Tukacs István (MSZP)

TUKACS ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen a lehetőséget és a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! Akkor, amikor a költségvetési beszámolót, azaz a zárszámadást vitatjuk, érdemes visszatérni egy kicsit a költségvetés tervezésének a történetére, magyarul arra a nagyon kétes történetre, hogy hogyan került megtervezésre 2013-ban hazánk költségvetése.

Elevenítsük csak fel egy kicsit a történteket! Akkor a kormány és a kormányzati többség azt hirdette meg, hogy az év közepére a költségvetés fő tartalmát és annak sarokszámait, tehát legfontosabb számait el akarja fogadni. Abban az időben ezer és egy érvet hallottunk amellett, hogy ez egy milyen jó módszer. Eddig ez ugyan nem így történt, de ez most nagyon jó lesz, mert így lehet jó költségvetést csinálni. Csak zárójelben mondom, hogy szerintem a pénzügyi apparátus a haját tépte és kétségbeesésbe volt kergetve ezzel a módszerrel, mert év közepén és év közepéig költségvetést csinálni nem feltétlenül a szakma csúcsa, hiszen nem állnak rendelkezésre alapadatok. Ennek ellenére azonban az akkori kormányzat és kormányzati többség görcsösen ragaszkodott ehhez a megoldáshoz. Sok-sok érvet hallottunk, hogy miért lesz ez jó, például azt, hogy immár biztonságot ad mindazoknak, akik a költségvetési gazdálkodáshoz kötve vannak, hiszen majd tudni fogják már a fő számokat. Nagyon jó lesz ez, mert stabilitást teremt, nagyon jó lesz ez, mert levesz a parlament válláról munkát, hiszen már év közepén sarokszámokat fogad el, tehát majdnem költségvetést, és így tovább, és így tovább.

Nem kell hogy mondjam, mert mindannyian emlékszünk rá itt, ebben a Házban, de gondolom, azok is, akik figyelemmel kísérik munkánkat, emlékeznek arra, hogy nem így lett. A parlament elfogadott ugyan sarokszámokat, de kiderült, hogy ezek annyit érnek, mint a papír, amire ráírták. Ugyanis ennek a módszernek nem volt más oka, mint az, hogy a külvilág, főleg az uniós partnerek felé azt bizonyítsa, hogy mi költségvetési fegyelmet fogunk tartani ebben az országban, és ezért a kormányzat számíthat, méltán számíthat majd uniós partnereinek támogatására.

A költségvetés további története azonban ennél rosszabbul alakult, hiszen kiderült, hogy a sarokszámok sem igazak, ezeket át kell írni, és a költségvetés belső tartalmának a tervezése, magyarul, az egyes fejezetek tervezése pedig meglehetősen kaotikus viszonyok között zajlott. Tételek kerültek be és kerültek ki, kerültek módosításra, ötletek halmaza fogalmazódott meg, utolsó módosító csomagok, amiket a kormány benyújtott, kilószámra termelték a papírt. Nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy ebben a Házban nem volt ember, aki tudta, hogy a költségvetés végső formájában mire nyomta meg az igen vagy nem gombot, nyilván pártállása szerint.

(17.10)

Ennek, mert nem véletlenül említem fel ezt a folyamatot, lett az az eredménye, hogy a költségvetésről ordít, hogy tervezetlen. Ordít az, hogy esetlegesen dőltek el egyes tételei. Ott, ahol a bevételi tételek nem kilencven-valahány százalékos pontossággal kerültek megtervezésre, mint a teljesülésből kiderül, hanem igen-igen messze járnak a valóságos számok, a bevételi számok a tervezettektől, azt bizonyítják, hogy a költségvetés tervezésének nem volt köze a valósághoz, nem volt köze az élethez magyarul, ahhoz a valósághoz, amelyet a miniszterelnök úr újabban előszeretettel felemleget, hanem a költségvetés tervezése úgy zajlott, hogy amit a papír elbír. Ami a papírra ráfér! Ami éppen szükséges, azt írjuk be! Ha valamire nem volt kiadási oldalon fedezet, a bevételi oldalon odaírtunk egy számot. Az „odaírtunk” kifejezést azért mondom többes számban, mert végül is az egész parlament felelős az ország gazdálkodásáért, miközben azt mondom, hogy ezeket a számokat a kormányzati oldal vette ki, tette be és módosítgatta kénye-kedve szerint az utolsó pillanatokig. Magyarul, nemhogy az év közepéig nem volt költségvetés, hanem az év vége utolsó napjaiig is alig volt, és ez a költségvetés úgy került megtervezésre, hogy nincs köszönő viszonyban a terv a valóságos teljesüléssel. Ez lenne az egyik, amit mondani szeretnék.

A másik, hogy abban az időben sokat vitattuk, vajon azok az alapadatok, forint/euró árfolyam, államadósság, költségvetési hiány tervezése, gazdasági adatok tervezése, megfelelő lábakon állnak-e, magyarul így lesz-e. Hát, nem így volt! Nem így volt, mert kiderült, hogy bizony ezt a költségvetést sok tekintetben az utolsó pillanatokig ezen az ágon is módosítgatni kellett.

