Dr. Pósán László (Fidesz)

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Elég sok politikai programbeszédet hallottunk, én szeretném, ha egy kicsit a tárgyilagosabb irányba tudnánk elmenni.

(17.50)

Engedtessék meg, hogy jómagam az egészségügyi vitanap alkalmából az egészségügyi ellátásnak egy kiragadott szeletéről, a klinikákról ejtsek pár szót, elsősorban azért, mert jómagam olyan városból jöttem, ahol a klinikák egyébként nagyon fontos szerepet töltenek be. A klinikák jelentik ‑ és jelentették korábban is ‑ az egészségügyi ellátás csúcsát mind humán erőforrásban, infrastruktúrában, műszerezettség szempontjából egyaránt. Nyugodtan azt mondhatjuk, hogy a klinikák ebből a szempontból az előforduló legkomplikáltabb, legsúlyosabb esetek szempontjából is azok a helyek, ahonnan már nincs hová tovább küldeni a beteget, tehát végső soron minden komplikált ügy itt csapódik le. Ezenkívül a klinikáknak egyéb feladataik is vannak, tehát a betegellátás mellett komoly szerepet játszanak az orvosképzésben, a tudományos kutatásban, sőt a szakorvosok továbbképzésében is. Tehát összetettebb, többrétűbb az a feladat a klinikáknál, ami jelentkezik, mint a kórházaknál.

Ugyanakkor azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a betegellátáshoz kapcsolódó egészségügyi finanszírozási elszámolási egység, az úgynevezett hbcs-pontok a klinikákra nézve is ugyanazok, mint a kórházaknál. Ez most 153 ezer forint. Tegyük hozzá, hogy ez az összeg egyébként 12 éve változatlan, tehát ebből a szempontból nagyon komoly lemaradás van. Azt is tegyük hozzá, hogy alapvetően ennek az összegnek a nagyságrendje szoros összefüggést mutat azzal, hogy milyen a járulékok mértéke. A járulékok mértéke pedig szoros összefüggést mutat azzal, hogy milyen a foglalkoztatás. Éppen ezért akkor, amikor a foglalkoztatás fontosságáról beszélünk, jó, ha ezeket át tudjuk képezni az egészségügy területére is, mert korántsem mellékes, hogy milyen nagyságrendű egészségkasszával lehet gazdálkodni.

Azokat a betegségtípusokat, amelyeket finanszírozni kell, különböző szakbizottságok szokták besorolni, hogy ezek hány hbcs-pontot érjenek. Hogy ezek jól vagy rosszul vannak összerakva, nekem nem tisztem ezt kitalálni. Egy dolog azonban tény, hogy a fekvőbeteg-ellátás, ami mind a kórházaknál, mind a klinikáknál jelentkezik, alapvetően drága, költséges ellátás, és tény és való, hogy a legtöbb esetben a hiány itt jelentkezik. Egyes számítások szerint, hogy ez is helytálló vagy sem, nem tudom megítélni, egyes számítások szerint körülbelül 180 ezer forintra kellene emelni a hbcs-t ahhoz, hogy a rendszerből ki lehessen vezetni a hiányt, mert most ez elvileg újratermelődik, sőt a gyakorlatban is. Éppen ezért a foglalkoztatás aránya kifejezetten fontos. A klinikák esetében ‑ mint említettem ‑ a betegellátás többnyire, sőt az esetek túlnyomó többségében a legköltségesebb beavatkozásokat jelenti, deficit ebből következően itt kifejezetten a betegellátásból képződik, és nem az orvosképzésnél jelentkezik a hiány. Korábban, amíg nem volt világosan elkülönítve az OEP-finanszírozás, valamint az oktatási, orvosképzési finanszírozás, így gyakorlatilag a keretfinanszírozások mentek oda vissza, és nem egy esetben kialakult az a téves elképzelés, hogy az orvos-, a betegellátási kasszából finanszírozzák az oktatásügyet, amióta viszont külön kellett választani, nagyon világosan látszik a klinikák esetében is, hogy a hiány a betegellátásnál keletkezik és nem az oktatási területen.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy körülbelül másfél évtizeddel korábban, alapvetően még az önálló orvosi egyetemek idején számos tevékenységet kiszerveztek magáncégekbe, nagy értékű műszereket magántőkével szereztek be. Ez leggyakrabban a képalkotó diagnosztika területén jelentkezett. Képalkotó diagnosztika terén gyakorlatilag nem kell ágyakat finanszírozni, ápolókat, viszont komoly bevételre lehet szert tenni. Az így kiszervezett tevékenységek révén ezek a magáncégek a műszerek árának nemegyszer 10-12-szeresét is beszedik az OEP-finanszírozás révén, és bizonyos vizsgálatokat többször is elvégeznek. Ez az anyagi érdek. A betegeket a sokszor drága finanszírozású vizsgálatok felé terelik, merthogy profitérdek mozgatja, és kevésbé a problémamegoldásra koncentrálnak.

