Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Voltak illúzióim arról, hogy egy szakmai alapú vita fog folyni arról, amiről a zárszámadás egyébként szólna, az érintett költségvetési időszak számainak megvalósulásáról, valamint annak mikéntjéről. De a helyzet az, hogy egyrészt az előterjesztő sem tisztelte meg ezt a vitát olyan szinten, ahogy kellett volna, és a kormánypárti képviselőtársainktól valami elképesztő tervezési jelentéseket meg pártértekezleti kiszólásokat hallottunk. Én nem szimpatizálok az MSZP-vel, a gazdaságpolitikájával pláne nem, de tőlük nem hallottam a parlamentben az utóbbi években ilyen szintű pártbizottsági ülésekre illő felszólalásokat. Egészen elképesztő! Tehát ha bárki itt azt meri mondani, hogy ennek a kormánynak a gazdaságpolitikája a társadalom minden szegmense számára érzékelhető módon teljesen rendben volt, az egyszerűen hazudik! Tehát, képviselőtársam, ön nem mond igazat.

Kiindulhatunk alapokból, statisztikai adatokból: amíg Magyarországon a demográfiai tél ennyire sötét és mély, mint most, tehát ameddig a fogyatkozásunk ilyen szintű, mint jelen pillanatban, addig eleve megmosolyogtató bármiféle társadalmi, gazdaságpolitikai vagy akár csak politikai sikerről beszélni. De a helyzet az, hogy ha a társadalom minden szegmense érzékelte volna az önök csodálatos jótéteményeit, akkor vélhetően nem szavaztak volna a lábukkal több százezren, nem hagyták volna el ezt az országot. Egyáltalán nem kalandvágyból tették mindezt, de egészen elképesztő, hogy a kormányzatnak semmiféle válasza nincsen erre a brutális kihívásra.

Tehát jelen pillanatban ott tartunk, hogy a magyar informatikai piacról tízezrével hiányoznak munkavállalók, az egészségügyből tízezrével hiányoznak olyanok, akik vagy ott dolgoznak, vagy pedig a bedolgozói láncnak valamelyik részén helyet foglalnak. Most már azt is látjuk, hogy stratégiai ágazatokból hiányoznak az emberek, azért, mert ők elmentek Magyarországról, mert az önök által keltett és teremtett gazdasági és politikai klímában egész egyszerűen nem tudtak megmaradni, akaratuk ellenére sem.

Értem én az izzadtságszagú próbálkozásaikat, hogy visszamutogatnak a 2010 előtti időszakra, de ez már-már röhejes. Könyörgök, hét év telt el azóta, egész egyszerűen hiteltelen erre hivatkozni!

(11.50)

Az előttünk fekvő zárszámadásból is alapdolgok nem derülnek ki. Alapfeladataikat nem látták el bizonyos szervek, hiszen sajátos magyar gyakorlat, hogy ilyenkor a kormányzat gazdaságpolitikájáról szoktunk beszélni. Egyértelműen annak értékelésére kerül sor a zárszámadás alkalmával, de itt lenne azért a kormánynak egy számviteli és jogi felelőssége; annak megítélése, ugye, elsősorban a Számvevőszék jelentésére tartozna. Ez lenne a legfontosabb produktuma, de itt nagyon erőteljes hiányosságokat vélünk felfedezni.

Ugyanakkor muszáj pár szóban kiutalnom a gazdaság növekedési ütemére, hiszen ez a korábbi évekhez képest egyértelműen megtorpant ‑ már a növekedés üteme. A GDP 2015-höz és az előirányzott 2,5 százalékhoz képest csak 2,2 százalékkal nőtt, és persze mondták, hogy ezt ne említsük, hogy mindez elmarad a régió országainak növekedési ütemétől, de nemcsak a régió országainak növekedési ütemétől maradt el, hanem a hasonló cipőben járó országokétól. Nyilván nem Németországhoz hasonlítjuk, nem Franciaországhoz hasonlítjuk magunkat, de a különböző bázis okán arra is dőreség hivatkozni, hogy ez a növekedési ütem adott esetben magasabb, mint a fejlett nyugat-európai gazdaságoké. Sőt, én az önök helyében már Csehországhoz sem mérném magunkat e tekintetben, hiszen ott is annyiban más a gazdasági szerkezet, annyival fejlettebb a gazdaság, hogy tulajdonképpen ez az összehasonlítás elveszítette létjogosultságát.