Nem véletlenül mondom, tisztelt Ház, hogy a költségvetést a készítése fázisában is állandóan módosítani kellett, mert arról szeretnék először beszélni, hogy a költségvetési módosítások mit jelentettek és milyenek voltak. Bár azok a költségvetési módosítások, amelyek idekerültek a Ház asztalára, mindig azzal az indoklással kerültek elénk, hogy ez afféle technikai ügylet, hiszen néhány milliárd ide vagy oda technikai okokból nem oszt, nem szoroz, nem változtat a költségvetés kondícióin. De valójában mindig kiderült, hogy nem technikai ügyekről van szó, hanem komoly pénzkiadásokról, vagy azért a zárolások tekintetében, mert a költségvetés rosszul tervezett, vagy pedig azért, mert valamit eltolt a kormányzat ebben a kérdésben, vagy azért, mert valakinek valamire szüksége volt. Hogy ez az utolsó mondat ne legyen talányos, elmondom, hogy mire gondolok.

Bizonyára mindannyian emlékeznek még a költségvetés tervezése mellett a takarékszövetkezetek szégyenletes és gyalázatos történetére. Arra, hogy hogyan lehetett egy szövetkezeti, kisbefektetők és kistulajdonosok tulajdonában lévő takarékszövetkezeti szektort és egy Takarékbankot elvenni azoktól, akiké. Egy kényszerállamosítással, feltőkésítéssel, majd a barátoknak történő átjátszással. Mert ez a történet dióhéjban. Nem egyéb, nem több, nem kevesebb. A magyar költségvetés ügyében a kormányzati többség asszisztált ehhez az egész gyalázatos folyamathoz. Nem történt más ugyanis, mint az, hogy egy törvénnyel az állam államosította ezt a szektort és annak bankját, a Takarékbankot, majd utána sajátos szabályokat talált ki a működésükre, integrációs szervezetet, csak igennel megszavazható alapszabályokat, és így tovább, majd amikor megtörtént az államosítás és a szabályok lefektetése, egész egyszerűen, jó előre meghirdetve ezt természetesen ? hogy ha ő ezt privatizálni akarja, akkor miért kell állami tulajdonba venni, nem tudom ?, továbbpasszolta azoknak az embereknek, akik a folyamat elejétől ott bábáskodtak e körül a szektor körül és a folyamat levezénylése körül.

A költségvetés módosításakor, amikor arra volt szükség, hogy kell valamiféle pénz ehhez az ügylethez, a kormányzati többség bátor szívvel nyúlt a költségvetés módosításának ügyéhez. Nem kérdezett, mert mit is kérdezett volna, nem érdeklődött senki, hogy vajon ez jól van így, nem mondott senki semmi valamiféle észérvet, hogy miért kell ezt így csinálni. Ráadásul azokról az indokokról, amelyeket megfogalmaztak, kiderült, hogy nem igazak. Arra hivatkoztak, hogy a takarékszövetkezeti szektor rossz pénzügyi helyzetben van, miközben nem volt abban. Hogy rosszul gazdálkodnak ezek a takszövök. Nem gazdálkodnak rosszul. Egész egyszerűen akarták ezt néhányan, meg is szerezték, mint ahogy ezt egyébként látjuk már jó néhány kormányzati manőverből nemcsak a költségvetés kapcsán, hanem másban is.

Ezért tehát úgy gondolom, hogy a költségvetés módosításainak három oka volt: rosszul tervezett költségvetés, szorító körülmények, zárolások, és amikor valakinek kellett valami, azt költségvetési úton is le lehetett játszani. „Zsebre tettem, elvittem” ? idézőjelben, idézve nem létező kormányzati forrásokat, akik persze erre nem fognak válaszolni. Mint ahogy az általam nagyra becsült Fónagy államtitkár úr is csak annyit mondott az államosításkor, hogy azért az állami cég, a Posta vásárolja be magát vagy kerül be törvénnyel a tulajdonosok közé, mert a Postának és a takarékszövetkezetnek régi-régi hagyományokon alapuló gyümölcsöző kapcsolata van. Ami, valljuk be, szakmai érvnek elég kevés, a tiszteletemet fenntartva természetesen az itt nem lévő államtitkár úr iránt.

Nos, tehát látjuk a költségvetés tervezésének ezt a nagyon érdekes helyzetét, amikor mindenre van pénz, amit akarunk, miközben megindokoljuk, hogy arra, amire kellene, miért nincs pénz. Miért nincs néhány milliárd vagy néhány száz millió asztmás beteg gyerekekre? Merthogy erre sem volt igazán válasz. Miért nincs arra, hogy a szerencsétlen munkanélküli három hónap után ne kerüljön már ki az ellátásból? Miért nincs arra valamiféle forrás, hogy megteremtsük az élhető, normális és egészséget adó egészségügy legalább minimumfeltételeit? Miért kell a háziorvosnak például könyörögnie azért, hogy csináljanak már valamit vele ? egyszerűen ebből a kártyapénzből nem tud normálisan működni és létezni! És sorolhatnám még azokat a tételeket, amelyekre kerek perec kapta meg a kritikát kinyilvánító ellenzék a nemeket, miközben kiderült, és most már ezt az obligát stadionügyet hagyom is, de kiderült, hogy van mindenre úgy-amúgy pénz. Van pénz takarékszövetkezetekre, van pénz gáztározó-vásárlásra, van pénz MOL-részvényvásárlásra; tulajdonképpen mindenre van, csak arra nincs, amire a köz érdekében pénzt kellene fordítani, merthogy ott égető a szükség.