Csak adalékként említem, hogy az ultrahangos vizsgálat pár ezer forintból megvan, a CT már 30 ezer, az MRI viszont 150 ezer forint. Tehát látható, hogy milyen exponenciális aránykülönbségek vannak itt. Sok esetben egyébként ezek is eredményezik a hosszú várólistákat. Állami eszközparkkal állami intézményekben jelentősen csökkenthetők lennének ezek a várólisták, ugyanakkor viszont ezek a kiszervezések jogilag oly mértékben körül vannak bástyázva, hogy ma gyakorlatilag szinte lehetetlen hozzányúlni. Ugyancsak az önálló orvosegyetemek idén szerveztek ki olyan tevékenységeket is, amelyek a működtetés költségeit növelik jelentősen. Az energiaellátást nem egy intézménynél 25 évre szóló szerződésekkel adták magánkézbe, a betegétkeztetést hasonlóképpen 25 évre. Tehát ezek 15, 16, 18 évvel ezelőtti döntések, és mind a mai napig ennek a levét isszák az intézmények. A mosatástól, a fertőtlenítőszerek beszállításától kezdve nagyon sok minden idetartozik.

Éppen ezért számomra megdöbbentő és felháborító is az, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanács éppen a napokban közzétett egy körülbelül 70 oldalas olyan jelentést, amely az egykori önálló és hihetetlenül pazarló orvosi egyetem visszaállítását szorgalmazza. Zárójelben megjegyzem, persze olyan nagyon nem is meglepő, hiszen az ETT, tehát az Egészségügyi Tudományos Tanács tagjai mind a mai napig olyan emberek, akik az egykori szocialista rendszer oszlopos szereplői voltak. Tegyük hozzá, hogy magát ezt a testületet egyébként még Csehák Judit hozta létre, és azóta egyébként ennek a tagsága változatlan. A klinikák finanszírozása szempontjából a legrosszabb verzió éppen ez a forgatókönyv lenne, az a forgatókönyv lenne, amit az Egészségügyi Tudományos Tanács szorgalmaz. Ráadásul az állításainak az igazságtartalma is komolyan megkérdőjelezhető.

A betegellátás szempontjából olyan ellátási rendszerre lenne szükség, amelyben a megyei kórházak szorosan kötődnek a klinikákhoz, hogy ne legyenek párhuzamosságok. Úgynevezett egyablakos betegirányítási útra lenne szükség, amelyben a kórházakat is össze kellene kapcsolni, ne kelljen újabb röntgenképet készíteni, egy infarktussal azonnal oda vigyék a beteget, ahol valóban a legjobban ellátják. Ez nyilvánvalóan komoly koordinációs tevékenység, nem is feltétlenül csak és kizárólag pénzügyi kérdés, hozzáállás és koordinációs készség.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

A másik fontos feladat a klinikáknak az orvosképzés. Ennek során elengedhetetlen a gyakorlati képességek elsajátítása, következésképpen elmondhatjuk, hogy a duális képzés az egészségügyben, az orvosképzésben nagyon régóta bevett gyakorlat. Ma a klinikák a betegellátás mellett az orvosképzés színterei. Az itteni tevékenység ebből következően költségesebb, mint a kórházakban. Elképzelhető, hogy érdemes lenne meggondolni azt, hogy ilyen szempontból talán érdemes lenne különbséget tenni bizonyos finanszírozási szorzók alapján.

