Magyar Péter (TISZA)

MAGYAR PÉTER miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Honfitársaim! Volt néhány nap ezen a nyáron, amikor Magyarország egyszerre nézett szembe több olyan válsággal és nehézséggel, amire egy modern államnak évtizedeken keresztül kell készülnie, kellett volna készülnie ‑ soha nem látott aszállyal, hőkupolával, rekordhőséggel, súlyos vízhiánnyal, rekordalacsony dunai vízállással és egy történelmi léptékű energiaválsággal.

Miközben a hőségben minden korábbinál nagyobb szükségünk volt villamos energiára, az ország legfontosabb erőműve éppen a rendkívüli hőség és az apadó Duna miatt veszített egyre többet a termelőképességéből. Több probléma egyszerre jelentkezett; az egyik erősítette a másikat. Ahogy emelkedett a hőmérséklet, úgy emelkedett, úgy nőtt az áramfogyasztás. Ahogy apadt a Duna, úgy csökkent a paksi erőmű termelése. Ahogy egyre több légkondicionáló kapcsolt be, egyre kevesebb hazai erőművi kapacitás állt rendelkezésre. És volt egy pillanat, amikor a Paksi Atomerőmű a névleges 2000 megawatt helyett mindössze 230 megawattot termelt. Gondoljunk csak bele: Magyarország legfontosabb erőműve, az az erőmű, amely normális békeidőszakban a magyar villamosenergia-termelés meghatározó részét biztosítja, ekkor 2000 megawatt helyett 230-at tudott termelni itt, Magyarországon, 2026 nyarán.

Kedves Honfitársaim! Vannak pillanatok egy ország életében, amikor kiderül, miből és hogyan épül fel az állam; kiderül, hogy mennyit érnek az intézményeink, mennyit ér a szakemberek felkészültsége és munkája, mennyit ér egy kormány döntési képessége; és mindenekelőtt kiderül, hogy mennyire tudunk egymásra számítani, mennyire számíthatunk egymásra. Ez a nyár egy ilyen pillanat, egy ilyen időszak volt, mert amikor a Duna apadt, a hőség pedig egyre erősödött, nem lehetett azt mondani, hogy majd szeptemberben, majd a nyaralás után visszatérünk rá. Nem lehetett bizottságokat alapítgatni, nem lehetett fél évig tanulmányt készíteni, nem lehetett kommunikációs trükkökkel több vizet varázsolni a Dunába, és nem lehetett egy milliárdos plakátkampánnyal megtermelni egyetlen megawatt villamos energiát sem.

Cselekedni kellett, és mi cselekedtünk. Voltak ezekben a hetekben emberek, tisztelt honfitársaim, tisztelt képviselőtársaim, akik minden hajnalban a Duna-parton álltak. Vannak, akik hetek óta éjszaka is ott dolgoznak. Voltak, akiknek napokon keresztül nem létezett a hétvége. Voltak, akik az ellenzéki pártvezérekkel szemben nem a nyaralást választották: vízügyi szakemberek, mérnökök, erőművi dolgozók, honvédek, rendőrök, katasztrófavédők, darukezelők, gépkezelők, sofőrök, hajósok, hegesztők, villamosmérnökök, informatikusok, rendszerirányítók, a Mavir munkatársai, az MVM dolgozói, a Védelmi Igazgatási Hivatal dolgozói, magyar vállalatok munkatársai és mögöttük, mellettük több millió magyar ember, akiknek talán soha nem fogjuk megtudni a nevét, de nélkülük nem sikerült volna.

(13.10)

Amikor azt kértük a magyar emberektől és a vállalatoktól, hogy a kritikus órákban önként fogják vissza, ütemezzék át a villamosenergia-fogyasztásukat, megtették. Nem azért, mert rendőr állt a légkondicionáló mellett, nem azért, mert bárki büntetéssel fenyegette volna őket, hanem azért, mert megértették, hogy most rájuk is szükség van. Akkor is szükség van, ha a korábban közpénzen felhizlalt ellenzéki propagandisták éppen az ellenkezőjére biztatták őket.

