Dr. Szél Bernadett (LMP)

DR. SZÉL BERNADETT, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Igazából mindenképpen örömteli az, hogy erről a témáról, ügyről beszélhetünk itt a parlamentben, tekintve, hogy most már másfél éve várunk arra, hogy az országos fogyatékosságügyi program elkészüljön, és azt beterjesszék a parlament elé. Tehát úgy is fogalmazhatnék, hogy egy mulasztásos törvénysértés állapotában volt a magyar kormány, és ezzel kapcsolatban nem teljesítette a fogyatékos személyek jogairól szóló törvény által előírt kötelezettségeit.

Egyébként erre többször felhívtam a kormány figyelmét még 2013-ban ‑ ugye, akkor kellett volna ezt beterjeszteni ‑, akkoriban semmiféle magyarázatot nem kaptam arra, hogy miért késik. Bízom benne, hogy mostanra egy olyan állapotba került a kormány, hogy érdemben képes foglalkozni ezekkel a kérdésekkel.

Ennek némiképpen ellentmond az, hogy én többet reméltem ettől az anyagtól, ugyanis azt gondolom, hogy ha valamivel másfél évet csúszik valaki, akkor érdemes lett volna azt az időt arra felhasználni, hogy egy alapos, kidolgozott programmal lepje meg az Országgyűlést.

Akkor is igaz, amit mondok, hogyha azt ígérik, hogy a konkrét lépésekről lesz majd egy intézkedési terv. Ezzel együtt, azt gondolom, hogyha egy tízéves periódusban gondolkodunk, akkor a legelső téma, amit meg kell vizsgálnunk egy ilyen programban, az egy nagyon alapos helyzetértékelés kell hogy legyen. Na most, én nem tudok olyan nagyvonalúan átugrani a foglalkoztatás kérdésén, mint amennyire itt kormányoldalról ezt megtették, ugyanis azt gondolom, hogy ez egy kardinális kérdés, tekintve, hogy önök voltak azok, akik 2012-ben átalakították az egész támogatási rendszert és a foglalkoztatási akkreditációt is.

(17.20)

Pontosan az volt a céljuk ‑ legalábbis azt mondták ‑, hogy a korábbi rendszerrel szemben a rehabilitációt, a nyílt munkaerőpiacra való kivezetést segítsék elő. Tehát ha tíz évre előre tervezünk, akkor meg kell néznünk azt, hogy most milyen állapotban vagyunk, és ennek megfelelően tudunk további megállapításokat megfogalmazni.

Na most, a foglalkoztatásról annyit tudunk meg, hogy a 2011-es népszámlálás adatai szerint ez 14 százalék. Ez azért fontos szám, mert ha megnézzük, hogy a 2001-es népszámláláshoz képest ez mennyiben változott, akkor azt látjuk, hogy 5 százalékpontos növekedésről van szó. Azt gondolom, ez alap ‑ nem tudjuk meg egy tíz évre szóló stratégiából, hogy az elmúlt időszakban hogyan változott a foglalkoztatás a fogyatékossággal élő, megváltozott munkaképességű emberek körében ‑, tehát ezt mindenképpen hiányolom az anyagból. Azt gondolom, a kormány szembenézéséhez az is kell, hogy ezeket a számokat pontosan lássa.

Fogok még tenni további olyan kiegészítéseket, amelyeket véleményem szerint az anyagban szerepeltetni kellett volna, de továbbmegyek, mert a foglalkoztatási helyzet értékelésénél az is teljes homályban marad, hogy milyen hatékonysággal működik a foglalkoztatási támogatási rendszer. Szerintem ezt azért is fontos lenne beleírni az anyagba, mert önök voltak azok, tehát a Fidesz-KDNP volt az, aki a helyzetet megváltoztatta, és több év eltelt azóta; szerényen annyit írnak bele, hogy az eddig megtett intézkedések eredményesnek bizonyultak.

Azt gondolom, önök nyilván arra gondoltak, hogy ez azt jelenti, hogy nőtt a foglalkoztatás, hiszen én ezt nagyon sokszor hallom önöktől, amikor nyilatkoznak, de a keresetekről például, illetve a költségvetési keretről, az egy főre jutó támogatás számairól önök hallgatnak ebben az anyagban. Én értem is, hogy miért: mert 2011-ben még évi 37 milliárd forintunk volt, ez most idénre 29 milliárd forintra apadt le, tehát abban az országban, ahol urizálásra van pénz és luxuskiadásokra a költségvetésben, erre a célra sokkal kevesebb pénzt szántak. Azt gondolom, ez mindenképpen nagyon komoly tanulság, és ezt egy ilyen anyagba bele kell írni, tehát akik ezt megtették, azoknak vállalniuk kell ezért a politikai felelősséget, hogy ezt megtették. Nem nehéz kiszámolni: ha nő a foglalkoztatás csökkenő források mellett, akkor az egy főre eső támogatás mértéke is csökkenni fog, és valóban ez történt.

