Ikotity István (LMP)

IKOTITY ISTVÁN, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! A 2016. év furcsa volt költségvetési és gazdasági szempontból, több fontos változás is történt, megmutatkozott sok minden, ami a kormányzat téves és káros gazdaságpolitikáját jellemzi.

2016-ban kiteljesedett az Orbán-kormány költségvetési filozófiája. Ez egyrészt a hiány kordában tartását és az adósság névleges csökkentését jelenti mint pozitívumot, másrészt viszont jelenti az egyre felelőtlenebb és átláthatatlanabb gazdálkodást. Igen, a felelőtlenség a legpontosabb jelző, azt gondolom, amivel az orbáni gazdaságpolitika illethető. Felelőtlenség a közpénzek költésében, felelőtlenség a jövő iránt, az EU-s források elköltésében, és felelőtlenség saját erőforrásaink kezelésében is.

A költségvetés átláthatóságát, ellenőrizhetőségét drasztikusan csökkentették, hiszen lehetővé tették a fejezeteken belüli átcsoportosítást, illetve a tartalékok szabad kiszórását. Ez meg is történt többször is, például 2016 decemberében, amikor 200 milliárd forintot osztottak szét úgymond maradékból.

(12.10)

S hogy ez mennyire a kormányzat kénye-kedve szerint történt, gondolom, egyetlen példát elegendő megemlítenem. Például az egyházak jelentős támogatást kaptak, de az az egyház, amelyik nem a kormány elvárásai szerint teljesített, az evangélikus egyház, amely felemelte a szavát például az elesettek érdekében, furcsa mód kimaradt ezekből a támogatásokból. Mindez azt jelenti, hogy a költségvetés, köszönhetően a korai elfogadásának is, folyamatos faragásra szorult, kvázi pótköltségvetéseket kellett csinálni. Nem tekinthető szilárd alapnak, csak valamiféle sorvezetőnek.

A felelőtlenség másik fontos vetülete az, ahogyan az EU-s és egyébként a hazai fejlesztési forrásokhoz is hozzáállnak. Egyrészt puszta zsákmánynak tekintik, ami nekik jár az ország érdekében végzett áldozatos munkájukért. Ennek megfelelően haza is viszik, elköltik saját és haveri projektekre, lefölözik a közbeszerzéseket, kastélyok, jachtok, birtokok lesznek ezekből a forrásokból. Nemcsak Fidesz-közeli vállalkozók gazdagodnak, hanem konkrétan fideszes képviselők is. Világ szégyene, hogy két köztörvényes tolvaj, Mengyi Roland és Farkas Flórián nemhogy börtönben ül, de még mindig a Fidesz padsoraiban.

Felelőtlen az EU-s pénzek elköltése, mert nem a jövőt szolgáló fejlesztésekre megy. Még ha oktatási vagy innovációs támogatásról van is szó, nincs mögötte megfelelő ellenőrzés, szakértelem, visszacsatolás. Az ország humán tőkéje nem nő, még az oktatásra szánt pénz is elfolyik. Felelőtlen az EU-s pénzek elköltése azért is, mert erőltetett módon történik. A pénzlehívás elsődlegességének az a következménye, hogy kevesebb figyelem jut arra, hogy tényleg jó helyre menjen, jól hasznosuljon. Az erőltetett pénzlehívás gazdaságilag legkárosabb következménye a gazdaság rángatása. A hét évre szánt források három év alatti kiszórása hullámvasútra ülteti a beruházásokat és a keresletet. A hullámhegyeken a vállalkozások bővülnek, embereket vesznek fel, majd a lejtmenetben tönkremennek, elbocsátanak. A piacgazdaság egyébként is ciklikus, erre még kormányzati eszközökkel ráerősíteni elképesztő dilettantizmus és felelőtlenség. A hullámvölgyeket persze leginkább a kis- és közepes vállalkozások érzékelik, ők sínylik meg. A multik és a csókos oligarchák azért túlélik, utóbbiak masszív állami támogatással általában, ahogy láttuk sok alkalommal.