Egyetlen napon a tervezettnél több mint 700 megawattal alacsonyabb lett a csúcsterhelés. 700 megawatt! Ezt nem egy új erőmű termelte meg, ezt a magyar emberek, a magyar vállalatok adták egymásnak azzal, hogy valaki egy órával később kapcsolta be a mosógépét; azzal, hogy valaki nem délután öt órakor töltötte fel az elektromos autóját; azzal, hogy egy vállalat önként csökkentette vagy átütemezte a termelését. Apró döntések voltak ezek milliószor, és ezekből az apró döntésekből lett több száz megawattnyi biztonság. Ez az, kedves képviselőtársaim, amikor egy ország valóban összefog.

És miközben az ország fogyasztási oldalán magyar családok és magyar vállalatok segítettek, addig Pakson folyt a küzdelem minden centiméterért. És ezt most szó szerint értem: centiméterekért, néha milliméterekért, a Duna vízszintjének minden egyes centiméteréért. A szakemberek éjjel-nappal mérték a folyót, figyelték a vízhozamot, figyelték a vízhőmérsékleteket, figyelték az előrejelzéseket, úszóműveket állítottak be, tárgyaltak a külföldi kollégáikkal, szivattyúkat telepítettek, tartalékszivattyúkat készítettek elő. Amikor pedig világossá vált, hogy ennél is többre lesz szükség, a kormány kihelyezett ülést tartott Pakson. Nem Budapestről, nem a nyaralásról, nem a tengerpartról akartuk megmondani, hogy mit kell csinálni, hanem odamentünk. Odamentünk, és meghallgattuk a mérnököket, meghallgattuk a vízügyi szakembereket, meghallgattuk az energetikai szakembereket, meghallgattuk a honvédséget, és amikor megszülettek a pontos tervek, a műszakilag alátámasztott javaslatok, azonnal, egy órán belül megszületett a politikai döntés, megszületett a kormánydöntés, azonnal: fenékküszöböt építünk, a bárkák a helyükre kerülnek, és fenntartjuk a Paksi Atomerőmű működését. Mert, tisztelt képviselő hölgyek és urak, az államnak egy válsághelyzetben ez a dolga: a szakember megmondja, mire van szükség, a kormány pedig dönt, és biztosítja a végrehajtáshoz szükséges forrásokat ‑ pénzt, eszközt, embert, a jogi feltételeket ‑, és utána hagyja dolgozni azt, akinek ez a feladata, aki ért ehhez.

A következő napokban, a kormánydöntés napján már olyan építkezés kezdődött a Dunán, amelyhez hasonló összetettségű beavatkozás évtizedek óta ‑ évtizedek óta! ‑ nem történt ezen a területen. Ezek az emberek, sok száz, több mint ezer ember, szakemberek megcsinálták a feladatukat: a két 80 méteres bárkát a kijelölt helyre szállították, óriási acélsodronyokkal, eddig ki nem próbált módon rögzítették azokat, irányba állították, megkezdték a kontrollált elsüllyesztésüket. A honvédség helikopterei 2,5 tonnás betonelemeket emeltek a Dunába. Eközben épült a fenékküszöb. A két oldal napról napra közelebb került egymáshoz. A vízszintet sikerült úgy fenntartani, befolyásolni, hogy ne kelljen tovább csökkenteni a megmaradt erőművi termelést. Majd néhány nap után ‑ miközben egyesek nyaraltak ‑, először a szivattyúk, majd a turbinák indultak újra, korábban, mint azt tervezték. Merthogy a munka ez alkalommal, 2026 nyarán, több évtizede először gyorsabban haladt, és olcsóbb lesz, mint azt tervezték. Nem csúszott, nem a háromszorosába került, mint minden az Orbán-kormányok alatt, hanem gyorsabb lett és olcsóbb. (Taps a TISZA soraiban.) Újraindultak a szivattyúk, azután a turbinák; egy, aztán még egy, majd újabbak, és néhány nappal később eljutottunk oda, ahová a legkritikusabb napokon még nagyon hosszúnak tűnt az út: a Paksi Atomerőmű ismét a teljes, 2000 megawattos teljesítményével működik.