Többen talán még emlékeznek rá, akik itt vannak a teremben, hogy az előző ciklusban működött egy rehabilitációs albizottság, amelynek én voltam az utolsó elnöke. Nagyon sajnálom, hogy ez megszűnt, a Foglalkoztatási és munkaügyi bizottság alatt működött; egyébként az is megszűnt azóta, most már Vállalkozásfejlesztési bizottságunk van, ami némiképpen más. Ebben a bizottságban mi rendszeresen üléseztünk, és egy nagyon fontos találkozási pont volt, jöttek hozzánk miniszteri biztosok, jöttek hozzánk államtitkárok is talán, de ami a legfontosabb: nagyon sok érintett ember jött, és ott első kézből tudott tájékozódni arról, hogy a kormányzati intézkedések hogyan fogják az ő életüket befolyásolni. Sajnálom, hogy ez a bizottság többet nincsen.

Én most megnéztem a parlament honlapján a Népjóléti bizottság alatt működő fogyatékosügyi bizottságot, és arra kérném most itt a plenáris ülésteremben Tapolczai képviselőtársamat, hogy működjenek akkor, hívják össze az üléseket, és beszéljenek azokról a problémákról, amelyek léteznek. Én ezt már nem tudom megtenni, mert ez a bizottság megszűnt, viszont azt gondolom, kell lennie egy olyan működő helynek a magyar parlamentben, ahol rendszeresen lehet konzultálni azokról a kérdésekről, amelyekről kell konzultálnunk, kell beszélnünk. Ezt én nagyon fontosnak tartom, és kérem önt arra, hogy tegye meg azt, hogy rendszeresen üléseznek a helyett a bizottság helyett is, ami már nem létezik a magyar parlamentben.

Na de vissza a konkrét számokhoz! Én akkoriban sokat küzdöttem azért, hogy a foglalkoztatás és a keresetek viszonya a megváltozott munkaképességű és fogyatékossággal élő emberek körében jobb legyen. Az egyik fő kritikám az volt, hogy a rendszer szerint a napi nyolcórás foglalkoztatást ugyanolyan mértékben támogatják, mint a négyórást, ami nyilvánvalóan azt eredményezi, hogy csak részmunkaidős állásokat éri meg fenntartani a támogatásból, ebbe az irányba terelték a folyamatokat. Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyi segítő személy bérköltségéhez és a munkahely-átalakításhoz nem járul hozzá az állam, tehát ezt a munkáltatónak magának kell kigazdálkodnia, ami egy újabb nehézség a munkáltató részéről. Én ezt alapjaiban elhibázottnak tartom, illetve ‑ sokat beszéltem erről is ‑ az is egy hibás elem a rendszerben, hogy nem differenciálnak a sérültség fokában sem, illetve a végzettség tekintetében sem. Tehát ez konkrétan azt jelenti, hogy megkülönböztetik a tranzit, illetve a tartós foglalkoztatást, nincsen köztes kategória, holott nyilvánvaló, hogy a sérültség foka szerint eltérnek a foglalkoztatással járó költségek.

A másik az ‑ ezzel kapcsolatban kaptam megkereséseket még anno ‑, hogy a támogatás mértéke a végzettség szerint sem differenciál, vagyis a felsőfokú végzettséget igénylő munkakörökben dolgozó fogyatékos személy foglalkoztatásának támogatása most már egyharmaddal kevesebb, mint korábban volt. Kíváncsian várom, hogy ezzel kapcsolatban kapok-e információkat, hogy van-e valami érdemi előrehaladás, merthogy én azt láttam és ilyen visszajelzéseket kapok, hogy az új rendszer egyértelműen az alacsony végzettségű, kisebb fokú egészségkárosodással vagy fogyatékossággal bíró személyek alacsony óraszámban való foglalkoztatására ösztönzi a munkáltatókat. Épp ezért lett volna fontos az, hogy a foglalkoztatottak átlagos bérére vonatkozó adatokat is megismerhessük ebben az anyagban, mert a kereseti viszonyok, azt gondolom, nagyban árnyalják azt a képet, ami szerint tovább tudunk ezen a témán dolgozni a következőkben, mert ezek most meglehetősen siralmasak.

