Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Egyáltalán nem ördögtől való ez a törvényjavaslat, ezt így az elején szeretném is leszögezni, viszont aggályaink azért vannak, és szerintem azért, hogy ezek az aggályok valós aggályok, illetve mégiscsak léteznek, a kormánypárti padsorokban elég sokat tettek.

Ha valami olyat találna majd itt a mondandómban az államtitkár úr, amit esetleg sértőnek vél, azt nagyon szépen kérem, hogy semmiképpen ne vegye magára. Szerintem rajtam kívül itt ‑ a kormánypárti padsorokban ülőket is beleértve ‑ kevés képviselőtársamnak van meg az a dolgozat, amiért én önt személyesen nagyon tisztelem, „A társadalmi felzárkózás egyes gazdaságpolitikai aspektusai” egy mestermű a maga nemében. Egyébként tudnám ajánlani olvasásra itt a kormánypárti padsorokban ülőknek is, mert ha valamit meg kellene fogadni, meg kellene a gyakorlatban valósítani, akkor pontosan azt, amit az államtitkár úr ‑ talán 2013-ban, ha jól emlékszem ‑ felvázolt. Mindegy, én kinyomtattam, az én polcomon ott van, én abszolváltam, használni kellene a kormánypárti padsorokban is.

Azt látjuk, hogy ha a XXI. században valami igaz, akkor az az, hogy a megszerzett tudás rettenetesen gyorsan el tud kopni adott esetekben. Egyes felmérések vagy prognózisok szerint a most iskolába kerülő fiataloknak a 60 százaléka olyan szakmában fog dolgozni, ami egyébként még nem is létezik. (Dr. Vinnai Győző: Ez igaz!) És ahhoz, hogy ehhez alkalmazkodni tudjon, bizony a tanulás lenne a kulcs, a tanulás ‑ a lifelong learningről Vinnai Győző képviselőtársam az előbb említést tett ‑ nagyon fontos lenne, ennek a tanulásnak a képessége és a tanulásnak az igénye. Ha bármelyik is hibádzik, akkor, azt hiszem, arról, amiről ez a törvényjavaslat a célja szerint szólna, meddő szócséplés lenne itt beszélni.

Ha megnézzük ezeket a hazai adatokat, akkor valóban van egy elmozdulás az elmúlt évtizedben arról a 3 százalékos arányról, hogy ennyien vettek részt a felnőttoktatásban, és lett mostanra ez a szint 6 százalék. Valóban van egy előrelépés, de azért ha, mondjuk, a skandináv szinttel vetjük ezt össze, ami 30 százalékos, akkor, azt hiszem, van még hova továbbfejlődnünk. Az alapfokú végzettséggel rendelkezőknek a körében pedig ez a felnőttoktatási hajlandóság aztán végképp katasztrofális Magyarországon. Ami számokat én ismerek, én is jó néhány tanulmányt átböngésztem a mai vezérszónokimra készülve, 2011-ből olyan adatok vannak, amelyek szerint Finnországban 38 százalékos, OECD-adatok szerint 22 százalékos volt ez a mutató, Magyarországon meg csak 2 százalékos. Tehát pontosan azokban a rétegekben, ahol létfontosságú lenne az, hogy valamiféle új tudásra, új szakmára szert tudjanak tenni, a hajlandóság nagyon alacsony. Reményeink szerint egyébként majd, Isten adja úgy, meg akkor, mondjuk, a kormánypárti padsorokban ülőknek a bölcsessége, és az, hogy ez a törvényjavaslat ne legyen kisiklatva, szóval, Isten adja akkor úgy, hogy itt is valamiféle elmozdulást lehessen elérni.

Az okok között, hogy miért szerepel ilyen rosszul Magyarország ezekben a rangsorokban, jó néhányat fel lehet sorolni, például azt, hogy ezek a képzések adott esetben a magyar bérekhez viszonyítva drágák is. Ha azt látjuk, hogy felbukkan majd a tandíjhitelnek a lehetősége, illetve az ösztöndíj is megjelenik, annak csak örülni lehet, ha az ember felelősen gondolkodik. De sok esetben ezek a tanfolyamok rugalmatlanok is voltak; gondolhatunk ezeknek a tartamára, időhosszára.