Kedves Honfitársaim! Ezt a történetet majd egyszer talán tankönyvekben is leírják. (Szórványos derültség a Fidesz és a KDNP soraiban.) Grafikonok lesznek róla, megawattok, centiméterek, vízhőmérsékletek, dátumok, műszaki rajzok. De én azt szeretném, ha valami más is megmaradna ebből a nyárból: az emberek. Az ember, aki 40 fok feletti hőségben nem nyaralt, hanem dolgozott egy munkagépen. A katona, aki nem nyaralt, hanem többtonnás betonelemeket emelt a Dunába. A hajós, aki nem nyaralt ‑ tisztelt frakcióvezető urak ‑, hanem aki a 80 méteres bárkákat a Duna elképesztő sodrásában irányba állította. A vízügyes, aki nem nyaralt, tisztelt frakcióvezető urak, hanem hajnalban felkelt, hogy a mérési adatokat percenként ellenőrizze. Az erőművi dolgozó, aki tudta, hogy egyetlen hibás döntésnek az egész országra nézve súlyos következménye lehet. A rendszerirányító, aki nem nyaralt, hanem percről percre egyensúlyban tartotta a magyar villamosenergia-rendszert. A gyári munkás, aki nem nyaralt és onnan óbégatott, hanem elfogadta, hogy neki 24 órában dolgoznia kell. És az a több millió magyar ember, aki azt mondta, ha ezen múlik, én is segítek, ahogy tudok. Nekik köszönhetjük. Nekik, csak nekik köszönhetjük. Köszönjük szépen, Magyarország! Köszönjük, köszönjük, köszönjük! (Taps a TISZA soraiban.)

(13.20)

És szeretném újra, világosan kimondani: a válság sikeres kezelése nem a miniszterelnök sikere, nem egy miniszter sikere, nem a kormány sikere, nem a TISZA sikere, ez Magyarország közös sikere, a magyar mérnököké, a magyar honvédeké, a magyar vízügyeseké, a magyar energetikai szakembereké, a magyar vállalatoké, a magyar munkásoké, a magyar családoké, a magyar embereké. Az ő teljesítményükhöz a kormánynak azt kellett hozzátennie, hogy amikor döntésre volt szükség, akkor azonnal döntsön, amikor pénz, költségvetési forrás kellett, akkor azt azonnal biztosítsa, amikor eszköz kellett, arról gondoskodjon, amikor jogi felhatalmazásra volt szükség, akkor azt megadja, amikor össze kellett hívni a védelmi munkacsoport ülését, akkor azt összehívja, amikor Paksra kellett menni és nem nyaralni, akkor oda menjen, és amikor a szakemberek azt mondták, hogy ezt és így kell csinálni, akkor ne kezdjen el, ne próbáljon a szakembereknél okosabbnak látszani, tűnni, hanem azt mondja, hogy rendben, csináljuk meg.

Tisztelt Országgyűlés! Szeretnék beszélni valami másról is, mert miközben az ország egyik része megfeszített munkát végzett a nap 24 órájában, sokszor 40 fok feletti hőmérsékletben, az egyik oldalon ott voltak a munkagépek, az óriási munkagépek, a daruk, a szivattyúk, a hajnali mérések, az éjszakai műszakok, a forró beton, a por, az izzadság, a felelősség, addig a másik oldalon ott volt a nyaralás, a fesztivál, a hideg sör, a pálinka, a jacht, a meccs, a hazudozás, a hárítás és a dezinformálás.

Kedves Honfitársaim! Önmagában a nyaralással semmi gond nincs, kedves frakcióvezető úr, önmagában a nyaralással semmi gond nincs, mindenkinek szüksége van pihenésre, még akkor is, ha nem dolgozott, az ellenzéki politikusoknak is, a volt miniszterelnöknek is. Nem az a kérdés, hogy valaki elmehet‑e nyaralni. Természetesen elmehet. A kérdés az, hogy mit tesz akkor, amikor a hazája éppen bajban van, amikor a hazája éppen soha nem látott válsággal néz szembe.