Érdemes lenne megvizsgálni ezt az adatsort az uniós források, az uniós forrástömeg nélkül. Hiszen mondhatják itt, hogy gyakorlatilag lehozott Magyarország egy olyan évet, amikor az uniós források hatása alig érvényesült. A helyzet az, hogy a számok mást mutatnak. Az érintett időszakot is vizsgálva az európai uniós statisztikák számai szerint az uniós támogatások Magyarországon mintegy 80 ezer fejlesztéshez járultak hozzá.

Órákig tudnék kötözködni, hogy ezek közül mennyi volt a teljesen értelmetlen, mennyi volt az, ami értelmes, produktív munkahelyeket nem teremtett. Nagyon sok kritikám van ezen a területen az önök irányába is. Példának okáért az otthonteremtés tekintetében, tehát mondjuk, egyszerű polgárok számára a lakások felújításához miért nem nyitottak meg uniós forrásokat, miközben ezt megtehették volna, de önök csak a közintézményekre korlátozták ezt a rendszert, de akkor is meg kell hogy jegyezzük: az uniós köldökzsinór nélkül sajnálatos módon ‑ mert nem vagyok ellendrukker, de ‑ a magyar gazdaság nem áll meg a lábán.

Itt azt is látjuk, hogy az előrejelzések 4,1 százalékos, jövőre 4,3 százalékos növekedésről szólnak. Ennek az alapjai nemcsak a letett anyagból hiányoznak, de abból a statisztikai sorból is, amit ha 2010 óta vizsgálunk, azt látjuk, hogy 3,7 százalékos növekedés talán a legmagasabb. Ezt is nagyon komoly kipörgő hatások alapozták meg, de szerencsére volt egyszer ekkora növekedésünk. A jellemző viszont a 2-vel, az 1-gyel kezdődő, sőt mínuszos adatokat is találunk. Tehát ezen optimista várakozásokat nem biztos, hogy a tények és a valóság alátámasztják.

Ami ugyanakkor a növekmény tekintetében még nagyon furcsa, az egy főre jutó GDP alapján számított rangsor. Itt ugyanis azt látjuk, hogy 11 kelet- és közép-európai ország közül már csak a 2004 után csatlakozott Romániát, Bulgáriát és Horvátországot előzzük meg, tehát egy újabb olyan rangsorral szembesülünk, ahol Magyarország nem tudta érdemben javítani a pozícióit.

Ami viszont számomra hosszú távon sokkal inkább aggasztó, az a beruházási hányad tekintetében mért mutatószámok összessége, hiszen itt ismét 20 százalék alá kerültünk, államtitkár úr. Ön egy hozzáértő államtitkár, aki tisztességesen válaszol a tisztességesen feltett kérdésekre, hozzáteszem, ezzel kisebbségben van, kisebbségben van az államtitkárok között, de én nagyon tisztelem a munkásságát, ezért várok el öntől egy szakmailag megalapozott választ, hogy az alábbi dicshimnuszok fényében hogyan értékelhető az, hogy 19,2 százalék az előirányzott 20,6 százalék és a 2015. évi 21,9 százalékkal szemben a GDP beruházási hányada. Tehát milyen folyamatok indokolják ezt? És főleg a következő évek tekintetében mire számíthatunk, ha a beruházási hányad tekintetében újfent csökkenés mutatkozik?

Azt is látnunk kell, hogy az államadósság menedzseléséről már sokkal szerényebben beszélnek kormánypárti képviselőtársaim, mint 2010-ben, 2011-ben. Pár székkel arrébb ugyanitt ültem az előző ciklusban is, és emlékszem azokra a dicshimnuszaikra, hogy most fejlődő pályára áll a gazdaság, ki fogjuk nőni az államadósságot. Ezt szocialisták és önök is mondták körülbelül hasonló retorikai elemek használatával.