Aztán van még egy olyan dolog, ami az egésznek talán még inkább a kulcsa lehet, ez pedig az, hogy a magyar munkavállaló döbbenetes módon leterhelt. OECD-felméréseket idéznék újfent csak: körülbelül 1800 órát dolgozik egy átlag magyar munkavállaló minden évben, és ha hiszik, ha nem, tisztelt képviselőtársaim, egy dán vagy egy német átlag-munkavállaló nem éri el ugyanebben a vonatkozásban az 1400 órát. Tehát van egy 400 órányi pluszleterheltsége egy átlagos magyar munkavállalónak, amit bizony ő azért kell hogy belerakjon a munkájába, hogy a családját, saját magát el tudja tartani, és ilyen fokozott leterheltség mellett nem biztos, hogy neki kedve van még magát továbbképezni felnőttoktatás keretében.

Aztán arról is szó van, hogy a munkaadó sok esetben ezt nem tartotta fontosnak. Mondjuk ki: megtartja egy olyan szinten a dolgozót, ami egyébként hosszú távon neki sem jó. Fel kellene ismerni azt is, hogy itt bizony van egy munkaadói felelősség, mert az, ha hagyja és segíti képezni a dolgozóját, hosszú távon neki is csak újabb és újabb profitot fog hozni.

Ha másik aspektusból nézzük meg ennek az alacsony felnőttoktatási részvételi aránynak a hátterét, akkor azt látjuk, hogy a kompetenciafelmérések során, amiben a tizedik osztályos diákjaink is részt vesznek, és ha ezt csak és kizárólag a szakképzésben tanulókra vonatkoztatjuk, azt látni, hogy az ott tanuló tizedik osztályosok 75 százaléka egyes szinten teljesít szövegértésből. Tehát ha valaki ilyen rossz mutatókkal bír, gyakorlatilag funkcionális analfabéta, akkor tényleg nem lehet tőle elvárni, illetve el lehetne várni, csak a gyakorlat azt mutatja, a számokból is ez világlik ki, hogy ő nem tudja magát majd továbbképezni. Ennek egyébként nem tett jót az az óraszámcsökkentés ‑ a 2016/17-es tanévre utalnék ‑, ami a hazai szakképzésben megmutatkozó problémákat még tovább növelte. A lemorzsolódás az európai tendenciákkal ellentétben Magyarországon most már 12 százalék fölötti, és a korai iskolaelhagyók ilyen magas aránya bizony jogossá teszi ‑ Pokorni Zoltán neve csak mond valamit a kormánypárti padsorokban is ‑ Pokorni Zoltánnak azt a kijelentését, hogy évente tízezer gyerek megy a lecsóba Magyarországon. Tízezer gyerek, akikkel adott esetben majd valamit kezdeni kell a későbbiekben, mert az rossz perspektíva lenne, hogy őt az állam, az adófizetők tartsák el, vagy éppen lenne egyébként még rosszabb forgatókönyv is, ha mondjuk, bűnözésből kénytelen megélni, vagy azt a nyomort, amiben ő maga is él, hatványozott módon termeli majd újra. Szóval, velük is kellene valamit kezdeni, de ezt jobb lenne nem később, hanem minél korábbi időpontban megtenni, de hát ez egy másik törvényjavaslatnak a vitájához kapcsolódna.

(13.40)

A cigány fiatalokat is meg kell itt említeni, hiszen kétharmaduk korai iskolaelhagyóként hagyja ott az iskolát, se szakma, se érettségi, így pedig azok az integrációs célok, amelyeket ez a törvényjavaslat is maga elé tűzött, bizony délibábos ábránddá válnak Magyarországon, akkor különösen, ha megnézzük azokat a 2010-es adatokat, amelyek szerint a 16 évesnél idősebb hazai cigány népesség körülbelül 80 százaléka maximum 8 általános végzettséggel rendelkezett. És hogy nagyon friss adatokat is hozzak, ezt most néztem meg, a Kunszentmiklósi vagy éppen a Nagykőrösi járás szakközépiskoláiban a lemorzsolódásiveszély-mutató 43,5, illetve 50 százalékon áll. Hölgyek, Urak! Tisztelt Képviselőtársaim! Ez brutális! Ha valami veszélyes ennek az országnak a jövőjére, akkor többek között ez.

Vége van annak az időszaknak, ezt a gengszterváltás idején azért megtapasztalta a magyar társadalom, hogy a termelőszövetkezetek, a szocialista nagyipar, a bányák majd képzetlen emberek hadát el tudják tartani és foglalkoztatni tudják. Az a helyzet, hogy a ’70-es és a ’80-as években adott esetben ez a modell még működhetett. Ahogy egyébként haladunk előre az időben, a XXI. század kihívásai egészen más feladatokkal kínálják meg a magyar gazdaságpolitikát és társadalompolitikát irányítókat. Tehát a kalapácsos emberekből, az úgynevezett egyszer használatos gyártósori munkavállalókból bizony egyre kevesebb kell. Ennek az országnak, illetve egy fejlődő országnak másra kellene berendezkednie, az a más pedig az lenne, hogy a humán tőkét kellene fejleszteni, és ha ezt a törvényt jól fogják önök alkalmazni, ez az önök felelőssége, akkor itt talán előrelépés figyelhető majd meg, hiszen a humán tőkének a minősége a tudásalapú gazdaság korában bizony a gazdasági fejlődés releváns, magyarázó eleme.