Orbán Viktor 16 évig vezette Magyarországot, 16 évig, közel 6 ezer napig. A vízügy állapota nem száz nap alatt alakult ki, kedves honfitársaim. A paksi hűtővízrendszer és a szivattyúk problémái nem száz nap alatt alakultak ki. Az elmaradt alkalmazkodási beruházások nem száz nap alatt maradtak el, kedves nyaralásból visszatért ellenzéki képviselők. Az energiarendszer sérülékenysége nem száz nap alatt épült fel. És amikor ezeknek a problémáknak a következménye egyszerre szakadt rá Magyarországra, mit kapunk, mit kapott az ország azoktól, akik 16 évig ezért a hazáért felelősek voltak? Mit kapott? Segítséget? Szakmai anyagokat? Nem. Felajánlást esetleg? Nem. Nemzeti összefogásra való felhívást? Á, dehogy! Azt, hogy azt mondják, most nem számít, ki kormányoz, akkor is segítünk Magyarországnak? Nem. Tudják, mit kaptunk, mit kapott az ország? Riogatást, álhíreket, azt, hogy most minden összeomlik, hogy szándékosan, biztonsági okok nélkül kapcsolják le a paksi turbinákat, azt, hogy a kormány nem tudja, mit csinál, azt, hogy a néhány hetes kormányon kérték számon, amit ők 16 évig, majd’ 6 ezer napig elmulasztottak. Ez azért, valljuk be, egy különleges teljesítmény, tisztelt honfitársaim! 16 évig valaki elmulaszt valamit, szándékosan nem végez el beruházásokat, majd száz nappal azután, hogy a magyar emberek millióinak jóvoltából át kellett adnia a csőd szélére kormányzott ország vezetését, felháborodva, a nyaralásból, a tengerpartról megkérdezi, hogy miért nincs még minden kész.

De még erre is azt mondtuk, hogy rendben, ne vitatkozzunk távolról, jöjjenek el, kedves frakcióvezető úr. Azt kértük önöktől, hogy jöjjenek el, tisztelt Toroczkai László. Menjünk oda együtt. Meghívtam Paksra is a parlamenti ellenzéki pártok képviselőit, Orbán Viktort, Semjén Zsoltot, Toroczkai Lászlót, s nem azért, hogy ott tapsoljanak bárkinek, nem azért, hogy közös fotókat készítsünk (Pócs János: Az biztos! ‑ Az elnök csenget.), hanem azért, hogy a saját szemükkel lássák, mi történik, hogy esetleg a frakcióvezető úr beszélhessen valódi mérnökökkel, ne csak kóklerekkel, hogy kérdezhessen, hogy megismerjék a valódi műszaki helyzetet, hogy aztán megpróbálják esetleg hitelesen tájékoztatni a saját politikai közösségüket is. Mert azt gondoltam én, balga módon azt gondoltam, hogy önöknek is, mindenkinek Magyarország energiabiztonsága, a magyar emberek ellátása egy közös nemzeti ügy. De egyikük sem jött el! Lehetett volna ott állni a Duna partján, lehetett volna kérdezni, lehetett volna akár vitatkozni, lehetett volna azt is mondani, hogy miniszterelnök úr, ezt és ezt önök rosszul csinálják, de itt vannak a mi szakmai érveink, itt vannak a dokumentumok, itt van egy jó javaslat. De nem! Ehelyett önök inkább távol maradtak, nyaraltak, és onnan dobálták be a kavicsokat a tóba vagy a folyóba, majd elmagyarázták, hogy miért nem méltó hozzájuk egy olyan találkozó, amelyen Magyarország energiabiztonságáról lenne szó. Szerintem mindenki, minden magyar ember megítélheti maga, hogy ezt jól tették-e.

Én csak képeket teszek egymás mellé, hogy mindenki megértse, képviselő úr. Az egyik képen magyar munkások állnak derékig porosan a Duna partján, a másikon ott egy szerb trombitafesztivál. Az egyik képen honvédségi helikopter emel be 2,5 tonnás betonelemeket, a másik képen a hideg sör és a pálinka. Az egyik képen egy erőművi mérnök éjszaka figyeli, hogy biztonságosan elindítható‑e egy turbina, a másikon ott a jól megérdemelt ‑ ugye, frakcióvezető úr? ‑ tengerparti nyaralás. Az egyik képen százak, néha ezrek dolgoznak azon, hogy legyen áram a kórházainkban, a szociális intézményeinkben, hogy legyen áram a vállalatainknak, a másik képen pedig ott vannak a jachtok az Adrián.

