Dr. Palkovics László

DR. PALKOVICS LÁSZLÓ, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Köszönöm szépen. Nem tudom, mi a legnagyobb udvariatlanság így este kilenc órakor, hogy kértem szót és megpróbálok reagálni és ezzel megpróbálom annak elejét venni, hogy túl sok kétperces hozzászólás legyen. Úgyhogy megpróbálom ezt, és ha nem sikerül, akkor azt gondolom, hogy tényleg szakmai vitát fogunk folytatni, ugyanis az itt ülők mindegyikével már elég hosszan beszéltünk különböző ügyekről, ezért nem is akarnám ezeket megismételni.

Mint az Emberi Erőforrások Minisztériumának az államtitkára, azt gondolom, nem tehetem meg azt, hogy a társaságunkban lévő egyetlen hölgy kérdésére ne elsőként válaszoljak, úgyhogy az utána következő uraktól most elnézést kérek ezért. Részben ezért, részben meg azért, mert sok olyan témát érintett, amelyek, azt gondolom, generális témák, és a többiek esetében ezekre utána már nem válaszolnék.

Kezdjük a kancellárokkal, illetve a konzisztóriummal. Azt gondolom, hogy az elnök úr, Domokos elnök úr előadása jó végszót adott ehhez. Azt gondolom, hogy a kancellári rendszer, a kancellárok rendszerének a bevezetéséről többfajta vélemény van, az én véleményem határozottan az, hogy ezt korábban kellett volna bevezetnünk. Én viszonylag régóta… ‑ ’89-ben végeztem az egyetemen, és onnantól kezdődően öt különböző egyetemen dolgoztam, tanítottam. Finnországban kezdődött valamikor ’89-ben, aztán ‑ nem akarok anekdotázni, félreértés ne essék, csak azért, hogy… ‑ ’91-92-93 között Hollandiában, utána Kanadában, utána pedig Németországban is dolgoztam egyetemen. Számomra roppant szokatlan volt az, hogy ‑ és Finnországban látszott ez először ‑ tulajdonképpen a szakmai autonómia körébe tartozó tevékenységek mellett mindig ott volt egy gazdasági típusú tevékenység. Nekem, mint egy éppen ott megjelenő ösztöndíjasnak nem csak a témavezetőmmel vagy a tanszékvezetőmmel kellett konzultálnom; ha valamit akartam, azt meg kellett beszélni egy másik emberrel. Ez elképzelhetetlen volt a Műszaki Egyetem után, ahol nem volt ilyen, ott volt egy gazdasági ügyintéző.

Azt gondolom, hogy ezt a rendszert Finnországban körülbelül akkor vezették be; Hollandiában éppen akkor voltam kint, amikor megjelent Hollandiában a holland egyetemeken egyébként a kancellár, illetve egyfajta fenntartói tanács. Ez igaz volt egyébként Kanadában is és Németországban is. Azt gondolom, az attól való félelem, hogy a fenntartói kontroll vagy a fenntartónak az ilyen módon történő megjelenése az intézmény életében, az intézményre bármilyen negatív hatással van, azt gondolom, ez alaptalan. Ezt részben mutatják a tapasztalatok, én nem gondolom azt, hogy akár a finn felsőoktatás, akár a holland, akár a német, akár a kanadai felsőoktatás rossz lenne, és a minősége ne változott volna amiatt, mert az akadémiai funkciója mellett megjelent egy szétválasztott funkció, ami a gazdálkodásra és egyéb más, az intézmény nem autonómia tárgykörébe tartozó ügyekre vonatkozott volna.