Az egészségesen fejlődő gazdaság érdeke egyértelműen a források kisimítása lenne, mind a pénzfelhasználásban, mind az egyes pályázatokban. Ha lehet tudni, hogy egy forrásra évekig lehet számítani, és ismertek az akár magas szintű követelmények, akkor egy vállalkozónak van ideje felkészülni, rákészülni, megteremteni a támogatás sikeres felhasználásának a feltételeit, és akkor pályázik, amikor már ezek rendelkezésére állnak. Borzasztóan fontos ez a kiszámíthatóság. Ellenkező esetben az történik, ami ma folyik: kapkodás a pályázásnál, megalapozatlan beruházások, kényszerberuházások, és a támogatásokból rengeteg kidobott pénz lesz ennek okán.

De mindezeket a szakmai érveket nyilván a kormányoldalon is ismerik, csak tesznek rá. Érdekük ugyanis nem az ország fejlesztése, hanem a következő választások megnyerése. Azt hiszik, hogy a gazdaság mesterséges és ideiglenes felpörgetésével csillapítani tudják az elégedetlenséget. Úgy szórják a pénzt, mintha nem lenne holnap. Reméljük, hogy ennek ellenére számukra egyébként nem is lesz, de mit csinál majd a következő kormány ezzel az országgal, ha 2018 végére elapadnak az EU-s források? Ebből ízelítőt láthattunk a tárgyévben, 2016-ban is.

A 2007-2013-as forrásokat 2015. december végéig lehetett elkölteni, rá is feküdtek rendesen. Itt ugyancsak megemlíthetném akár Mengyi Rolandot is. Aztán 2016 januárjában mi történt? Mintha elvágták volna; arra már elfelejtett a kormányzat felkészülni, hogy az egyébként két éve folyó új ciklus kiírásai is meglegyenek, sőt még az operatív programok sem voltak készen. Ennek következménye lett ez a durva visszaesés. 2016 első negyedévében a magyar GDP 0,8 százalékkal csökkent az előző negyedévhez képest. Ezután év végére sikerült felpörgetni ismét a pénzáramlást, így a recesszió veszélye elmúlt. De az éves növekedés mindössze 2,2 százalék lett, az előző évi 3,4 százalékhoz képest. Ami utóbbi sem volt egyébként kirívóan magas sem a szom­szédainkhoz, sem a régiónkhoz képest, sem ahhoz képest, hogy 2015-ben a GDP 7 százaléka áramlott be az országba. 2016 elején ízelítőt kaptunk tehát abból, hogy mi vár az országra 2018 után a Fidesz felelőtlen gazdaságpolitikája miatt, ami a történelmi esélyünket illeti, tehát azt, hogy két Marshall-tervnyi tőketámogatás elpazarlásra került, és nem erősítette meg a gazdaságnak sem a humán, sem pedig a konkrét termelő alapjait sem.

A felelőtlen és dilettáns költségvetési politika más területeken is megnyilvánul. Miközben 2010 óta ígérgették a bürokráciacsökkentést, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára épp a minap vallotta be, hogy ebben kudarcot vallottak. Persze ezt nem kellett mondania, látjuk, a Miniszterelnökség és egyéb kormányzati vízfej csak hízik, újabb tíz- és százmilliárdokat nyel el, miközben az igazgatás más területein óriási szükség lenne pluszforrásokra, például bíróságokon, különösen gazdasági területen halmozódnak az ügyek, mert nincs elég bíró, nincs elég felkészült szakértő. Csak a devizahiteles perből 8 ezer van függőben. Ugye, ők azok, akiknek jó részét a kormány cserben hagyta, átverte. Most kezd nyilvánvalóvá válni, hogy lejárt az árfolyamgát öt éve.

A jövő iránti felelőtlenség, sőt merénylet volt 2016-ban az állami földek privatizációja. Korábban az állam kezén volt a termőföldek 10 százaléka. Ezeket úgy tudta volna hasznosítani, hogy társadalmi, környezeti és más vidékfejlesztési céloknak alárendelve bérbe adja. Ez egy elképesztő erő és hatalmas eszköz lett volna a vidék megmentése érdekében, ehelyett nagy részét kimutyizta bérletbe a haverjainak, strómanoknak és óriásbirtokosoknak, aztán pedig privatizálta ugyanezek számára. A bevételeket pedig törvényszegő módon nem más földek vásárlására fordította, hanem beleszórta a költségvetés nagy zsákjába ‑ hadd legyen belőle stadion!