Az egészségügyi ellátórendszer szempontjai és az orvosképzés szempontjai azonban nem mindig esnek egybe. Azt gondolom, hogy ezek nem kerülhetnek egymással szembe, mert akkor baj van, ugyanis az orvostanhallgatóknak éppen a gyakorlati képességek elsajátítása miatt mindenféle betegséggel találkozniuk kell, lehetőleg nagy számban kell találkozni. Azaz elengedhetetlen, hogy a klinikákra olcsóbb, ha úgy tetszik, hétköznapi betegségekkel is jöhessenek betegek, ne csak a komplikált esetekben, ami a progresszív betegellátási logikából következik, mert egy orvostanhallgatónak egy vakbélműtéttel éppúgy meg kell tudni ismerkednie, mint mondjuk, a szívműtéttel, csak hogy nagyon súlyos különbségeket tegyünk.

A már említett kiszervezett tevékenységek sok esetben oktatási problémákat is okoznak. Van, ahol külön fizetni kell ezen kiszervezett tevékenységeknél a műszerek használatáért vagy a gyakorlati képzésért, de arra is van példa, hogy bizonyos képzések egyszerűen nincsenek. Például a radiológusképzés bizony elég gyenge lábakon áll, valljuk be őszintén. Ha makroszinten már el is különülnek egymástól az oktatási és az egészségügyi betegellátási finanszírozások, a klinikákon dolgozó betegellátó és egyben oktató orvosok esetében ez nincs így. Tehát nincs világosan szabályozva, hogy a munkaidő hány százalékában gyógyít vagy éppen oktat, ezek hogy és mint jönnek össze. Érdemes lenne megfontolni azt, hogy ez korábban még Klinghammer államtitkár úr idején merült fel, hogy két jogcímen megállapítani esetleg a klinikai orvosok fizetését, merthogy van egy oktató és van egy betegellátó tevékenységük is. Ezzel egyébként a legelitebb helyekre történő, magasan képzett szakorvosok esetleges mobilizációját is lehetne mérsékelni. Hogy meg lehet-e állítani, ezt nem tudom, bevallom őszintén. Ez ma Magyarországon körülbelül 1500 fő.

Az orvosképzésről még egy nagyon rövid megjegyzés, ha szabad: ha ma Magyarországon a felsőoktatási intézmények portfólióját megnézzük, az orvosképzés az, ami leginkább nemzetközi mértékkel és mércével mérten is piacképes.

(18.00)

Tehát idejönnek tanulni sokan, és ezért hajlandók sokat is fizetni. Persze, tegyük hozzá, még messze olcsóbb a magyar orvosképzés, mint teszem azt, az amerikai, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokból, Kanadából is jönnek ide, de ugyanakkor mutatja, hogy magas színvonalú.

Az elmúlt másfél évtizedben országosan is jelentősen megnőtt a fizetőképes és fizetős képzésben részt vevők aránya, ezek angol nyelvű képzések döntően, és ez a növekedés különösen nagy arányú volt a vidéki nagy integrált egyetemeken, ahol éppen az egyetemi integrációval jöttek létre olyan értelmezhető volumenű, nagyságrendű egyetemek, amelyek képesek voltak rákerülni a világ térképére. Szegeden a négyszeresére, a Debreceni Egyetemen ötszörösére növekedett a külföldi fizetős hallgatók aránya, ehhez képest a SOTE-n a kétszeresére, ami megmaradt önálló szakegyetemnek. Tehát érdemes azért ezen is elgondolkodni, hogy vajon az egyetemi struktúrák szerkezete mit mire ösztönöz, vagy éppen mire kevésbé ösztönöz.

Éppen ezért azt gondolom, hogy ha csak ezeket a számokat nézzük, megint csak indokolt elgondolkodni azon, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak az önálló orvosi egyetemek visszaállítására vonatkozó felvetése mennyire korszerűtlen és idejétmúlt. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)