Tukacs István (MSZP)

TUKACS ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Először szeretném elmondani azt, hogy miért kezdeményeztük ezt a vitát, meg azt is, hogy miért nem. Ezt a vitát azért kezdeményeztük, mert az egészségügy elért a teljesítőképességének végső határára. Az egészségügyben dolgozók kinyilvánították, hogy számukra nincs tovább. Elmondták a problémáikat az alacsony bérektől az elvándorláson keresztül a kórházi finanszírozatlanságig. Meglepő egységben mondták el a mondandóikat, most először találtak egymásra, pedig legendásan megosztottak voltak.

Hovatovább a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Éger István vette a bátorságot és levelet írt a miniszterelnöknek, ami azért ‑ valljuk be ‑ nem kevés az ő esetében, a harcos kamarai elnök évek óta hallgat az egészségügy helyzetéről. Ha már ő is levelet ír a miniszterelnöknek, ilyen hallatlan bátorsággal, akkor bizony nagy baj van. És ne vegyék pikírtségnek, amit most mondtam, a baj nagy. Ezért tehát a vitanapot nem azért kezdeményeztük, hogy lejátsszunk egy jó kis politikai adok-kapokot ‑ ebben mi jók vagyunk, tehát ezt vállaljuk ‑, hanem azért, mert ki akarjuk deríteni, hogy a kormány egészségpolitikája micsoda, hogyan akarja ezeket a problémákat megoldani. Úgy akarjuk kideríteni, hogy adunk hozzá javaslatokat. De ha ennek a vitanapnak a vége az, hogy a süketek párbeszéde gyanánt megint elbeszéltünk egymás mellett, önök el fogják mondani, hogy mennyi eredmény van, mi el fogjuk mondani, hogy mennyi baj van, és mint jól végeztük dolgunkat, hazamegyünk, akkor ez bizony a legnagyobb hiba lenne.

Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! Ha a vitában alkalom nyílik rá, mondja el, hogy mikor volt utoljára alkalom arra, hogy ellenzéki politikust bármilyen szakmai egyeztetésen vendégül látott. Én ilyenről nem tudok. Azért kérdem ezt ‑ és nem személyes sértettségből, félreértés ne essék, én elviselem ezeknek az alkalmaknak a hiányát ‑, mert úgy gondoljuk, hogy megállapodás kellene a szakmai erők, a politikai erők között abban, hogy merre megyünk. Jelenleg ilyen megállapodás nincs. Nincs olyanfajta megállapodás, ami az egészségügy szekerét ne négyévenként vagy kétévenként lódítaná valamilyen más irányba; nincs a nemzeti ügyként kezelése az egészségügynek, amely legalább valami középtávú megállapodást tartalmazna, hogy mi történjen.

Ezt őrült nagy hibának tartom. Nagy hibának tartom, mert Szócska államtitkár úr, az ön elődje mint egy angolna siklott ki mindig a nagyon kényelmetlen ügyek és kérdések alól, de nála se tudtuk nyomát találni annak, hogy valamiféle összefüggő és koherens egészségügyi elképzelés lenne, amiben legalábbis nagyjából egyetértenek a szereplők. Ezért tehát, tisztelt államtitkár úr, tisztelt képviselőtársaim, én azt tartanám a vitanap eredményének, hogy legalább a kormányzati erők kinyilvánítják, hogy igen, hajlandók beszélni arról ‑ most már nyilvánosan és közösen ‑, hogy akkor merre menjen ez a szakma.

Én tudom, hogy az is válasz lehet, hogy persze a szakmával vannak egyeztetések. No de hát miféle egyeztetés az ‑ és erre konkrét példám van, elmondom, hogyha szükséges, négyszemközt meg hatszemközt ‑, hogy e-mailre három órán belül kell válaszolni és szakmai véleményt mondani egy bizonyos ügyről. Ilyen nincs, ez nem egyeztetés, ez annak a látszata! Ezért tehát először is azt mondom, hogy megállapodás kellene az egészségügy ügyében és nem pedig az, hogy megpróbálunk más-más koncepciókat mondani.