Ez tehát az általános kép a kormány költségvetési politikájáról. A költségvetésen belül persze vannak olyan területek, ahol bőven van forrás, és flottul mennek a dolgok; például az állami propaganda ilyen Rogán Antal minisztériumában. Van rengeteg forráshiányos terület is. Ezt a költségvetés tárgyalásánál is elmondtuk, és most is szükséges, különösen annak fényében, hogy a kormány mozgástere év közben több száz milliárd forinttal tágult, ám nem ezekre a területekre költötte, hanem elosztogatta különböző helyekre, ahol nem feltétlenül lett volna szükséges.

A legmostohább területek egyike, amit legmostohábban kezelnek, az a környezetvédelem. Mindenki tudja és látja, hogy a kormánynak ez csak egy nyűg, el is akarja takarítani az útból minden eszközzel. Hogy milyen lépéseket tett ennek érdekében, ugye tudjuk, hogy a környezetvédelmi szakhatóságokat besorolták kormányhivatalokba, önállóságuk megszűnt. De mostanra már megszűnt a szakmai önállósága a Magyar Energetikai és Közmű-sza­bá­lyo­zási Hivatalnak is, ami engedélyezési és árszabályozási hatóságként is megbukott. Valós indok nélkül, hamis érvekkel továbbra sem engedélyezi új szélerőművek építését, politikai alapon biztosít hozzáférést a KÁT-hoz, elképesztő módon olyan környezetkárosító projektekhez, mint a polgári gumiégető, és nem lép fel az ellen, hogy az állam extraprofitot érvényesít a gázkereskedelemben.

A zárszámadásban is leírták ‑ idézem ‑, hogy az egyetemes szolgáltatás keretében vételező felhasználók árai 2016 során nem változtak. Miközben az importár jelentősen csökkent. Különösen súlyos mulasztások terhelik az ármegállapító hivatalt a hulladékos közszolgáltatás ellehetetlenüléséért. A díjak nem fedezik a költségeket, a szolgáltatók döntő többsége veszteségessé vált, az ágazat százmilliárdos állami veszteségpótlásra szorul.

(12.20)

Káoszba sodródik a kéményseprőipari közszolgáltatás, a kormány milliók életét kockáztatva éppen most tett lépéseket ezen a területen. Láthatjuk, hogy miket változtattak, és ezek hatásait sajnos előre lehet tudni, amit számos alkalommal el is mondtunk. A kéményseprés államosításáról beszélek, hazai kis- és középvállalkozásokról van szó, amelyeket ezzel lehetetlen helyzetbe hoztak. Az átállás, az új szervezet felállítása sokba került, az ingyenesség nem igaz, hiszen az adófizetők pénzéből finanszírozzák ezt a tevékenységet. A hivatal érdemi elemzésekre és vizsgálatokra támaszkodó hatósági szabályozómunkát nem végez. Politikai utasításokat teljesít, ennek fényében indokolatlan a közel 12 milliárdos éves költségvetésük.

Felelőtlenül bánik a kormány a közpénzekkel az atomenergiát tekintve is. Túl a káros és fölösleges Paks II. projekten, az Országos Atomenergia Hivatal fejezeti előirányzatánál látszik, hogy a hivatal kiadásait csak részben fedezik a bevételei. Ez az atomipar burkolt költségvetési támogatásának tekinthető.

A Bányászati Hivatal 2,14 milliárd forintot kapott a Mal Zrt.-vel kapcsolatos feladatok ellátására ‑ a vörösiszap-katasztrófára valamennyien emlékszünk ‑, ez újabb tétel a vörösiszap-balesettel kapcsolatban, ami indokolatlan módon terheli az államot. A pénzt a károkozónak kellene fizetnie.

Az épületenergetikai és energiahatékonyságai célelőirányzat összege nevetségesen alacsony. 1 milliárd forintból nem lehet energiahatékonyságot növelni.