Kiderült, hogy ez a kinövés tulajdonképpen lehetetlen, és azóta is évente átlagosan mintegy 1000 milliárd forinttal tovább nő az államadósság. Erre szoktuk kapni a riposztot, hogy ezt GDP-arányosan érdemes nézni, hiszen a piaci szereplők többsége ez alapján vizsgál, és ez alapján hozza meg ítéletét. Ez igaz lehet, én el tudom fogadni. Csak amíg azt látom a mindenkori költségvetésben ‑ és most ennek számainak megvalósulását vizsgáljuk ‑, amíg azt látom, hogy éves szinten ezermilliárdos teher fölött van csak a kamattörlesztés minden egyes évben, addig azt kell hogy levonjuk következtetésként, hogy az államadósság-kezelés menedzsmentje tekintetében nem változott semmi, tehát nem igazán látjuk a folyamat végét.

Államtitkár úr, adódik a kérdés, hogy mikor nőhetjük ezt ki. 120 év múlva? 160 év múlva? Fel lehet rajzolni játékból a folyamatábrákat, hogy ilyen, mondjuk, GDP-arányos csökkenési ütem mellett mikorra képzelhető el az, hogy mondjuk, 500 milliárd forint alá csökken évente csak a kamatkiadások volumene. De azt látjuk, hogy szinte esélytelen megszabadulni ettől a tehertől. Tehát lehet, hogy az államadósság-menedzsment egy másfajta módját kellene választani, vagy legalább végiggondolni ezt, vagy legalább szakmai vitákat folytatni a kérdésről.

Ami viszont felháborított kormánypárti képvi­selőtársaim szavaiban, az a foglalkoztatottság szintjének javulására utaló kiszólások egymás utáni tömege, hiszen itt önök nettó hamisítást követtek el. Tehát hamisították a statisztikát, a mai napig ezt teszik. Tegnap már szó volt erről. Még arra a gyalázatra is képesek voltak, amelyekre az általam egyáltalán nem tisztelt szocialista gazdaságpolitika sem volt képes, hiszen a szociálliberálisnak nevezett évek során sem követték el azt a pofátlanságot, hogy a diákmunkásokat teljes értékű adófizető munkaerőként beleszámították volna a statisztikába. A diákmunkásokat, kérem szépen! Önök ugyanebbe a statisztikába beleértik azokat is, akik hetente adott esetben csak egy órát dolgoznak. Ugyanazon a soron említik őket, mint a naponta 8 órát a munkahelyükön töltő adófizető honpolgárokat. Nem baj, hogy ezek az emberek legalább 1 óráig megfogják azt a kapát vagy a munka végét, ezt bátorítani kell és erősíteni, de hazudni nem kell. Nem kell azt mondani, hogy ezek egyenértékű, a társadalom produktív szférájában adót befizető, a költségvetés bevételi oldalát nagymértékben duzzasztó munkahelyek, mert nem azok, tehát igazat kellene mondani.

Ugyanezen statisztika jórészt tartalmazza még mindig a külföldre vándorolt magyarok egy részét is, tehát ha ezt a három manipulatív tényezőt összeadjuk, akkor azt látjuk, hogy több százezres különbség jön létre, és ez a több százezres különbség már nem támasztja alá a kormányzat azon kiszólásait, miszerint itt a termelő, produktív szférában munkahelyek tömege jönne létre. Azt is látnunk kell, hogy látszik az, hogy a foglalkoztatottak állományát a közfoglalkoztatással hígították fel, hiszen a munka társadalmi termelékenysége egyértelműen csökkent, és nem szerintem, hanem a mutatószámok alapján. A termelékenység növekedési üteme 2016-ban egy könnyen tetten érhető szám, mínusz 1,1 százalék.

Tehát a termelékenységi mutatók jegyében csökkent Magyarország teljesítménye, és hosszú távon ez az, ami a leginkább befolyásolja majd mind a gazdaságpolitikánkat, mind a fejlődési kilátásainkat, attól függetlenül, hogy a reálkeresetek hogyan alakultak, mert én nagyon örülök annak, ha ezek növekednek. Tehát nemhogy ellendrukker nem vagyok, de bátorítok minden olyan kormányzati lépést, ami efelé mutat.