És akkor, hogy itt újabb statisztikákat hozzak föl, a HDI, a Human Development Index szerint csak Romániát, Bulgáriát és Horvátországot előzzük meg az Európai Unióban: a 25 év felettiek körében Magyarországon úgy néz ki a helyzet, hogy mintegy 11,1 évnyi iskolai múlt áll mögöttünk, Szlovákiában is több ez egy teljes évvel, Finnországban pedig 14,2 év. A robotizáció, a digitalizáció döbbenetes mértékben előrehaladott, és az a helyzet, hogy ha megnézzük a Magyar Nemzeti Bank szakértői által készített felmérést, amely szerint 2000-2015 között a vállalati szektorban a szakmunkások aránya 11 százalékkal csökkent, és mondjuk, hozzátesszük még az Economist Intelligence Unit 2015-ös felmérését, ami 56 országot vizsgált az alapján, hogy mennyire vannak fölkészülve az adott ország munkavállalói a jövőre, akkor Németország, mondjuk, ott volt a 7. helyen, Magyarország meg csak a 25. volt.

Szóval, itt a dolgok között nagyon komoly, nagyon súlyos összefüggések figyelhetők meg. Akkor még egy ilyen felmérés, a Világgazdasági Fórum 2016-17-es jelentése szerint, ahol 138 országot néztek, Magyarország az értékláncokban való előrejutás tekintetében a 113. helyen szerepelt, ez pedig nem más, tisztelt képviselőtársaim, mint a versenyképesség, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a versenyképtelenség gyarmati modellje.

Nekünk valóban tudással kellene versenyezni, és a cél, akkor azt mondjuk, hogy teljesen jó; a helyzet, amivel most nap mint nap szembesül ez a társadalom, az viszont egészen más, mint amiről adott esetben a kormánypárti padsorokban beszélni szoktak. Ezek a munkaerőpiaci igények döbbenetes módon változnak meg, és ahhoz, hogy ehhez alkalmazkodni tudjunk, bizony átképezhető munkavállalókra van, azok hadára lenne szükség, amelynek, mondjuk, a Human Capital Index alapján vagy a report beszámolói alapján Finnország nagyon szépen meg tud felelni, de ha Magyarországot kell előrehozni ‑ mert miről is beszélnénk itt ‑, akkor megint csak azt tudjuk mondani, hogy komoly hiányosságok vannak.

És nem véletlenül említem Finnországot. Mi 1867-ben kiegyezést kötöttünk, és röpült előre, fejlődött az ország, náluk 1867-ben egy olyan éhínség pusztított, amibe rengeteg ember belepusztult. Viszont valamit fölismertek Finnországban. Nem azért lett Finnországban jó az oktatás, mert Finnország egy gazdag állam volt, hanem pont fordítva, azért lett Finnország egy gazdag állam, mert csináltak egy nagyon-nagyon jó oktatási rendszert, és fölismerték egészen egyszerűen azt a törvényszerűséget, hogy ha versenyképesek akarnak lenni, akkor bizony az embert kell a középpontba állítani, mert nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság van az emberért.

Az emberitőke-beruházásnak, amelyet ez a törvényjavaslat is itt megcéloz, nagyon komoly, tovagyűrűző hatásai lennének, utaltam itt mondjuk, én integrációs célkitűzésekre, de egyéb más vonatkozásokat is ide lehetne hozni. Egy azonban bizonyos, mi hiszünk abban, és ezért valószínűnek tartom, hogy bizalmat fogunk szavazni, az viszont az önök sara lesz, még egyszer mondom, hogy ezt a törvényjavaslatot hogyan használják.

Szóval, hiszünk abban, amit Széchenyi mondott, hogy egy nemzet erejét a kiművelt emberfők sokasága adja. Én kívánom azt, hogy ezt önök szem előtt tartsák, így alkalmazzák majd ezt a törvényjavaslatot, amellyel kapcsolatban majd egy következő körben azért még néhány aggályomat elmondanám. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiból.)