A zöldgazdaság-finanszírozási rendszer működésképtelen, minimális támogatásokat fizet; például az egy nap alatt elfogyó „Otthon melege” programra elég csak itt utalnom. A pénzfelhasználás áttekinthetetlen. Ugyanez igaz a zöldberuházási rendszerre is. A haveri cégekre kiírt kazáncsereprogram is zöld köntösbe bújtatott pénzkifolyatás.

A lakóépületek és környezetük felújítása jogcímnek 129 milliárd (sic!) forintos kerettel nincs értelme. Az energiafelhasználási hatékonyság javítása jogcímnek 11 millió forinttal szintén semmi értelme; az előbb 129 millió forintról beszéltem. Ezek nagyon-nagyon kis összegek, még jelképesnek sem nevezhetők ahhoz képest, hogy mekkora lenne rá a valós igény.

A költségvetés egy másik vetületére térnék át, ahol elfért volna kiegészítő forrás a megalomán Várba költözés vagy a Liget-projekt helyett, ez pedig az oktatás területe. A mért eredmények azt mutatják, hogy mind az alapfokú, mind a közép- és felsőfokú oktatásban óriási lemaradásban vagyunk mind a szükséges színvonaltól, mind az európai színvonaltól. Az LMP továbbra is azt képviseli, hogy minden költségvetési forintból legalább 15, de inkább 20 forintot oktatásra kell költeni. (Sic!) Jelenleg ez az érték csupán 10-12 forint, és volt olyan év, emlékezhetünk rá, amikor a 8 forintot sem érte el. Pedig az egyáltalán nem elérhetetlen célkitűzés, hogy a tudásba való befektetést ne csupán 12 forinttal, hanem másfélszer ekkora mértékben támogassuk. Minden egyes oktatásra fordított pluszforint sokszorosan térül meg később, ennél jobb befektetés, beruházás a világon nincs. Persze ezt a felfedezést csak az ismeri el, aki a tudásalapú társadalomban hisz, és azért tenni is akar. Ez csak olyan keretek között képzelhető el, ahol nem csak egy négyéves ciklusban képesek gondolkodni az adott kormányzatok, és nem csak a saját hatalomban maradásukat nézik. Ebből a szempontból ez nyilván nem egy jövedelmező befektetés.

Mi olyan oktatáspolitikát képzelünk el, amely a társadalom minden tagja számára biztosítja ugyanazt a magas színvonalú nevelést, képzést, ahol az otthonról hozott hátrányokat kompenzáljuk, és nem lökjük külön pályára azokat, akik egy kicsit lemaradnak az átlagtól. Tudják jól, hogy OECD-szinten sajnos negatív rekorderek vagyunk, nálunk van a legnagyobb megmaradása az otthonról hozott hátrányoknak. Megfelelő odafigyeléssel, innovatív pedagógiai mód­szerekkel mindenkiből ki lehet hozni a maximumot. Mi ebben hiszünk. A magyar oktatást el kell jut­tatni oda, hogy képessé tegyen mindenkit arra, hogy az egyén tehetségén és szorgalmán múljon az, hogy mi lesz belőle. A fiatalokat arra kell felkészíteni továbbá, hogy a változó világ változó igényeihez alkalmazkodjanak. Rugalmasan gondolkozó, magukat minden helyzetben feltaláló, vállalkozó kedvű fiatalokat kell nevelni. A tudásalapú társadalom ezt jelenti.

Természetesen számtalan oktatáspolitikai szak­mai lépés megtétele szükséges ehhez, de mindennek feltétele az oktatási kiadások radikális bővítése. Ennyi pénzből nem is lehet sokkal többet kihozni belőle, mint jelenleg. Nagy előrelépés lenne persze a Nemzeti alaptanterv átdolgozása, az állami tankönyvrendszer felülvizsgálata, a közismereti tárgyak visszaállítása a szakképzésben, de ezek gyakorlatilag a nulladik lépésnek lennének az elemei. Minden fejlesztés, továbblépés, minőségi javulás csak ezek után következhet. Ehhez persze pluszpénzre van szükség.