Nem irigységből beszélek, nem érdekel ‑ nem érdekel! ‑, hogy milyen hajón nyaral az önök bukott, elmenekült pártelnöke, Orbán Viktor, nem érdekel, hogy milyen sört iszik. Az érdekel, hogy amikor Magyarországnak, a magyar embereknek szüksége lett volna rá, szüksége lett volna a parlamenti pártok vezetőire, akkor hol voltak. (Pócs János: Ki most a miniszterelnök? ‑ Az elnök csenget.) És még inkább az érdekel, hogy mit tettek. Mert egy politikus felelőssége nem szűnik meg attól ‑ nem szűnik meg attól! ‑, hogy ellenzékbe kerül, főleg nem szűnik meg 16 év ilyen-olyan kormányzása után. 16 év után talán éppen neki, önöknek kellene a legtöbbet segíteni abban, hogy feltárjuk, milyen döntéseket hoztak, milyen beruházásokat halasztottak el, milyen szakmai figyelmeztetéseket kaptak, miért nem készültek fel arra, amire fel kellett, fel lehetett volna készülni.

De, kedves honfitársaim, szerintem egyetértünk abban, nem kell hogy ennek a nyárnak, ennek a nehéz, embert próbáló, de felemelő nyárnak a főszereplői ezek a dilettáns kóklerek legyenek. Mert nem ők voltak.

(13.30)

Önök, magyar emberek voltak, az ország, azok, akik dolgoztak, azok, akik segítettek, azok, akik nem riogattak, azok, akik nem osztottak meg ellenőrizetlen álhíreket. Azok, akik megértették, hogy egy válságban különös felelősségünk van egymásért, minden magyarért.

Mert gondoljunk bele, milyen könnyű lett volna pánikot kelteni! Önök ehhez értenek. Elég néhány mondat: szabotázsból kapcsolják le a Paksi Atomerőművet, elfogy az áram, összeomlik a hálózat, nem lesz víz. Ezek a mondatok néhány másodperc alatt körbejárhatják az internetet, és közben azoknak az embereknek ‑ figyeljen, közben azoknak az embereknek ‑, akik a válságban pont meg tudják akadályozni ‑ ez nem ön ‑ ezt a problémát, nekik dolgozniuk kellett. Nem ön, egy mérnök; egy mérnök nem tud kamu Facebook-posztokkal, világító szemüveggel több vizet hozni a Dunába. (Pócs János nevet.) Egy vízügyes nem tud... (Balla György: Egy miniszterelnök…) Egy vízügyes nem tud egy sértett politikusi nyilatkozattal magasabb vízállást teremteni. Egy rendszerirányító nem tud ‑ bármilyen meglepő is ez önöknek, nem tud ‑ álhírekből megawattokat előállítani.

A válságban ugyanis dolgozni kell, és ellentétben önökkel, ők dolgoztak. Ezért van valami, amit ebből a válságból magunkkal tudunk vinni mindannyian, hogy Magyarország képes volt rá. Ez az ország sokkal erősebb, mint amilyennek néha saját magunkat látjuk.

Vannak kiváló mérnökeink, vannak kiváló vízügyi szakembereink, kiváló, hazaszerető honvédeink, vannak egészen rendkívüli energetikai szakembereink. Vannak olyan magyar vállalatok, amelyek rendkívüli helyzetben rendkívüli teljesítményre képesek. És vannak magyar emberek, akik, ha értelmesen és őszintén, emberien kérjük őket, hajlandóak tenni egymásért. Ez, ez az ország, ez a mi szeretett hazánk igazi ereje.

