Németh Zsolt (Fidesz)

NÉMETH ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Nem fogom kihasználni az időkeretet, de itt elhangzott néhány kérdés, illetőleg megjegyzés a felszólalásommal kapcsolatban. Először is azt szeretném kérni a képviselőtársaimtól, hogy zárt ülésen elhangzó állami vezetői kérdéseket még plenáris ülésen se hozzunk nyilvánosságra, nem csak kétoldalú megbeszélésekben.

Másodszor: szeretném megköszönni azokat az érveket, szempontokat, megfontolásokat, amelyeket itt az elmúlt három órában elmondtak. Kifejezetten izgalmasnak és érdekfeszítőnek találom ezt a közös gondolkodást, még akkor is, hogyha nincs az az érzésem, hogy egyről a kettőre jutnánk, és végső soron azért ezeknek az egyeztetéseknek vagy vitáknak ez lenne a célja.

Ami szemmel láthatóan továbbra is az ellenzéki kollégák megszólalásaival kapcsolatban ‑ elnézést kérek ‑ általános benyomásom, hogy az Egyesült Államok-, illetőleg a Szocialista Párt részéről a Fidesz-ellenesség meglehetősen meghatározott mértékben homályosítja el a látásmódjukat, a gondolkodásukat, és azt, hogy érdemben tudjunk erről az új, globális kihívásról, amit ez a barbarizmus és terrorizmus jelent a világ számára, párbeszédet folytatni. Tehát tudom, hogy nem könnyű az Egyesült Államokkal kapcsolatos nézeteket ebben a vitában most zárójelbe tenni, de azt gondolom, hogy mégiscsak ez lenne a feladat, hogy érdemi ítéletet tudjunk kialakítani. Ezt szeretném javasolni az ellenzéki képviselőtársaimnak.

Itt Kósa Lajos kollégám, barátom elmondta már, hogy az Egyesült Államokról mi is tudnánk egy nagyon izgalmas vitát folytatni, hogy mi is egyetértünk azzal, hogy elfogadhatatlan volt a guantánamói tábor, sőt mi ezt el is mondtuk, és akkor mondtuk el, amikor az ezzel kapcsolatos viták a tetőfokára hágtak a nemzetközi közvéleményben és az Egyesült Államokban, csak most nem erről van szó. Tehát Irakról, az Iszlám Államról, erről az új típusú globális problémáról kellene beszélni, hogy mi az, amivel kezelhetőnek látjuk ezt a kihívást.

A katonák élete: igen, a katonák élete ugyanolyan érték, mint minden emberi élet. Ezzel egyetértek maximálisan. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy ma Magyarországon a honvédség expedíciós küszöbe ezer főben van meghatározva. Ezt a küszöböt nem érjük el jelenleg, hanem valahol 700 körül mozog, ha nem tévedek, miniszter úr, az expedíción levő katonáink létszáma.

Igenis, a Magyar Honvédség működőképességének a fönntartásához az a tapasztalatszerzés nélkülözhetetlen, ami ezekben a konfliktusokban szerezhető csak meg. Ne feledjük el ezt a szempontot, és ne feledjük el, hogy ezek az emberek jelentkeznek erre a feladatra, és lehet, hogy nem csak a pénzért jelentkeznek. Ne becsüljük le ezeket az embereket, akik adott esetben az életüket áldozzák. Valóban, adott esetben az életüket áldozzák, de a hivatásukért, és nem a dupla fizetésért. Azt gondolom, hogy ennyit megérdemelnek ezek a katonák innen, a Magyar Országgyűlésből, hogy nem egyszerűsítjük le az ő expedíciós missziókban való részvételüket egyszerű kenyérkérdésre.

Biztonságpolitikai következetesség, értékelkötelezettség, érdek kérdéskör: ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani, képviselőtársaim, hogy Magyarország biztonságpolitikája értékvezérelt ‑ pont. És ennek a szövetségnek, amelynek a tagjai vagyunk, a döntései értékvezéreltek, a NATO döntései ugyanúgy, mint az Európai Unióé.

(16.50)

Magyarország ezekben az értékvezérelt döntésekben az elmúlt 25 esztendőben soha nem találtatott könnyűnek, beleértve a szocialista kormányzásokat is. Ott persze tudnék némi megszorítást tenni, de még azokat is beleértem. Azokhoz az áldozatokhoz ‑ amiről Kósa Lajos beszélt ‑, akikhez le kellett hajolni, mi mindig elsőként hajoltunk le, legyen szó Afganisztánról, Irakról vagy Közép-Afrikáról. Magyarország vetette fel az elmúlt években Közép-Afrikával kapcsolatban, hogy visegrádi keretben menjünk el Maliba. Erre a misszióra végül is nem került sor, mert ez a misszió nem vált valósággá, de nem rajtunk múlott. Mi a készségünket kinyilvánítottuk. De említhetném Ciprust, Koszovót vagy Boszniát. Mikor nem hajoltunk le? Mikor? Azt gondolom, Magyarországnak ez a következetessége a magyar biztonságpolitika egyik legkomolyabb értéke, amire kifejezetten büszkék is lehetünk. Ezt a következetességünket következetlenségnek beállítani nonszensz. Ne kérdőjelezzük meg ezt a következetességet, ami ebben a jelenlegi döntésben is testet ölt!

Az Egyesült Államok csinálta-e azt a káoszt, ami a Közel-Keleten, a tágabb Közel-Keleten van? Erre azt mondanám, hogy részben igen. Ugyanakkor azt se feledjük el, hogy részben, hiszen a nemzetközi közösség, az ENSZ Biztonsági Tanácsa vagy adott esetben az orosz vétók ugyanúgy hozzájárultak a jelenlegi helyzet kialakulásához. A nemzetközi közösség már megszabadult volna Asszadtól, ha adott esetben Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem fekszik ennek keresztbe. Ne vitassuk meg, hogy helyes lett volna-e, csak azt akarom mondani, hogy egyedül az Egyesült Államokra terhelni a tágabb Közel-Keleten kialakult helyzetet csak részigazság. Igazsága van, de részigazságról van szó.

Képes lenne-e az Egyesült Államok egyedül kezelni ezt a helyzetet? Nem. Nem lenne képes egyedül kezelni ezt a helyzetet. Ha képes lenne rá, akkor egyedül kezelné. Azért hív szövetségeseket, mert nem képes egyedül kezelni, és nem feltétlenül csak a katonai komponensről van ilyenkor szó, hanem a tágabb értelemben vett legitimitás a döntés sikerének nélkülözhetetlen összetevője. És ilyen értelemben nemcsak szépségflastromról és -tapaszról van szó, hanem a misszió sikeréhez nélkülözhetetlen nemzetközi legitimitásról van szó. Tehát egyértelműen azt tudom mondani, hogy nem lenne képes.

Semmi közünk hozzá. Ez nem igaz! Egy népirtásra Magyarországnak a holokauszt után, a XX. századi történelmünk után nem lehet azt mondani, hogy semmi közünk hozzá.

Nincs jogi kényszer. Igaz, nincs jogi kényszer. Ezért vitatkozunk róla itt a parlamentben. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)