Az oktatás meghatározza a jövőnket. Évek óta mondjuk, hogy ha a kiadások ezen a szinten maradnak, akkor lényegében mi is ezen a szinten maradunk, ha nem lesz erősebb és jobb minőségű az oktatás, akkor nem lesz élhetőbb Magyarország, nem lesz versenyképesebb a gazdaság, nem lesz fenntartható fejlődés. A Fidesz-kormány pedig évek óta alacsonyan tartja az oktatásra fordított kiadásokat. Az álbéremelési folyamat, amit elindított, olyan volt, mintha a fogát húzták volna, meg is gondolta magát ötször menet közben, amikor részekre osztotta, amikor elengedte a minimálbértől a vetítési alapot, és még sorolhatnám, amikor a legutóbbi részleteket megint csak részekre osztotta. Ez nem teszi vonzóvá a pedagóguspályát.

A tudásalapú társadalom erősítését szolgáló oktatási rendszer csak megfizetett, megbecsült pedagógusokkal működik, és nyilván olyan munkatársakkal, akik segítik őket, és akik ugyanúgy meg vannak fizetve. Az előbb elhangzott a KDNP-s vezérszónoklatban az, hogy megemelték a pedagógusok munkáját segítő alkalmazottaknak is a bérét. Valóban megemelték, 7 százalékkal az idén egy egyszeri alkalommal, semmihez nem kötve. 2008 óta, amikor legutóbb béremelés volt őket illetően, 30 százalékos inflációról beszélhetünk. De ha 2010-ről, a kormányra kerülésükről beszélünk, akkor is összevetve az elmúlt hét év inflációs számait, mondhatjuk azt, hogy 17 százalékos inflációról beszélhetünk. Ez a 7 százalékos növelés nagyon-nagyon alacsony a tanárok munkáját, a nevelés-oktatást segítő alkalmazottakat illetően. Én ezzel nem dicsekednék; Hargitai úr ezt tette.

Az oktatáshoz és a tudásalapú társadalomhoz tartozik az innováció is, ami nélkül nincs jövője a gazdaságnak, mégis fennáll az a tarthatatlan helyzet, hogy a költségvetésben innovációs járulék címen, tehát kötötten beérkező forrásokat a kormány nemhogy kiegészítené, hanem megcsapolja, évente 10 milliárd forintot vesz el belőle, és költi másra. Arról pedig már nem is szeretnék hosszan beszélni, mert nem szorosan tartozik ide, hogy az innovációnak ugyancsak egy kiszámítható dolognak kellene lenni. Iskolapéldája volt az elmúlt években a kiszámíthatatlansága ‑ elég az innovációs pályázatokra gondolni ‑ a rettenetesen elhúzódó pályáztatási rendszernek, kifizetési rendszernek. Rengetegen várnak még most is megnyert innovációs pályázatuk kifizetésére. Hogy lehet úgy innoválni, ha becsapják ezeket a rendszereket, cégeket, intézményeket?

Ismét újabb területre, a vidékfejlesztés területére térve: ezen ugyancsak nagyon mostoha terület fejlesztési forrásainál az első és legfontosabb dolog, ami érdekli a kormányzatot, hogy a csatlósoknak jó sora legyen, mindegy is, hogy mire, de megkapják a minél nagyobb forrásokat. Az, hogy ezek a fejlesztések valóban megvalósulnak-e, már kevésbé érdekli őket. A törvényjavaslat is leírja: „A vidékfejlesztési program keretében az EMVA-tól támogatott intézkedések 2016. évi tervezett 108,9 milliárd forintos kiadásával szemben a tényleges kifizetés mindössze 34,8 milliárd forinttal teljesült. Az elmaradás részbeni okai a pályázatértékelő rendszer nehézkes indulása, valamint a kifizető ügynökség év közbeni többszöri átszervezése, a fenntartó váltása volt.” Részben a sikertelen bürokráciacsökkentés, részben a vidékfejlesztési intézményrendszer átgondolatlan átszervezése miatt valóban 2016-ban rettentő kevés EU-s vidékfejlesztési forrást sikerült kiosztani a szereplőknek.