Azért nem folytatnám a költségvetés rosszul megtervezett sorainak a felsorolását, mert a képviselőtársaim megtették ezt előttem. Megtették előttem, hogy felsorolták a felsőoktatás, a közoktatás, az egészségügy, a szociális szféra, a fejlesztés különféle ügyeit. S meg kell mondanom, tisztelt képviselőtársaim, hogy nemcsak sajnálatosnak, gyalázatosnak tartom ezt a mai vitát; a „vitát” megint kéretik idézőjelben érteni. Merthogy nem volt vita. A parlament történetében először az történt ugyanis a költségvetési beszámoló tárgyalásakor, hogy ha rápillantanak a hozzászólók sorára, a kötelező vezérszónoki hozzászólások mellett a kormányzatnak nem volt szava ehhez a vitához. Nem volt mondandója. Nem jelentkezett hozzászólásra egyetlen kormányzati képviselő sem, vezérszónokon kívül természetesen, hogy azt mondja, kérem, én meg akarom és meg tudom védeni ezt a beszámolót. Nem akart vitázni erről a helyzetről, hanem vagy gyávaságból, vagy egyébként cinizmusból azt mondta, hogy jól van ez így. Ha ti mondani akarjátok, tisztelt ellenzéki barátaim, mondjátok, nekünk erről nincs véleményünk. A kormány képviselője végigüli ezt a vitát úgy, hogy egyetlen dologhoz sincs mondandója, leszámítva azokat az egyébként pikírt kommentárokat, amelyeket maszekban küldözget az éppen hozzászóló ellenzéki képviselőnek. Ami azért mégsem egy parlamenti műfaj, valljuk be őszintén!

Ezért tehát amikor arról beszélek, hogy kritika tárgyává tettük a 2013-as költségvetés tervezését, teljesülését és azokat a politikai célokat, amelyeket a kormány megfogalmazott, és mellétettük azt, hogy mit gondolunk mi arról, mit kellene tenni egyébként minimálbéren élők ügyében, foglalkoztatás, oktatás, egészségügy dolgában, akkor azt gondolom, erről valamiféle termékeny vita kialakulhatott volna. Itt állunk a következő költségvetés tervezésének küszöbén, ezért tehát nem lett volna nagyon haszontalan arról beszélni, hogy vajon mi történjen akkor azokkal a célokkal, amelyek költségvetésben megjelenve szolgálják az országunkat.

(17.20)

Ezért tehát én úgy gondolom, hogy a mai hozzászólási sor ? mert én akkor nem nevezem vitának, hogyha megengedik ? csak azt bizonyította, hogy a kormányzati többséget ez nem érdekli. Nem akarok visszautalni arra újra, hogy a költségvetés milyen körülmények között került elfogadásra, de azért mégiscsak azt mondom, hogy akkor, amikor mondjuk, december 22-én nem volt ember, aki megmondta volna, hogy melyik módosító indítványt hogyan fogadtuk el és annak mi a tartalma és hogyan befolyásolja a költségvetést, vagy egyáltalán mi van a végleges változatban, akkor azt is mondom, hogy nem érdekli olyan különösebben a teljesülés sem.

Nem firtatja senki az okát, hogy ha növekszik a fogyasztás, akkor a fogyasztásból befolyó adók miért csökkentek a tervezetthez képest. Nem firtatja senki, hogy a kisadók, amelyek elvileg előnyösek lennének, hogy akkor azok miért nem bizonyultak kívánatosnak. Nem firtatja senki azt, hogy vajon akkor, amikor látnivalóan járulékok kerülnek befizetésre és kifizetés nem történik oda, ahová ebből égetően szükség lenne, akkor az miért van. Nem firtatja ezt az ellenzéki képviselőkön kívül senki.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nem kenyerem az udvariatlanság, nem szívesen szoktam udvariatlan lenni, mégis azt kell hogy mondjam, hogy ennek a vitának a zárszóval lezárt végét, ha egyáltalán erre államtitkár úr majd vállalkozik, nem várom meg. Nem udvariatlanságból, csak úgy gondolom, hogy ez nagyjából pariban van azzal a gesztussal, hogy önök itt nem szólaltak meg végig. Hogyha ön csak a vita végén akar ? ha akar egyáltalán, államtitkár úr ? véleményt nyilvánítani, nem vagyok rá kíváncsi. Úgy gondolom, hogy az ellenzék megtette a maga dolgát a mai ügyben, és ez volt az, amit tehetett.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP soraiban.)