Magyar Péter (TISZA)

MAGYAR PÉTER miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Honfitársaim! Egy hónappal ezelőtt, május 9-én zajlott az Országgyűlés alakuló ülése. Szinte hallható volt, érezhető volt, ahogy közösen vettünk egy nagy levegőt, és hogy az egész ország fellélegzett aznap.

Nem szeretnék hosszan időzni annál, hogy mit jelentett ez a fellélegzés és a megkönnyebbült sóhaj, ami akkor végigfutott Magyarországon, mert egy egyre kisebb és önmagába forduló, bukott hatalmi eliten kívül mindenki pontosan érzi és érti, de azért a jelentőségét sem szeretném lebecsülni. Magukra hagyott falvak, kiszolgáltatott közmunkások, szociális munkások, pedagógusok, egészségügyi és gyermekvédelmi szakemberek, kisvállalkozók, az Orbán-rendszer megannyi áldozata ‑ és az Orbán-rendszernek az egész ország az áldozata volt ‑ egyszerre lélegzett fel és mondta ki, hogy meg tudtuk csinálni, mi együtt, a magyar nemzet.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ma két fontos javaslatról vitázunk itt a parlamentben, amelyek célja, hogy soha, de soha többé ne fordulhasson elő az, hogy a nemzet vezetői szembefordulnak a saját nemzetükkel. Ma, amikor a Szuverenitásvédelmi ‑ vagy szuveNERitásvédelmi ‑ Hivatal megszüntetéséről vitázunk, büszkének kell lennünk, hiszen az illiberális Orbán-rendszer jogállamot lebontó rombolásának egyik legfontosabb ékkövét helyezzük oda, ahová való: a történelem szemétdombjára.

Ahogyan Orwell legismertebb regényének, az 1984-nek a hőse, Winston Smith minden reggel felnézett az Igazság Minisztériumának vakító fehér tornyára, úgy magasodott a magyar közélet fölé a Szuverenitásvédelmi Hivatal. De hát ennek a hivatalnak is annyi köze volt a szuverenitáshoz, mint az Igazság Minisztériumának az igazsághoz.

Ennek a hivatalnak az intellektuális teljesítménye kizárólag a negatív tartományban értelmezhető: Magyarországra fenyegető veszélyt egyetlenegyet sem tudott leleplezni, az összes teljesítmény, amire képes volt közpénzmilliárdokból, hogy magyar állampolgárokat fenyegetett, falta a magyar emberek adóforintjait, és minden kreativitás vagy akár a központi üzenet egy vesszőjének a megváltoztatása nélkül ismételgette ugyanazokat a bornírt, ostoba, káros szövegeket, amiket az azt létrehozó gazdák elvártak tőle. Jelentésnek hívta azt, hogy pdf-ben mentett el valamit, tanulmánynak, hogy lábjegyzeteket tett bele, és szuverenitásvédelemnek, kedves frakcióvezető úr, hogy egy volt III/III-as ügynököt tett meg a kutatóintézete vezetőjének, havi 4 millió forintos közpénzért. (Toroczkai László: Szégyen!)

Ma már hihetetlen, de voltak évek, amikor az Orbán-rendszerben még nem létezett Szuverenitásvédelmi Hivatal. Éveken keresztül hallgattuk, hogy Magyarországot külföldi erők fenyegetik, hogy a magyar szuverenitás ostrom alatt áll, hogy idegen érdekek, láthatatlan hálózatok, külföldről finanszírozott szereplők próbálják befolyásolni a magyar közéletet. A veszély minden évben csak nőtt, az ellenség egyre csak közeledett és sokasodott.

A bátor volt miniszterelnök, akinek választás utáni teljesítménye abban merült ki, hogy az általa kinevezett bábok irháját mentse, ezért állt elő évekkel ezelőtt a Szuverenitásvédelmi Hivatal ötletével. Ez a hivatal megkapott mindent: mesés költségvetést, apparátust, mentelmi jogot a vezetőinek, kivételes jogköröket, és amikor eljött az igazság pillanata, amikor végre elő lehetett volna állni a bizonyítékokkal, a nagy leleplezésekkel, hirtelen egy szó nem volt a Külügyminisztériumba ki-be járkáló orosz hekkerekről, a kínai kapcsolatokról, a letelepedésikötvény-bizniszről, a csádi misszióról, a Magyarországon bujkáló külföldi bűnöző politikusokról, a nemzetközi befolyásolási műveletekről.