Ha továbbmegyünk a program pontjain, akkor még meg kell állnunk a szociális ellátásoknál. Az elmúlt ciklusnak az egyik legdurvább átalakítása a rokkantnyugdíj-rendszer megszüntetése volt. Gyakorlatilag ez nem szerepel a programban, holott, azt gondolom, ez egy olyan pont, ami nagyon sokunkat megrázott, és azt gondolom, a mai napig nem heverte ki ez az ország azt, hogy önök ezt megtették. Ami történt, az az, hogy minden átmenet nélkül embereket megfosztottak a nyugdíjaktól, a kiérdemelt nyugdíjuktól, több százezer embert eltereltek kényszer-felülvizsgálatra. A korábbinak a töredékére csökkent az ellátás, és kikerültek ők a munkaerőpiacra, ahol még a nem fogyatékossággal élő ép embereknek is nehéz megállni a helyüket.

Én azt gondolom, ha tíz évre csinálunk egy fogyatékosügyi stratégiát, akkor elvárható lett volna az, hogy leírják benne, hogy most hogyan állnak ezek a számok, tehát hány ember részesül ma ellátásban, mekkora összegben. Én ezt megnéztem: 406 457 személyről beszélünk, aki megváltozott munkaképességűek ellátására jogosult. Az a helyzet, hogy a 2011. decemberi adatok szerint a rokkantnyugdíj átlagos összege 73 ezer forint volt. Most a 2014. márciusi összeget tudtuk megnézni, és ez 54 ezer forint volt, tehát ez nominál- és reálértéken is hatalmas csökkenés. De még rosszabb helyzetben vannak azok az emberek, akik újonnan kerültek be a rendszerbe, ott még alacsonyabbak ezek a számok: 27 900 forintról indul, és 46 500 forintnál ér véget ez az ellátás, és ehhez járul az, hogy emellett csak részmunkaidőt lehet igénybe venni, tehát a foglalkoztatás nagyon részben tudja csak kompenzálni ezeket az alacsony ellátásokat. Itt a kereseti korlátnak, jelzem, az égvilágon semmi értelme sincsen, hiszen - idéző­jelben ‑ ez csak arra jó, arra szolgál, hogy szegénységben tartja az egészségkárosodással élő embereket, ami elfogadhatatlan.

Amivel szintén nem foglalkozik a program ‑ és én nagyon hiányolom belőle ‑, az egy időzített bomba a rendszerben. Én többször felszólaltam emiatt, mert a rehabellátásokat maximum három évre állapítják meg, és ennyi az az idő is, ami alatt támogatott tranzitfoglalkoztatásban vesznek részt az ellátottak.

Mi történik a három év után? Én nagyon sokszor feltettem ezt a kérdést még az ön elődjének, és soha nem kaptam megnyugtató választ. Ebben az évben meg fogjuk tudni, hogy mi történik, hiszen egy határkőhöz érkezett ez az intézkedés, de egyértelműen látszik az, hogy ez a rendszer olyan irányba tereli a munkáltatókat, hogy már nem lesz érdekük foglalkoztatni azokat az embereket, hiszen utánuk három év után nem vehetnek fel támogatást, és inkább le fogják cserélni olyan emberekre, akik frissen kerültek az ellátásba. Én még emlékszem rá, hogy ennek az intézkedésnek eredetileg az volt a célja, hogy azok az emberek, akik reahabellátást kapnak, foglalkoztatási rehabilitációban vesznek részt, aminek a végére ők rehabilitálódnak, ami azt jelenti, hogy segítség nélkül is boldogulnának a munkaerőpiacon.

Na most, ehhez képest mi történt? Ezt azért fontos látni, mert ehhez valódi rehabilitáció kellett volna, egyéni rehabilitációs terv, komplex rehabilitáció, de ebből nem lett semmi, gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Korábban azért voltak rehabilitációs mentorok, szakértők a munkaügyi központokban, most már azok sincsenek információim szerint, ráadásul a rehabilitációs hatóságok semmilyen munkaerő-piaci szolgáltatást sem nyújtanak. Az alternatív munkaerő-piaci szolgáltatóktól való szolgáltatásvásárlás rendszere a mai napig nem épült ki. Gyakorlatilag ezt látjuk: hogy ha három év leteltével kikerülnek az ellátásból ezek az emberek, nem kapnak személyre szabott segítséget, az biztos út számukra a tartós munkanélküliségbe.