Viszont azt is látnom kell, hogy míg a kormányzat örül annak, hogy fogyasztási típusú adókat pörget fel elképesztő módon, addig az adócsökkentési szándékait nagyon nehéz komolyan venni, hiszen a 27 százalékos világrekorder áfa olyan nemzetstratégiai ágazatok cikkein is szerepel, mint adott esetben a gyermeknevelési cikkek vagy olyan alapvető fogyasztási cikkek, amelyek nem kerültek be ebbe a szűk körbe, ahol az alapvető élelmiszerek áfája tekintetében legalább némi engedmény történt. Ez még mindig a fogyasztói kosár egy számjegyű százaléknyi részére korlátozódik.

Tehát még mindig elmondhatjuk azt, hogy mondjuk, egy nyugdíjas fogyasztói kosár tekintetében érdemi engedményt az alapvető élelmiszerek áfacsökkentése nem tudott hozni, tehát ezt teljes körben kellene megvalósítani, nem csak kozmetikai jelleggel. De azt látjuk, hogy a 27 százalékos áfa egyébként nemcsak különböző csalási formák melegágya, de pontosan a gazdaság kifehérítése ellen hat, ellen mutat, a szürkegazdaság bizonyos formáit is fenntartja, ugyanakkor elképesztő terhet jelent főleg a szegényebb, nehezebb sorban élő családok számára.

És azt is látjuk, hogy amikor az otthonteremtés szempontjából dícséri saját magát a kormány, megint csak tévedést követ el, hiszen azt látjuk, hogy a gazdagabb, szerencsésebb társadalmi osztályok tekintetében, mondjuk, a CSOK lehet, hogy jól kihasználható forma, lehet, hogy ilyen volt a végtörlesztés is kedvezményes, 180 forintos árfolyamon, amit a mai napig nem tudtak megindokolni, hogy egyes devizahitelesek miért 180 forinton végtör­leszt­het­nek, mások, a szerencsétlenebbek pedig miért majdhogynem piaci árfolyamon, tehát 256 forint körül, akkor is, ha mondjuk, 155-ön vették föl az úgynevezett hitelüket. Tehát ide is egy indoklás azért ennyi év után már illene, hogy mégis mi indokolta ezt a különbözőséget.

(12.00)

De azt látjuk, hogy a devizahitel-károsultak tömege Hargitai képviselőtársamnak azzal a kijelentésével biztosan nem ért egyet, hogy a társadalom minden szegmense előreléphetett egyet. Szilágyi György barátom volt az, aki azt mondta, hogy igen, előreléphettek azok is önöknek köszönhetően, akik a szakadék szélén álltak, a devizahiteleseket ugyanis ott hagyták az út szélén, átverték a Bankszövetséggel lepaktálva. Miközben minden környező országban elindult a folyamat, szerintem nem vicces ez annyira, de ahogy gondolják, tehát elindult a folyamat minden országban a felvételkori árfolyamon történő átváltás felé, egyedül Magyarországon fordult elő az a gyalázat, hogy ezermilliárdos tömeget vontak el a tulajdonosoktól és írtak jóvá az érintett kereskedelmi bankok számláin. Nyilvánvaló módon az évszázad pénzügyi átveréséről beszélünk. Én nagyon sajnálom, hogy ez a kormányzat még mindig asszisztál mindehhez, vagy legalábbis megpróbál nem tudomást venni erről. Ennek nyilván meglesz a következménye, a választópolgárok ezt nem fogják elfelejteni.

