevelőszülőknél nyolcadik-kilencedik gyermekként ‑ arról külön 15 percet lehetne beszélni ‑, tehát az a lényeg, hogy minél inkább, minél szeretőbb, minél jobb családba kerüljenek a gyerekek, mert akkor van esély arra, hogy azt a gyermekkori veszteséget, amit már elszenvedtek, azt a családban való nevelés és a szeretet kompenzálni tudja, és ne vigye ezeket a traumákat át a felnőtt életére.

Úgyhogy ezért gondoltam, hogy szavaimat elmondom önöknek, és én is azt fogom szorgalmazni, hogy nyújtsunk be módosító javaslatokat, mert egyszerűen ezzel csak egy szemléletet, egy további szemléletet szeretnénk ahhoz adni, hogy ha már, hála istennek, a kormányzat hozzányúlt ehhez a kérdéshez, akkor minél jobb javaslat, minél jobb törvény, minél inkább gyerekcentrikus gyakorlat alakulhasson ki. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)