Tehát azt gondolom, hogy a kancellári rendszer bevezetése ‑ nyilvánvalóan, mint minden új rendszer, nem nagyon lehet értékelni ezt hat hónap után. Megpróbáljuk ugyan, mert szeretünk gyorsan valamifajta képet kapni erről, ezt tesszük. A kancellárok felkészítése folyamatos. Nyilván képviselő asszony beszélt rektorokkal, tudja azt, hogy a kancellárok rendszeresen eltűnnek egy-két napos különböző megbeszélésekre. A legutolsó a múlt hét előtti héten volt, illetve a legutolsó olyan típusú felkészítés, amire egyébként meghívtuk ma a rektorokat is, az OECD három szakembere tartott ma egy egész napos workshopot, ami erről a tárgykörről, tehát a kancellári rendszerről, a „board of trustees”-ról volt egy egész napos workshop. Rektorok kisebb mértékben vettek részt, a kancellárok mindegyike ott volt ezen, tehát folyamatosan dolgozunk azon, hogy ezt a rendszert megértsük és tudjuk implementálni.

Tehát azt gondolom, hogy a kancellárok rendszer bevezetésének részben vannak rövid távú eredményei, amelyek már ma látszanak, de nyilvánvalóan itt rövid távú eredményt azért abban, hogy a számok nagyon gyorsan változzanak, nem lehet elvárni. Itt egy hosszú távú értékelésre van szükség. Egyébként jövő héten a Corvinus Egyetemen pont erre vonatkozóan van egy konferencia, ahol a kancellári rendszer eddigi eredményeit értékelik.

A konzisztórium. Azt hiszem, hogy nagyon fontos megérteni azt, hogy mit jelent a konzisztórium. Minden országban, ahol van ilyen típusú rendszer, ott a konzisztórium olyan feladatokat vesz át, ami egyébként a fenntartó feladata lenne. Ahogy elnök úr ezt elmondta, a fenntartó feladatkörébe tartozik az, hogy megértsük és jóváhagyjuk az intézmény költségvetését; jóváhagyjuk az éves beszámolót; foglalkozzunk az intézmény fejlesztési tervének a jóváhagyásával; értsünk azzal egyet, hogy hogyan akarja menedzselni az intézmény az ingatlanjait. A minisztériumban, a Szalay utcában ‑ ezt Hiller képviselő úr pontosan tudja ‑ erre elég limitált kapacitás és tudás áll rendelkezésre. Na, ezt a fajta fenntartói feladatot úgy egyébként, mint minden másik országban, kívánjuk delegálni a konzisztórium tagjaira, ahol a rektoron és a kancelláron kívül megjelenik három külső szakember. Itt nagyon fontos a szakember.

Ha megnézzük azt, hogy miért nem volt sikeres a gazdasági tanácsok működése… ‑ egyébként a 2005 környéki, Magyar Bálint által jegyzett első felsőoktatási törvényről nekem vannak még viszonylag élénk emlékeim, ezt majd esetleg egy zártabb körben elmondom, hogy hogyan történt annak a megváltoztatása, illetve hogy tulajdonképpen miről is szólt az, amiről szólt egyébként, az nem konzisztórium volt, nem is gazdasági tanács volt, az egy fenntartói testület volt. A fenntartói testület valóban vétójoggal rendelkezik. A fenntartói testület a szenátus döntése után azt mondja, hogy egyetértek vagy nem értek egyet. A konzisztórium nem ilyen testület.

A konzisztórium olyan testület, ami előzetes egyetértési jogot gyakorol; előzetes ‑ nagyon fontos, hogy így szerepel a törvényben. Az előzetes azt jelenti, hogy mielőtt a szenátus döntene, előtte az opciókat, amik egyébként beterjesztésre kerülnek, ezeket az opciókat véleményezi, és azt mondja, hogy ezzel értenék egyet, de helyette kidolgozhatsz valami mást, tehát nem vétójog. Nagyon fontos érteni, hogy miért fontos, hogy legyen a konzisztóriumnak ilyen jogosultsága. Azt gondolom, hogy a német egyetemek jó működéséről valószínűleg most már nem kell vitát nyitni. A hetvenes évek elején is még lehet, hogy vita volt, ma ez már nem gondolom, hogy kérdés lenne. A német egyetemeken úgy hívják, hogy Hochschulrat, ez a konzisztóriumnak megfelelő testület; na, annak a működése pontosan olyan, mint amit a törvényben bizonyos szempontból leírtunk, annyi különbséggel, hogy Németországban valamiért ezt nem feltétlenül törvény szabályozza, hanem egy ilyen vastag kézikönyv. Én ezt nagyon szívesen elküldöm mindenkinek, aki ezt még nem látta volna.