A hatalmas, világhíres és erős Orbán-kormány megtalálta ellenségeit, akikre a hivatalt rá lehetett uszítani, megtalálta az ellenségeit a magyar szerkesztőségekben, helyi közösségekben, civil szervezetekben. A hivatal, kedves frakcióvezető úr, rászállt többek között az Átlátszóra, a 444-re, a gödi akkugyár ellen tiltakozó civilekre, egy dokumentumfilmes programra, egy ukrajnai háborúról tudósító újságíróra, akik semmi mást nem csináltak, mint feltárták az önök bukott rendszerének bűneit.

Én ugyan ‑ és ebben közösek vagyunk ‑ ideológiailag igen távol állok ezeknek a szerkesztőségeknek és civil szervezeteknek nem kis részétől, de számomra evidens, ami a bukott miniszterelnök számára elképzelhetetlen volt. Éppen ebből a távolságból következik, hogy elvárom, hogy ha kritikát fogalmaznak meg a kormányom teljesítményével szemben, azt szabadon és mindenkor félelem nélkül tehessék meg. Mindenki! ‑ pont.

(9.10)

Egy szabad Magyarországon nincs helye olyan állami intézménynek, amely a mindenkori hatalom bírálatát szuverenitási kockázatként kezeli, és amely közpénzt, közpénzmilliárdokat költ arra, hogy listázza, melyik magyar állampolgár kritikája legitim és melyiké nemzetbiztonsági kockázat, szerintük.

Közben ennek a hivatalnak a költségvetése 6 milliárd forintra nőtt. A hivatal elnöke havi 5,5 millió forintos fizetést kapott, pluszjuttatásokat, szolgálati autót, miközben a vezetők javadalmazása a miniszterekét is meghaladta. Mindezekért cserébe az ország nem kapott egyetlenegy olyan ügyet sem, amely igazolta volna ezt az apparátust, ezt a költséget, ezt a kivételezett státuszt! A magyar emberek arra költöttek pénzt önök miatt, nagyon sokat, hogy legyen egy hivataluk, amely rájuk támad. Önmagában ezért nem tartanám szóra érdemesnek sem a Szuverenitásvédelmi Hivatalt. Örömteli, hogy mindez véget ér. Közérdek.

De érdemes beszélnünk még valamiről. Ez a hivatal a magyar történelem egyik legszebb szavát bitorolta a nevében. A szuverenitás olyan szó, amely mögött ott van 1848, ott van 1956, ott vannak magyarok nemzedékei, akik idegen birodalmak árnyékában próbálták megőrizni a jogot arra, hogy a saját sorsukról maguk dönthessenek.

A szuverenitás a magyar politikai hagyomány egyik legnemesebb fogalma. Ez a szó, kedves frakcióvezető úr, túlélte a Habsburg Birodalmat, túlélte a náci megszállást, túlélte a szovjet tankokat, túlélte a pártállamot, és úgy tűnik ‑ kiderült ‑, hogy túlélte önöket is, túlélte az Orbán-rendszert is.

Az elmúlt években ezt a szót elvették a hazától. Ráírták egy intézmény homlokzatára, közpénzből kifordították, megpróbálták kifordítani a jelentését, politikai fegyverré alakították, és megpróbálták elhitetni az országgal, hogy a szuverenitás a hatalom bunkósbotja saját nemzete ellen, nem pedig a polgárok joga.

Ennek a korszaknak vége. Nem csupán egy hivatalt szüntetünk meg. Visszaadjuk ezt a szót azoknak, akiknek mindig is a tulajdonában volt. Büszke vagyok arra, mindannyian büszkék lehetünk, hogy visszaadjuk a szuverenitást a hazának, és visszaadjuk a szuverenitás szó valódi jelentését. (Taps a TISZA padsoraiban.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Honfitársaim! A mai napon nem csak egy felesleges intézménytől búcsúzunk. Az Orbán-rendszer ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy hivatalokat állított rá a saját polgáraira, az egész országot megpróbálta a saját politikai propagandája díszletévé alakítani. A gyűlöletkeltés olyan természetessé vált Magyarországon, hogy szinte észre sem vettük.

Éveken át vett körül minket mindenhol ‑ óriásplakátokon, buszmegállókban, villamosmegállókban, hirdetőoszlopokon ‑, online felületeken fenyegetett minket egyszerre Zelenszkij, Juncker, Soros, Manfred Weber, Von der Leyen és természetesen Magyar Péter, minden mennyiségben és változatban. Akármerre néztünk, ugyanazokat az üzeneteket láttuk. Rémisztőnek beállított ellenségeket ‑ néha pincérjelmezben ‑, egyre elborzasztóbb fenyegetéseket és emberek végtelen sorát, akiktől félni kell, rettegni. (A Fidesz- és a KDNP-frakció felé:) A kár, amit Orbán Viktorék ‑ önökkel együtt ‑ a gyűlöletpropagandájukkal egy nemzetnek okoztak, anyagilag, erkölcsileg, lelkileg, szinte felbecsülhetetlen.