Én azért állítom, hogy a kormánynak nincs egészségpolitikája, mert az egyetlen dokumentum, ami most ebben érvényesen fellelhető, az „Egészséges Magyarország 2014-2020” program, a benne foglaltak közül jó néhányat maga a kormány változtatott meg a megjelenése után verbálisan. Nem igaz már, hogy valamiféle kisrégiós szerveződést akar a kórházaknál ‑ ez van benne leírva. Aztán utána államtitkár úr környezete, OEP-tisztségviselők azt mondják, dehogy, megyeit akarunk. Na hát, ez így nem megy!

És én nemcsak azt mondom, hogy méltatlan kereseti viszonyok között dolgoznak szakdolgozók és orvosok, méltatlan hálapénzrendszer van, és méltatlan ez az egész szituáció, hanem azt mondom, hogy nincs elképzelés arról, legalábbis közös, hogy merre menjen az egészségügy maga. Ha víziókra kíváncsiak, akkor azt mondom, hogy jó lenne egy betegelvű egészségügy, amiben a beteg partner és nem alárendelt ebben a rendszerben, tudja, hogy mi jár neki, tudja, hogy mit kaphat meg, tudja, hogy mire van lehetősége, és nem kezelik úgy, mint a legrosszabb hivatalokban az ügyfelet. Ehhez persze elégedett, legalábbis viszonylag stabil helyzetben lévő orvosok, szakdolgozók és stabil helyzetben lévő intézmények kellenek.

Nem kerülhető meg az a kérdés, amit államtitkár úr egyébként elkerült, hogy vajon mi a helyzet a most már félig ingyenes egészségügyi ellátással. Látszólag a nemzeti kockázatközösség működik, az egészségügyi ellátás ingyenes, valójában mindenki tudja, hogy nem az. És erre a helyzetre valahogy nem akarunk választ adni, nem hallok és nem olvasok olyanokat, hogy vajon mi a helyzet akkor, mi felé lehet elvinni ezt az egész rendszert. Mert ha tudjuk, hogy ez nem igaz, akkor ne állítsunk olyat, ami nem fedi a valóságot.

Tisztelt Ház! Amiről még beszélni szeretnék, az a pénz. Tehát minden baj forrása az alulfinanszírozottság. Bene Ildikó tudja, hogy nekünk nem személyes konfliktusaink vannak, nem is voltak soha, de mégiscsak azt kell megkérdeznem, képviselő asszony, hogyha az önök esetében méltányolandó tényezőnek tartja, hogy most ennyire futja, a mi kormányzásunk esetén miért nem volt ez méltányolásra méltó tényező, miért állítottak be bennünket gonosznak és olyannak, aki nem a javát akarja az egészségügynek, mikor önök most méltánylását kérik, hogy most ennyire futja. Abban a helyzetben, amikor a költségvetésben mindenféle felesleges presztízsberuházást látunk, és abban a helyzetben, amikor napirend előtt már államtitkár urak eljátszadoztak itt a mondandómmal, hogy akkor, amikor egy hiábavaló, egyébként a keresők 20 százalékának szóló százmilliárdos és a 80 százalékának szóló20 milliárdos 1 százalékos adócsökkentést alkalmazunk.

Javaslataink a következők: 50 százalékos egyszeri béremelés most, három éven belül 100 százalék. Legalább 120 milliárdos tételben emelni kell az egészségügy költségvetését. Ehhez meg kell fogalmazni azokat a célokat, amelyek segítik az itt tartást, az orvosokét és a szakdolgozókét. Ehhez a pénzhez rendszert kell rendelni. A várólisták csökkentése pénzkérdés, ezt államtitkár úr tudja, ha pénzzel lehetett csökkenteni, 1 meg 5 milliárddal, akkor ez a nagyságrend már csökkenteni fogja.

Azzal szeretném zárni a mondandómat, hogy a parlamenti államtitkár napirend előtt azt mondta, hogy örüljünk, mert van vitanap, és ez bizonyítja, hogy milyen demokratikus itt a környezet. A vitanap nem kegy, az egy házszabályi lehetőség, amivel mi éltünk. Ezért tehát ne éreztesse, hogy lehetne ez másképp is, mert nem lehet. Mi ezt komolyan gondoljuk. Komolyan gondoljuk, hogy lehetséges közös megoldást találni, és ha önök a pofozkodást választják most, az is jó, de ha a közös gondolkodást, az is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiból.)