(12.30)

Köztük csupán a kormányzati propagandakampány által támogatott kis és közepes családi gazdaságok, akiknek meg kellett volna ezeket kapni, elképesztően keveset kaptak. A teljes vidékfejlesztési keret a jelenlegi európai uniós pénzügyi ciklusra 1300 milliárd forint. A tőkében és hitellehetőségben amúgy is szegény kis és közepes családi gazdaságoknak tehát 2016-ban jelentős forráshiánnyal kellett szembenézniük. Ez nem meglepő, a Fidesz-kormány elmúlt hét és fél éves vidékfejlesztési tevékenysége igen alacsony értékű. Itt is megmutatkozik a felelőtlenség és hozzá nem értés.

Az agráriumban elköltött milliárdok ellenére az ágazat sikere nemzetközi összehasonlításban nem nőtt, ahogy a helyi gazdaságok ereje sem. A vidékről való elvándorlás mértéke pedig nőtt. Ugyanakkor az látható, hogy az agrár- és vidékfejlesztési forrásokat a kormány politikai célra használja, nagybirtokosokhoz, Csányi Sándor, Mészáros Lőrinc agrár- és élelmiszeripari cégbirodalmához ömlenek, a legtöbb régió közben egyre jobban leszakad. Egyre erősödik a leszakadás. Az egy lakosra jutó hazai termék alapján Magyarország hét régiója közül a sort Dél-Alföld és Észak-Alföld zárja, ahol a felét sem éri el annak összege, amit Közép-Magyarországon mérnek.

Pedig lett volna lehetősége a kormánynak korrigálni. Az LMP számtalan javaslattal élt a költségvetési források átcsoportosítása és jobb felhasználása érdekében. Javasoltuk például a legtöbb hátrányos helyzetű térséget átfogó Alföld külön kezelését, egy Alföld eseti bizottság létrehozását. A kormány ezt elutasította. Most már látszik, hogy mennyire hiányzik ez, és mennyire hiányzik egy komplex alföldi vízgazdálkodási, tájgazdálkodási modellprogram, illetve az élelmiszer-feldolgozás fejlesztése, a nagyobb hozzáadott értékű mezőgazdasági termelés ösztönzése és az alföldi tájegység közlekedési anomáliáinak felszámolása ugyancsak.

Az EU 2014 és 2020 közötti költségvetési időszakában csak okosan célzott programokkal lehetne megállítani ennek a térségnek a leszakadását is, úgy, ahogy számos más térségét is. Mégsem ez történik, hanem céltalan pénzszórás megy.

A vidék központi problémája az úthálózat leromlottsága. A költségvetési törvényt év közben módosították, ennek részeként csupán 69 milliárdot fordított a kormány a vidék elérhetőségére, a munkába, iskolába, orvoshoz járást lehetővé tevő infrastruktúra régóta esedékes rendbe hozására. Az országos közúthálózat felújítására 2016-ban tehát 69 milliárdot fordított a kormány, ebből a költségvetési forrásból csak 568 kilométer közúthálózat újult meg, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium közlekedéspolitikáért felelős államtitkára szerint.

Ebből a felújított 568 kilométerből is 444 kilométer főúti és csak 124 kilométer volt mellékúti szakasz, holott a mellékutak minősége a kistelepülések elérhetőségét teszi nehézkessé. A kistelepüléseket, a nagyvárostól távol eső mezővárosokat összekötő 3-4 számjegyű mellékutak teljes felújítása évtizedek óta várat magára. Az életveszélyes kátyúk miatt nem egy helyen tüntettek is a helyben lakó emberek, a kormány azonban nem vesz erről tudomást. A rossz útszakaszokon nappal is csak lassan lehet viszonylag biztonságosan autózni, a lehetségesnél sokkal lassabban, de sötétben különösen veszélyesek ezek a mellékutak. A kátyúk sok kárt okoznak a járművekben, gyakran kell miattuk több tízezer forintot szerelőműhelyekben hagyni. A kátyúk kerülgetése emellett balesetveszélyes helyzeteket is idéz elő. Összességében sokkal nagyobb forrásokat kellett volna 2016-ban is szánni a vidék megközelíthetőségének javítására. Ennek évek óta történő elmaradása szintén aláhúzza a Fidesz-kormány politikájának vidékellenességét.