Ebben van néhány nagyon fontos elem. Az egyik elem az, hogy a konzisztórium tagjait muszáj a fenntartónak felkérni, mert a fenntartó delegál át a konzisztóriumra különböző jogosultságokat. Ez az indoka a dolognak. Szerepel ebben az is, hogy ha a konzisztóriumnak nincs döntési, valamifajta döntési, beavatkozási jogköre, akkor nem működik jól. Tehát tanácsadóként nem szabad működtetni a konzisztóriumot, mert akkor nem veszik komolyan. Meg kell nézni a gazdasági tanácsokat. Amikor a gazdasági tanácsok ugyanilyen típusú pozícióba kerültek, volt egyetem, amelyik rögtön megszüntette, például a Budapesti Műszaki Egyetem. Azok az egyetemek meg, amelyek nem szüntették meg, azok sem vették komolyan. Volt néhány egyetem, amelyek a gazdasági tanácsot viszont úgy használta, mintha konzisztórium volna, nem volt olyan döntése, amit előtte ne mért volna meg a gazdasági tanácson. És azért tudta ezt megtenni, mert nem azokra a tagjaira épített a gazdasági tanácsoknak, akiket delegált egy minisztérium, bárki más, hanem azokra, akik egyébként kívülről jöttek. A Szegedi Egyetem erre kifejezetten jó példa… ‑ beszélt Szabó Gábor rektor úrral, azt gondolom, hogy ezt elmondta, hogy ez az értelme a dolognak.

A konzisztóriumot egyébként a Magyar Rektori Konferencia javasolta ebben a formában, ezért került be a stratégiába, és ezért került be a törvénybe. Azt gondolom, hogy a Magyar Rektori Konferencia tagjaitól, tehát a rektoroktól az intézményi autonómiát félteni azért, mert ők ezt javasolták ‑ semmifajta kényszer nem volt ‑, azt gondolom, az talán nem teljesen helyes.

A konzisztórium tagjainak a javaslattételéről: egy törvényben annyit lehet leírni, amit le lehet írni. Azt gondolom, az, hogy a konzisztórium tagjaira azok az érdekeltek tesznek javaslatot, akik egyébként szerepelnek… ‑ és utána itt van egy javaslat, azt gondolom, hogy a nyilvánosságra vonatkozóan, tehát hogy a javaslattevők által javasolt személyeket, az életrajzukat tegyük nyilvánossá, és egyébként a fenntartó jogait gyakorló oktatási miniszter közülük választ és dönti el, hogy kivel gondolja az intézmény jövőbeni működését aztán valamilyen szinten megméretni, azt gondolom, ez mindenképpen egy pozitív javaslat, és ezt a magam részéről teljes mér­tékben tudom támogatni. Azt hiszem, hogy a nyilvánosság legalább annyit ért, mintha ezt tör­vényben rögzítenénk, hogy hogyan nézzen ki a konzisztórium tagjainak profilja, ugyanúgy egyébként, mint a kancelláré.

Tehát azt gondolom, hogy a konzisztóriumtól való félelem nem megalapozott, ha ezt ilyen módon értjük. Ami ebben a német konzisztóriumok szövetségének kézikönyvében szerepel ‑ ez írja le egyébként azt, hogy hogyan működik a konzisztórium ‑, az egy nagyon fontos dolog, hogy a konzisztórium az intézményi autonómia megvalósulásának az egyik nagyon fontos eleme, hiszen ott tudjuk elválasztani az intézményt egy egyébként, mondjuk, a fenntartó által közvetlen direkt érdekeket képviselt dologtól. Én szívesen mindenkinek odaadom, és ezt meg kell nézni, tényleg erről van szó.