Azt is látjuk ezen papirostömeget vizsgálva, hogy leginkább az állami vagyonnal való gazdálkodás kapcsán tehetünk még észrevételeket. Itt látunk olyan hiányosságokat, amelyek értelmében egész egyszerűen az állami vagyon változásáról a zárszámadás nem mond eleget, vagy éppen nem mond semmit. Mondhatnám azt, hogy hiányzik az ország leltára. Évek óta mondjuk, hogy tulajdonképpen a családi ezüst összetételéről nincsen semmilyen tudomásunk, pedig ez egy régóta megtett, ha jól emlékszem, 2010-ben megtett vállalás. Egész egyszerűen azt látjuk, hogy az állami vagyonnal való gazdálkodás egy-egy tényszáma látható, rendszerben, táblázatban, összefüggő módon mindez nem; idézek: „Az állami vagyonnal való gazdálkodás kapcsán a 2016. évre a költségvetés 231,2 milliárd forint összegű bevételt tartalmazott, amelynek nagyságrendjét az értékesítésekből eredő befizetések határozták meg.” Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ez mit jelent, vagyonelemek eladását, értékesítését jelenti. Ezek kifejtése, alátámasztottsága, gazdasági megtérülési mutatói, adott esetben alternatívák felvázolása viszont szinte tökéletesen hiányoznak.

Amit viszont látunk, hogy a kiadási főösszeg tekintetében sem volt annyira pedáns és annyira szigorú magával szemben a kormányzat és az őt vizsgáló szervek sem. Azt látjuk, hogy a kiadási főösszeg az idézet szerint 421,7 milliárd forinttal növekedett. Ehhez képest további 2067 milliárd forinttal, példátlanul nagy összeggel lett több az összkiadás. Azt látjuk, hogy költségvetési jogi szempontból ez brutálisan nagy probléma, hiszen ezt az összegtömeget önök parlamenti felhatalmazás nélkül költötték el. Látjuk azt, hogy a maga idejében nem hoztak be még egy költségvetési módosítást azt illetően, hogy van egy ekkora maradvány, azt el szeretnék költeni erre vagy arra, kérik az Országgyűlés hozzájárulását ehhez. Nem, önök ezeket a százmilliárdokat az Országgyűlés felhatalmazása nélkül verték el ilyen vagy olyan célokra. Azt is látjuk, hogy egy német parlamentben egyszerűen nem fordulhatna elő, a parlament felhatalmazása nélkül ugyanis ott a szövetségi kormány egyetlenegy centet sem költhet el az államkasszából. Megint csak egy olyan hungarikumot találtunk, amely elképesztő módon károsan hat a magyar gazdasági folyamatokra, a közbizalomra egyaránt.

Azt is látjuk, vannak elképesztő túlköltések. Például a Külgazdasági és Külügyminisztérium 1-7. címének módosított kiadási előirányzata majdnem 120 milliárd forint, a tényleges kiadás pedig 162,9 milliárd forint volt. Tehát ez a 43,5 milliárd forinttal történő túllépés egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen felhatalmazás alapján történt meg. Azt is látnunk kell, hogy a minisztérium egyes címeinek módosított előirányzatai esetében ezek a tételek egyeznek, a tényleges kiadások esetében viszont nem. A számviteli fegyelmet sem sikerült annyira komolyan venni, mint egyéb korábbi esetekben egyébként igen. Pontosan az ÁSZ szemére vethető az, hogy a közpénzek kezeléséről, a költségvetési kiadásokról szóló kormányzati számadás észszerű részletezése egész egyszerűen nem történt meg. Az ÁSZ-szal kapcsolatban már régóta vitákat folytatunk.

Az előző ciklusban még Nyikos László képviselőtársam volt az, aki nagyon-nagyon sokszor felvetette önöknek azt, hogy tulajdonképpen az ÁSZ csak egyfajta megfelelőségi ellenőrzést végez, tehát a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően bizonyos ellenőrzési típusokat egész egyszerűen kihagy a tevékenységéből, nem alkalmazza a klasszikus értelemben vett pénzügyi ellenőrzést, amit nyugati piacokon megszoktak, alkalmaznak. Ezen megfelelőségi ellenőrzéseik definíciója is legalábbis homályos, vagy mondhatjuk, szakmai viták folynak erről. Arra ki sem térek, hogy több száz olyan magyar helyhatósági önkormányzat van még mindig, amelyet senki semmilyen szempontból nem ellenőriz a pénzügyi teljesítések tekintetében. De itt a konkrét kérdéseket illetően azt el kell hogy mondjuk, az ellenőrzés típusa, annak következtetései legalábbis kérdőjeles szakmai alapon történtek.