De van itt valami, ami a Fideszre igen jellemző. Az óriásplakát-kampányok árát megfizettük adófizetői forintban, mi, felnőttek, de nem csak mi voltunk az áldozatai. A legnagyobb kárt mindez azokban okozta, akik meg sem tudják védeni magukat tőle: a gyermekeinkben. Mert egy gyermek számára a köztér, az utca, a tér is egy tanterem, egy iskola, ahol a körülötte lévő világgal ismerkedik. A plakátok, a képek, a szlogenek ugyanúgy tanítanak, mint az iskola vagy a család. Mesélnek arról, hogy hogyan működik a világ. Arról, hogy hogyan tekintünk egymásra mi, emberek, mit gondolunk egymásról, hogy kitől kell félni, kit kell gyűlölni.

A gyerekeink az elmúlt években azt tanulták meg ‑ önök miatt! ‑, hogy természetes félni, hogy természetes gyűlölni, sőt, egyre több mindenkitől kell félni. Egyre több mindenkit kellene gyűlölni. Az elmúlt években pedig magyar gyerekek milliói nőttek fel olyan országban, ahol a politika újra és újra azt üzente: mindig van valaki, akitől félni kell, mindig van valaki, akit hibáztatni kell. Ennek a korszaknak is véget vetettek a magyar választók április 12-én.

De azt is szeretnénk garantálni ezzel a törvényjavaslattal, hogy ez a korszak ne térhessen vissza. A TISZA olyan jogszabályjavaslatot terjeszt az Országgyűlés elé, amely kimondja, hogy a politikai reklám nem sértheti az emberi méltóságot, nem bélyegezhet meg közösségeket, nem építhet kollektív bűnösségre, és nem hozhat létre gyűlöletkeltésre alkalmas társadalmi ellenségképet.

A politika feladata, tisztelt fideszes képviselők, képviselni, vitázni, érvelni, meggyőzni ‑ látják, hogy én ezt a munkám során örömmel végzem ‑, de nem feladata politikusnak, sőt, tilos számára, hogy embereket kártevőként, ellenségként vagy veszélyként mutasson be a saját hazájában. (Moraj a Fidesz padsoraiban.) Most ezért van szükség erre a törvényre, és ezért kell végre rendet tenni ott, ahol évekig a gyűlölet uralta a nyilvánosságot. (Dr. Hegedűs Barbara felé fordulva:) Igen, kedves képviselő asszony, örülök, hogy örül.

Ez a törvény nem arról szól, hogy bárki véleményét korlátozzuk. Az az Orbán-kormány, az az önök szokása volt. Magyarországon, amíg mi kormányzunk, garantáljuk, hogy mindenki elmondhatja, mit gondol a kormányról, az ellenzékről, a politikáról vagy éppen a közéletről, és ennek megfelelő törvényeket fogunk alkotni; a demokrácia erről szól; de a gyűlöletkeltő propaganda mindannyiunkat, önöket is, folyamatosan mérgezte, és mérgezett. Lehetetlen volt félrenézni, lehunyt szemmel járni.

Most végre elkezdjük helyreállítani a békét, a normális hétköznapokat és az emberséget, amire oly nagy szüksége volt és van ennek az országnak.

(9.20)

Kedves Képviselőtársaim! A beszédemet azzal kezdtem, hogy egy ország lélegzett fel április 12-én és május 9-én, és mondta ki, hogy meg tudtuk csinálni, fel tudtuk szabadítani ezt a nemzetet. Ezekben a hetekben a magyar emberek megéreztek még valamit, ami legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb az előzőnél, azt érezték meg, hogy ha ezt meg tudtuk csinálni, akkor más dolgokat is meg tudunk csinálni, akkor véget tudunk vetni a gyűlöletkeltésnek, nem kellenek a fölénk tett Orbán-bábok és besúgóhivatalok, nem kellenek a gyerekeink generációját traumatizáló plakátok. S ha megszabadulunk a múlt ilyen nyomasztó örökségeitől, mint ez a szégyenteljes hivatal vagy éppen az adófizetői pénzből készített gyűlöletplakátok, akkor végre, hosszú idő után újra elkezdhetjük elhinni magunkról, hogy képesek vagyunk alakítani a saját sorsunkat.

És tudják, ha egy nemzet újra hisz önmagában, ha újra szabadnak érzi magát, akkor olyan dolgokra is képessé válik, amelyeket korábban lehetetlennek tartott. Ahogy Berzsenyi Dániel írta: „Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban. ‑ Balla György: Út a börtönbe!)