Az életpályamodell, illetve a bérstruktúra. A felsőoktatásban van életpályamodell. Nem is nagyon szeretem ezt a kifejezést, mert nem tudom jól értelmezni. A felsőoktatás oktatói, kutatói és tanári oldalán van életpályamodell: ez a tanársegéd, az adjunktus, a docens, az egyetemi tanár. A kutatói oldalon pedig a tudományos segédmunkatárs, tudományos munkatárs és tudományos főmunkatárs. Azt gondolom, ennél jobb életpályamodellre itt nincsen szükség. Amire szükség van viszont, és azt gondolom, hogy ebben abszolút egyetértünk, az az, hogy ebben a struktúrában a jövedelmi viszonyokat rendezni kell. Hogy most éppen ebben a pillanatban, a törvény pillanatnyi változatában milyen bértábla szerepel, ez egy pillanatnyi állapot, a törvény meg van nyitva, erre azt gondolom, hogy majd fogunk javaslatot tenni, és remélhetőleg ebben lesz módosulás.

Amit viszont fontos tudni ‑ és azt gondolom, hogy itt is egyetértünk ‑, ha megnézzük a felsőoktatás egészének a jövedelmi struktúráját 2010 és ’14 között, és szándékosan nem 2008-at hozom itt példaként, 2010 és ’14 között 19 százalékkal nőtt az egy főre eső jövedelem ‑ nem a bér, a bérstruktúra, a bértábla 2008 óta változatlan ‑, ennyivel nőtt a jövedelmi szint. A probléma tulajdonképpen nem ez.

(21.20)

Most arról lehet vitatkozni, hogy a 19 százalék 4 év alatt jó szám vagy nem jó szám. Itt inkább a probléma az, hogy ennek az eloszlását megnéztük, és most részletes adataink vannak a különböző intézmények, különböző kategóriák szintjén, és ebből az látszik, hogy a jövedelem nagyjából az intézményen belüli érdekérvényesítő képességtől, a jövedelemteremtő képességtől függ.

Egyetemi tanárok esetén a bértáblában meghatározottakhoz képest körülbelül 40 százalékkal magasabb az átlagjövedelem, ahogy megyünk lefelé, a docenseknél 30 százalékkal, a tanársegédeknél meg az adjunktusoknál meg a tudományos segédmunkatársaknál, ahol egyébként építeni akarunk rájuk, hiszen ők a jövő oktatói és kutatói, ott ez már csak néhány százalékkal ment fölé. Tehát azt gondolom, hogy ennek a helyzetnek a rendezése több mindent tartalmaz. Tartalmazza a bértábla rendezését, és ennek a forrásait kell megkeresni a rendelkezésre álló költségvetésben, illetve az intézmények saját költségvetésében. Erre vonatkozóan fogunk hamarosan javaslatot tenni. Azt gondolom, itt egyetértünk, ennek a számairól fogunk majd vitatkozni.

A finanszírozásról: képviselő asszony említette, hogy ez nem jó, mert mennyit vont ki a kormány az elmúlt időszakban. Azt hiszem, hogy azért érdekes, amit Domokos elnök úr mondott, mert van egy magyar mondás, de ezt most nem mondanám, bár azt hiszem, hogy sajtó nincs, de hogy hova nem szabad pénzt tölteni.

Tehát azt hiszem, hogy ha egy rendszernek vannak működési anomáliái, és azt hiszem, hogy az ÁSZ-jelentések, de a Kehi-jelentések is, meg egyébként amiket még végignéztünk, alapvetően működési anomáliákat jeleznek. Ezekkel valamit kell kezdeni, ezeket rendbe kell hozni. Azt hiszem, azzal, hogy a kancellári rendszer bevezetésre került, azzal, hogy a rektorok ebben intenzíven részt vesznek, ez a rendbehozatal megkezdődött. Nem gondolom, hogy túl sokáig fog tartani. A felsőoktatás rendszere, azt hiszem, jól irányítható rendszer. Látszott az, hogy amikor nagyon nagy volt a probléma, akkor egy év alatt be lehetett avatkozni, és ezzel lehetett mit kezdeni, de azt hiszem, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor erről a kérdésről már nem kell beszélnünk, hogy mennyire optimálisan működik, mennyire nem, és akkor igazán a finanszírozásról is más módon lehet beszélni.