A vidék sorsával nagyon szorosan összefügg az önkormányzatok helyzete is. Ezen a területen jelentős az önkormányzatok alulfinanszírozottsága, ami magát az önkormányzást veszélyezteti sok helyen. Egy összevetést miniszterelnök úrnak a nyár elején tettem: 1990-ben az összköltségvetésből 18 százalékkal részesültek az önkormányzatok, jelen pillanatban ez a szám 3 százalék alá csökkent. Közel 3 ezer településnek nincs saját, szabadon felhasználható forrása, folyamatosan szűkül az a kör, amelyben valódi mozgástérrel rendelkeznek az önkormányzatok.

Ebben a helyzetben különösen problémás a rendkívüli támogatások bizonytalansága, esetlegessége, illetve, ahogy a gyakorlatban a kormánypárti politikusokhoz való kötődés megjelenik rendező elvként a támogatások kiosztásánál. A Belügyminisztériumtól pályázat útján önkormányzati feladatellátást szolgáló fejlesztésekre elnyerhető keretösszeg is csekély az igényekhez képest, így a pályázó önkormányzatok nagy része kimarad belőle, legfeljebb várólistára kerül. A korábbi évek hagyományait követve 2016-ban sem volt biztosítva pénz az önkormányzati köztisztviselők béremelésére.

Végül egy olyan területet említenék fel, ami létfontosságú lenne, kiemelt fontosságú lenne, különösen napjainkban, mégis felelőtlenség és hozzá nem értés nyilvánul meg itt is. A Külügyminisztérium kezelésében lévő, úgynevezett beruházásösztönzési célelőirányzat egy felülről nyitott tétel. Igazából, ami itt látható, hogy Szijjártó Péter egyáltalán nem szégyenlős. Az előirányzat keretét háromszor lépte túl, 10 milliárd forint helyett 30 milliárdot költöttek, háromszorosan lépték ezt túl. Mint tudjuk, ez a keret egyre inkább baráti körökhöz, multimilliárdosok kezébe kerül, de innét kapott újabb 6,2 milliárdot például Mészáros Lőrinc keményítőgyára is. Nyilván óriási szüksége volt rá, másból nem tudta finanszírozni ezt.

Ezzel szemben egy olyan fontos területet, mint a nemzetközi fejlesztések, a Külügyminisztérium láthatóan elengedte, pedig a kormánypropaganda szerint Magyarország azzal segíti a migrációs nyomás enyhítését, hogy helybe viszi a segítséget. Nos, ez összegszerűen nem nagyon látszik a költségvetésből sehol sem, csak olyan nemzetközi fejlesztési tevékenységhez ad nagyon magas költségvetési forrásokat, amelyek a kötött segélyhitelek korrupt és a magyar közbeszerzési szabályokat elkerülő projektjeihez kapcsolódnak. Erről szól az Eximbank nagyon magas kamatkiegyenlítése és tőkeemelése is.

A Balassi Intézet költségvetési kiadásaiból kitűnik, hogy a kulturális diplomáciát is teljesen elengedte a kormány, és itt is olyan eszközökhöz nyúl, aminek még hosszú távon sem lesz semmilyen relevanciája. A minisztériumi átszervezéseknek köszönhetően a külügy költségvetési szempontból már sem­mit sem foglalkozik nemzetpolitikai érdekek megvalósulásával. Nincs nevesítve, de valószínűleg működési kiadásként számolják el ezt a botrányos tételt, amivel a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. adósságállományát egyenlítették ki.

Őszintén remélem, hogy mindezekre a felvetett kérdésekre korrekt válaszokat fogunk államtitkár úrtól kapni, mert őtőle korrekt válaszokat szoktunk kapni. Nem az ő munkájával van probléma, azt mi is nagyra becsüljük, hanem sokkal inkább az irányítással, amit nagyon sokszor látunk a kormányzat részéről. Márpedig ez a zárszámadás, összefoglalva, az LMP számára nem elfogadható, mert felelőtlenséget tükröz. Ez az a szó, ami leginkább kifejezi ennek a zárszámadásnak az egészét: felelőtlenség. Köszönöm a szót, elnök úr.