Dr. Balatincz Péter (TISZA)

DR. BALATINCZ PÉTER (TISZA): Köszönöm a szót, házelnökhelyettes asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az én felszólalásomban nem lesz sem Meta, sem migráns, sem törpe, és én traumatológus főorvosként dolgoztam ’24-ben ‑ nem tudom, ez a Fidesz melyik szintje ‑ egy állami kórházban. Csak szólok Apáti úrnak. (Taps a kormánypárti padsorokban. ‑ Dr. Apáti István: Akinek nem inge, nem veszi magára!) Nem azért, csak hogy megkaptam.

Egy kicsit eltávolodnék ettől a világtól, ami ma itt zajlott, az Integritás Hatóság neonfényes világától, meg a gyűlöletkeltő plakátok erdejéből, és kicsit elmennék vidékre olyan problémákat megbeszélni, ami egyébként az ott élő embereket érinti.

Az elmúlt másfél évtizedben olyan hatalmi forráselosztási rendszer alakult ki Magyarországon, melyet manapság sokan csak modern feudalizmusként élnek meg. A forrásokhoz való hozzáférés, a pályázati lehetőségek és a fejlesztési pénzek elosztása sok esetben nem kizárólag szakmai, objektív és minden település számára egyenlő elvek mentén történt, hanem a politikai lojalitás is hangsúlyos szerepet kapott. Az elmúlt hetekben ezt egyre nyíltabban hangoztatják helyi vezetők; például elmondják, hogy egy 200 milliós állami támogatás megítéléséért egy támogató kampányvideót kellett elkészíteni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt 16 évben, a Fidesz kormányzása alatt kialakult egy olyan rendszer, amelyben sok település úgy érzi, nem volt elég a valós szükségleteket megfogalmazni, nem volt elég a szakmailag indokolt fejlesztési terv, hanem sokszor az is számított, hogy egy-egy közösség, polgármester vagy helyi szereplő hogyan viszonyult a politikai erőközponthoz. Ez a helyzet pedig torzította a fejlesztéspolitikát, mert amikor egy településen nincs megfelelő ivóvízhálózat, amikor elavult a szennyvízrendszer, amikor alapvető infrastrukturális hiányosságokkal küzdenek a közösségek, akkor nehezen magyarázható, hogy közben jelentős források mennek el olyan projektekre, amelyek bár látványosak, de nem feltétlenül a legégetőbb problémákat oldják meg. Például egy 480 milliós interaktívkerékpárút-projekt ott, ahol előbb inkább útnak kellene lenni, aztán jöhet a kerékpárút, és aztán lehet interaktív is, ha igény mutatkozik erre. (Vitályos Eszter: Amire a pályázat szól.) A vidéket járva azt látom, hogy a polgármesterek egy része, ma még óvatosan ugyan, de egyre nyitottabban fogalmaz: a forráselosztás rendszere nem minden esetben volt kiszámítható és transzparens.

A közpénzek elosztásának alapja nem lehet politikai megfelelés. A fejlesztési források nem jutalmak vagy büntetések eszközei kell legyenek, hanem a közösségek valós szükségleteire adott válaszok. A jövőben a források elosztásánál az legyen az elsődleges szempont, hogy hol hiányzik még mindig az alapvető ivóvíz- vagy szennyvízhálózat, hol omladozik az infrastruktúra, hol van valódi közszolgáltatási hiány, és hol tudunk olyan beruházásokat megvalósítani, amelyek hosszú távon a helyi közösségek életminőségét javítják. Ezért én azt vallom, a politika feladata nem az, hogy településeket jutalmazzon vagy büntessen, hanem az, hogy minden magyar állampolgár számára egyenlő esélyeket biztosítson, függetlenül attól, hogy melyik településen él és milyen politikai vezetés alatt áll az adott város vagy falu. De a legjobb az lenne, ha nem politikai vezetés alatt állnának ezek a települések.

A cél világos: egy olyan rendszer, ahol a forráselosztás átlátható, szakmai alapú, igazságos; egy olyan Magyarország, ahol nem kell jóban lenni senkivel ahhoz, hogy a település fejlődni tudjon, mert a fejlődés nem kapcsolati kérdés. Az új politikai korszak egyik legfontosabb feladata ennek a feudális logikának a felszámolása. Én és a TISZA azon fogunk dolgozni, hogy a közpénzek végre oda kerüljenek, ahol a legnagyobb szükség van rájuk: a magyar emberekhez, a magyar településekhez és a valós problémák megoldására. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)