A finanszírozáshoz, én továbbra is úgy gondolom, hogy az állami közvetlen finanszírozáson túl nagyon sok minden hozzátartozik. A fenntartó nemcsak arra teremt lehetőséget, hogy forrásokat biztosít a felsőoktatási intézménynek, hanem lehetőséget teremt. A lehetőségteremtésnek az egyik módja, amit Pósán képviselő úr említett, hogy ne kényszerítsük az intézményeinket arra, hogy megkerülő megoldásokat kelljen választaniuk ahhoz, ha egy kutatás-fejlesztési munkát el akarnak végezni. Ebben a pillanatban ez van. Az Áht. keretein belül nagyon nehéz valós vállalkozási tevékenységet végezni a kutatás-fejlesztés területén. Nem is teszik az intézmények; a teljes költségvetésnek nagyjából másfél százaléka az, ami itt megjelenik, holott ennek sokkal magasabbnak kéne lenni.

Az előbb említett egyetemeken az a láb, amit az intézmények nem grantekből, tehát nem projektekből, nem tandíjbevételből, hanem direkt ilyen típusú szolgáltatásból nyernek, ez nem másfél százalék. Amerikai egyetemek esetén ez a negyede, a német egyetemeknél is jelentős összeget jelent, azért, mert olyanok a feltételek. Ezeknek a feltételeknek a megteremtésében, azt gondolom, ezzel újabb lehetőség támad. Az elkövetkező időszak ‑ figyelembe véve a magyar gazdaság fejlődését, különösen egyébként a kutatás-fejlesztés, az innovációs terület fejlődését ‑, az mindenképpen olyan időszak, ahol ezzel abszolút tudunk élni, és meg tudjuk tanulni, hogy hogy kell.

Volt egy pont, és azzal is egyetértek, hogy az egyetemek között vannak különbségek. Nyilvánvalóan az ELTE és a Budapesti Műszaki Egyetem a jövedelemteremtő képesség szempontjából különbözik. Itt a fenntartónak ‑ vagy a közösségnek inkább, ha ezt lehet egy kicsit szélesíteni ‑ van egy olyanfajta felelőssége, hogy az alapkutatások finanszírozását nem lehet üzleti alapra helyezni. Ez tipikusan olyan, ahol nyilván rizikója van, nem tudjuk, hogy lesz-e eredménye, az is lehet, hogy csak dolgoztunk, ilyen a kutatás természete.

Itt szintén javaslatot tettünk a jövő évi költségvetési struktúrán belül, ami aztán 2017-ben folytatódik, egyeztetve a Nemzeti Kutatási és Innovációs Hivatal elnökével, hogy létrehozunk egy Lendület Universitas programot, ami pont arra vonatkozik, hogy az alapkutatások finanszírozásán keresztül tudjuk itt tartani, tudjuk nagyobb mértékben támogatni azokat a kollégákat, akik ezen a területen tevékenykednek, és tudjunk ilyeneket visszahozni. Aztán ezt majd ki fogjuk terjeszteni. Ennek a nagyságrendje jövőre, azt gondolom, 3 milliárd forint környéki lesz. Ez annyi, mint a teljes magyar Lendület-program, amit az Akadémia csinált, ez nem alacsony összeg. Utána pedig ez jelentősen fog növekedni. Tehát azt gondolom, hogy a finanszírozás sok mindenből tevődik össze.

A vidéki intézmények helyzete, illetve a közösségi intézmények. Azt gondolom, hogy a stratégiából az egyértelmű, a törvényben, nem tudom, erre hol lehet most hivatkozni, hacsak intézmények neveit ki nem húzzuk, hogy akkor az nem felsőoktatási intézmény többet. A stratégiában, azt gondolom, egy dolog mindenképpen világosan látszik, hogy vidéki felsőoktatási intézményt, akár telephelyet ‑ nem csak intézményt ‑ megszüntetni ez a kormány nem kíván. Azért nem, mert pontosan értjük azt bizonyos tapasztalatokból, hogy mi történik akkor, ha mondjuk, Salgótarjánban megszűnik a felsőoktatási intézmény. Ezt most újra létre kell hozni valamilyen formában, mert egyébként annak a megyének, Nógrád megyének ilyen értelemben a megtartó képessége… ‑ de a vállalatok sem tudnak odamenni senkihez, azt mondani, hogy valami számítást végezzél el nekem, vagy csinálj egy business case-t, ez nem fog működni.