(17.30)

És azért nagyon fontos így, 2015-ben erről beszélni, mert idén jár le az első hároméves időszak, erről beszéltem az előbb, amikor azt mondtam, hogy határkő, úgyhogy ez egy különösen aktuális probléma. Most, hogy erről a témáról beszélünk a parlamentben, ezt fontos megemlítenem.

Az akadálymentesítésről szeretnék még pár mondatot, amennyit az időm enged, annyit mondani. Hát azért ez egy érdekes történet, mert egy országos felmérést készítettek az előző ciklusban, ez volt körülbelül a legnagyobb attrakció, amit a kormány fel tudott mutatni, hétezer közintézménynek az akadálymentességét vizsgálták meg, hogy a korábbi 15 milliárd uniós forrás hasznosulásáról hitelt érdemlő adatuk legyen. Ez ugye, úgy végződött, hogy kapott egy cég egy megbízást, 61 millióért, akinek 106 napja volt ezt az egész munkát elvégezni, és hát azért nem ártott volna ebbe az anyagba beleírni az eredményeket. Tehát én azért azt fontosnak tartanám, hogy ez látszódjon ebben a programban.

Továbbmegyek. A beavatkozási területek és célok meghatározásánál sem nagyon tudtak elszakadni sajnos az általánosságoktól. Az inklúzió szó valóban szerepel ebben a programban, de igazából én azt hiányolom, hogy nem fejtik ki a tartalmát. Merthogy azért emlékszünk rá, hogy korábban botrányok közepette szervezték át a pedagógiai szakszolgálatokat, és nagyon sok érintettet hátrányosan érintett ez az átszervezés. Bölcsődékben, óvodákban, iskolákban megszűnt a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztése, a szüleik nem tudták megfizetni a gyermekük fejlődéséhez szükséges gyógypedagógiai szolgáltatásokat, a súlyosan sérült gyermekektől több esetben is elvették a házhoz kijáró fejlesztőpedagógust. Tehát az egy dolog, hogy a programban ez szerepel, de én szeretném látni a megoldást is, mert egy dolog leírni, de illene odaírni azt is, hogy ezt hogyan képzelik el.

A másik, amiről még anno sokat beszéltem, és a következő tíz évben ennek is változnia kellene, az, hogy kiszámítható finanszírozást kapjanak azok az alternatív munkaerő-piaci szolgáltatók, akik foglalkoznak ezzel a kérdéssel, merthogy ezek a szolgáltatók pályázati pénzekből élnek, és semmi kiszámíthatóság sincs az életükben. Nagyon sok probléma volt ‑ amíg én ott elnökként szolgáltam ‑ ezeknek a pályázatoknak a kiírásával, és ki szeretném emelni, hogy ezek a civil szervezetek nagy tapasztalattal, hatalmas módszertani felkészültséggel rendelkeznek, és nagy arányban tudnak visszasegíteni megváltozott munkaképességű embereket a munkaerőpiacra. Én szeretném ezúton is kérni, hogy a kiszámíthatóság működjön végre a rendszerben.

Még az időmbe az fér bele, két kérdés, az egyik az, hogy amikor a szociális ellátásokról beszélünk, akkor a szociális alapszolgáltatásoknak a fejlesztését célként jelöli meg a program. Itt ez is egy olyan kérdés, amiben mást mondanak, és mást tesznek, merthogy az elmúlt években nem nőtt a fogyatékos személyek nappali ellátását biztosító intézmények kapacitása, így szükség lenne a normatív finanszírozás visszaállítására.

A másik pedig egy javaslat a részemről. Az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága 2013-ban megállapította, hogy az Alaptörvény nincs összhangban a fogyatékosok jogairól szóló ENSZ-egyezménnyel, méghozzá a 29. cikkel. Ugye, a bizottság arra jutott, hogy az Alaptörvény XXIII. cikkének (6) bekezdése, amely lehetővé teszi a bíróságok számára, hogy az értelmi fogyatékossággal élő személyeket megfosszák szavazati és választhatósági joguktól, szóval hogy ez nincsen összhangban az egyezmény 29. cikkével, és a bizottság arra kérte Magyarországot, hogy fontolják meg az alaptörvényi rendelkezés törlését. Én azt gondolom, hogy nagyon jó lenne, ha a magyar kormány valóban megfontolná, és kérem önöket, hogy cselekedjenek ezen a területen is. Köszönöm. (Kiss László tapsol.)