Egy utolsó nagyon kemény pont az, ami szintén megmagyarázhatatlan, hogy az állam mind 2015-höz képest, mind pedig a költségvetési törvényben előirányzotthoz képest sokkalta többet költött saját magára. 2010-ben itt divatos toposz volt az, hogy le kell építeni a bürokráciát, csökkenteni kell az önök apparátusában részt vevők számát, adott esetben a terhelésüket növelni, nyilván ez ugyanazt jelentette volna, de a valóság ezzel szemben azt mutatja, hogy Magyarországnak sohasem volt ennyi, a minisztereken kívül további 200 fő hivatalnoka, akiket titkárságok, kabinetek, külső megbízottak egészítenek ki.

Ki kell jelenteni most már ennyi év távlatából, hogy a kormány elvesztette azt a harcot, amit a bürokrácia leépítése ellen hirdetett. Nem biztos, hogy ez baj lenne. Tehát ha meg tudnák indokolni azt, hogy ez a hatalmas apparátus milyen teljesítmény érdekében van itt, milyen mutatószámok alapján, mennyit hozott Magyarországnak, mennyit hozott az államkasszának, akkor ez egy indokolható, racionális döntés is lehetne, de ilyesmire még csak kísérletet sem tettek. Addig azt látjuk, hogy a főhivatalnokok és az alkalmazottak tömegein keresztül a magyar bürokrácia horrorisztikus méretű, mindez természetesen a hatékonyság ellen hat. Azt kell hogy mondjuk, ez az egész kaotikus ábra, ami kirajzolódik mind a zárszámadásból, mind pedig az ÁSZ dokumentumából, arra enged következtetni, hogy érdemi elmozdulást, rendszerszintű változást ez a kormányzat nem tudott elérni.

De én még ezt az egészet el tudnám fogadni egy esetben, ha a nemzetstratégiai céljainkat, a legmélyebbeket teljesítettük volna, tehát adott esetben az egészségben várható módon eltöltött évek száma gyarapodott volna a magyar emberek esetében, ha az élve születések száma nagymértékben nőtt volna. Itt nem az 1,25-ről 1,43 százalékra való elmozdulásra gondolok a termékenységi rátában, hiszen ahogy a Ratkó-unokák korosztálya és ahogy a várhatóan még utolsó nagyobb méretű korosztály kipörög abból a korból, amikor még gyermekvállalásra nagy eséllyel adja a fejét, akkor ezek a mutatószámok is éles zuhanásba fognak kezdeni. Remélem, hogy nem így lesz, de a statisztika makacs dolog; még ha meghamisítják, akkor is enged következtetéseket levonni.

Amikor az élve születések száma, mondjuk, elhagyja a százezret, vagy legalább tendenciaszerűen kirajzolódik az, hogy Magyarország felfelé indult ezen a legeslegfontosabb területen, vagy a kivándoroltak közül sikerül hazacsábítani értelmes motivá­torokkal és tényezőkkel, mondjuk, százezres nagyságrendű embertömeget, akkor azt mondom, hogy bizony ez a költségvetési politika, bár olyan, amilyen, a végeredményét tekintve legalább pár területen sikeres. Sajnálatos módon ezt nem mondhatom, és csak a reményemet oszthatom meg arra nézve, hogy az összes képviselőtársam egyetért abban, hogy Magyarországon a legfontosabb problémánk a népesedési katasztrófánk.

Ennek elhárításának kellene alárendelnünk lényegében mindent, valamint a kivándorlási spirál lassításának. Ha már itthon vagyunk, akkor nyilván az egészségben várhatóan eltöltött életévek számának növelése lehetne az a másik motivátor, amelyet ha sikerül elérnünk, akkor le tudunk tenni a magyar honpolgárok elé az asztalra annyit, hogy legalább reményt adunk számukra a jövőt illetően. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiból.)