Ugyanez lesz egyébként Ózdon is. Amikor a stratégiát lebontottuk, és végeztünk egy elemzést, hogy melyek azok a régiók, ahol muszáj felsőoktatási hozzáférést biztosítani, létrehozni, mert ha nem, akkor valóban az történik, hogy Ózdról 50 kilométerre már nem mennek el azok a hallgatók, azok a cégek, amelyeknek valamilyen szolgáltatásra van szükségük. Például Ózd az egyik olyan város, ahol a közösségi központot létre kívánjuk hozni, úgyhogy a támogatást most itt, azt gondolom, meg is tudom ígérni, olyannyira, hogy a múlt héten a kollégáim részt vettek egy gazdasági fórumon, ahova meghívtak bennünket pont ebben az ügyben, hogy hogyan lehet ‑ Salgótarjánhoz hasonlóan egyébként, ahol tavaly szeptember óta tesszük ezt ‑ felsőoktatási hozzáférést biztosítani.

Azt gondolom, azt nem kell elmondani, hogy a felsőoktatási intézményeknek az oktatáson és a kutatáson túl van egy harmadik szerepe: lehet hozzá viszonyulni. Ott lehet koncertet szervezni, vannak olyan emberek, akikkel lehet beszélni, tehát sok funkciója van.

A kérdésre, hogy miért ezt a fajta modellt választottuk, miért hívjuk ilyen fura módon; és valóban, az elnevezés egy kicsit szerencsétlen. A közösségi főiskola elnevezést azért nem tudtuk használni, mert a főiskolát a törvény valami másra határozza meg, és ha a klasszikus, mondjuk, a kaliforniai Community College-nak a mintájára szerveztük volna ezt, ott nekem erős kétségeim voltak, és ezt néztük végig egyébként, hogy valóban ezek a közösségek képesek-e egy ilyen típusú intézményt fenntartani és működtetni. Ezért aztán inkább egy francia megoldást választottunk. Ott ugyanilyen módon működik, a közösség biztosítja a feltételek bizonyos részét, egy meglévő intézmény kihelyezett képzéseként folyik. Azt gondolom, hogy ezt egyébként át lehet alakítani a későbbiekben, tehát nincs erre vonatkozóan semmifajta kényszer, de ezt tartottuk biztonságosabbnak, hogy ilyen formában határozzuk meg. Aztán ha tényleg a közösség annyira erős lesz, hogy tud egy önálló intézményt működtetni, akkor annak semmi akadálya egyébként, hogy ezt tegye. Azt hiszem, hogy erre a kérdésre tudtam válaszolni. Úgyhogy azt hiszem, a képviselő asszonynak az összes pontjára valamilyen szinten válaszoltam. Ha nem, akkor a kétpercesben föl lehet tenni.

Pósán képviselő úr ‑ és akkor most már tartanánk a sorrendet ‑, azt gondolom, a konzisztórium átláthatóságára vonatkozó javaslattal egyetértek.

A hallgatói átsorolás 20 kreditje. Azt gondolom, hogy ennek az indoka mindenki számára világos. Ha a hallgató a korábbi szabályozás szerint a félévente 15 kredit minimális mennyiséggel halad, akkor gyakorlatilag körülbelül kétszer annyi idő alatt végezhetné el az adott képzést, mint amennyi egyébként normálisan történik, hiszen 30 kreditet kell megszerezni plusz-mínusz 3 kredittel egy félévben. Egy hat féléves képzés akkor pont 12 félévig tartana; ebből 9-et finanszírozunk. Tehát mire a hallgató észreveszi azt, hogy vége van az egyetemnek, de még nem végezte el, elfogytak a kreditjei…; ezért azt mondtuk, hogy alakítsuk hozzá ezt a minimális pontszámot két félév átlagában, alakítsuk hozzá a finanszírozott félévek számához. Tehát feltételezzük azt, hogy ha a hallgató 20 kreditet folyamatosan teljesít, akkor a 6+3 fél év alatt, amit finanszíroz az állam, ott el tudja végezni az intézményt.

Értve azt egyébként, hogy a 20 kredit valóban nagyon feszes, vannak olyan képzések, ahol részben az intézmények nem is nagyon tartják be vagy nem mindig tartják be ezt a 30, plusz-mínusz 3 kreditet ‑ amit egyébként a végrehajtási rendelet alapján nekik be kéne tartani, és erre a jövőben figyelni fogunk, hogy ők ragaszkodjanak hozzá ‑, de valóban az egy jogos felvetés, hogy például az orvosi egyetemen, amikor egy félévben van egy anatómia, egy élettan, egy gyógyszertan, és mondjuk, még egy, 7 kreditértékű tantárgy, ha ebből a hallgató egyet, mondjuk, elveszít, és pont 25 kreditet kell abban a félévben megszerezni, akkor ezt nem tudja teljesíteni. Azt gondolom, hogy erre vonatkozóan kétfajta megoldási lehetőség van. Az egyik, amit ön is javasolt, illetve elsőként a képviselő úr is, hogy arányosítsuk ezt a kreditszámot, és rendeljük hozzá a mintatantervhez.

Ez egyébként elegáns megoldásnak tűnik, és valóban lenne is erre megoldás. A probléma az, hogy a hallgatók nem úgy kelnek és fekszenek, hogy a mintatantervet nézik. Itt erre más megoldást kell majd kialakítanunk. Nyitott még a kérdés. Az biztos, hogy valamelyik megoldást, tehát vagy a fix, a képviselő asszony 18 pontot javasolt, vagy pedig 60 százalék szerepelt az első javaslatban, 60 százaléka a mintatantervnek; ezt meg fogjuk nagyon gyorsan vizsgálni és erre valamilyen megoldást, azt gondolom, fogunk találni. Mindenképpen a 20 ponthoz képest ebben lesz egyfajta lazítás.

Az MTMT-vel kapcsolatos felvetések mind a képviselő úr, mind Pósán képviselő úr részéről: ebben abszolút egyetértünk. Az MTMT elvileg jó rendszer, csak még a fejlesztésének kezdetén tart. Pont a múlt héten volt egy megbeszélésünk az Akadémiával, hogy ennek a finanszírozását, az MTMT fejlesztését egy TÁMOP-projektből finanszíroztuk eddig. A TÁMOP-projekt lezárult, fenntarthatóvá kell tenni, ennek a finanszírozását oldottuk meg, és került be egyébként a költségvetésbe az az összeg, ami ennek a további fejlesztését jelenti.

(21.30)

De pont azokat a hiányosságokat szeretnénk kiküszöbölni, amik itt elhangzottak, a különböző tudományterületek közötti egyenlőtlenségeket. Illetve igazán az MTMT-nek az lenne a feladata hosszú távon, hogy ne kelljen vennünk megoldásokat, ne kelljen vennünk olyan keresőmotort, amiért most nagyon sok pénzt fizetünk, hanem csak az adatbázishoz való hozzáférést kelljen megvenni, és az MTMT alapján tudjuk ezeket megtenni. Ez egy hosszabb távú cél, de mindenképpen az Akadémiával közösen lefektettük.

Itt a felsőoktatásnak komoly szerepe van, hiszen hát kétharmada a kutatóknak a felsőoktatási rendszer része, tehát ilyen értelemben mi nagyobb mértékben vesszük igénybe az MTMT-t, és nagyobb mértékben is támaszkodnánk rá. Sajnos ebben a pillanatban valóban az állapota még olyan, hogy például egy kreditalapú finanszírozás esetén ha tudományos teljesítményt figyelembe kéne vennünk, akkor nem tudjuk használni, de ez lenne a hosszú távú cél. Tehát ebben egyetértünk, és ebben, azt gondolom, hogy sok lépést fogunk tenni.