De ebből a nyárból mást is megtanulhatunk. Azt, hogy ilyen helyzet még egyszer nem érhet bennünket felkészületlenül. A klíma változik, a folyók vízjárása változik. A hőhullámok hosszabbak és erősebbek lehetnek, az aszályok még súlyosabbá válhatnak. A villamosenergia-fogyasztás szerkezete változik: egyre több légkondicionáló működik, egyre több az elektromos eszköz, egyre több az elektromos autó, a gazdaságunk egyre inkább függ a stabil energiaellátástól. Erre egy felelős államnak fel kell készülnie, jobb későn, mint soha. Nem akkor, amikor már -135, -140 centis a dunai vízállás Paksnál, évekkel korábban. Ezért indul el Magyarország vízügyi és energetikai alkalmazkodásának új korszaka.

Ősszel az Országgyűlés elé hozzuk az új klímatörvényt, amit az ellenzék éveken keresztül nem tett meg, a vízgazdálkodás új szabályait. Felülvizsgáljuk a kritikus infrastruktúráink állapotát, védelmét, felülvizsgáljuk a tartalékrendszereket, ha kell, bővítjük azokat. Felülvizsgáljuk azokat a beruházásokat, amelyeket évekkel ezelőtt el kellett volna indítani, és ki fogjuk vizsgálni azt is, hogy miért nem indultak el, mert a felelősség feltárása, tisztelt honfitársaim, egyáltalán nem múltba révedés. Ha nem tudjuk, hogy miért hibásodott meg a rendszer, nem tudjuk úgy átépíteni, hogy az még egyszer ne történhessen meg.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Honfitársaim! Mégsem ezzel szeretném befejezni, hanem azokkal, akik ezt a nyarat végigdolgozták, vagyis még most is dolgoznak. Szeretném, ha mindenki, aki a paksi munkálatokon így vagy úgy részt vett, tudná, szeretném, ha tudná, hogy az egész ország hálás neki: minden vízügyes, minden erőművi dolgozó, minden magyar honvéd, minden, a katasztrófavédelemben dolgozó szakember, minden mérnök, minden gépkezelő, minden sofőr, melós, hajós, minden munkás, minden Mavir-dolgozó, minden MVM-dolgozó, minden vállalkozás, amely akkor adott eszközt, embert vagy kapacitást, amikor arra szükség volt, és minden magyar ember, aki önként változtatott a fogyasztásán. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. (Pócs János: Taps! ‑ A kormánypárt tagjai állva hosszan tapsolnak.)

Az ember egy ilyen válságban újra megérti, hogy mi is az ország. Az ország nem a Parlament épülete, nem is a Karmelita, nem Hatvanpuszta, az ország azok az emberek, akik, amikor baj van, felveszik a telefont, beülnek az autóba, felveszik a munkát, nem elmennek nyaralni, még akkor sem, ha előre befizették a nyaralásukat, hanem felveszik a munkaruhát, kimennek a gátra, odamennek az erőműhöz, beülnek az irányítóterembe, felülnek a munkagépre, és azt mondják: csináljuk, megoldjuk! És igen, szerencsére sok száz ilyen ember volt, és megoldották, megoldottuk együtt, közösen. Talán ez a legfontosabb mondat erről a nyárról: amikor baj volt, amikor nehézség volt, Magyarország, a mi csodálatos, 1026 éves hazánk számíthatott a magyarokra, és ez sokkal többet ér bármilyen politikai győzelemnél.

Tisztelt Honfitársaim! Lesznek még nehéz nyarak. Lesz még aszály, lehet, súlyosabb is, lesz még hőség, lesznek olyan pillanatok, amikor próbára tesz bennünket a természet, a gazdaság vagy a világpolitika. De most már tudjuk, mindannyian láttuk és látjuk, hogy képesek vagyunk rá, közösen képesek vagyunk rá, ha időben döntünk, ha a szakemberekre hallgatunk, ha a kormány biztosítja az erőforrásokat, ha az állam végzi, teszi a dolgát, és ha nem egymás vereségének drukkolunk, hanem egymást segítjük.

Volt ezen a nyáron két Magyarország. Az egyik dolgozott, a másik beszélt. Az egyik Magyarország megoldást keresett, a másik bűnbakot. Az egyik Magyarország a Dunán volt, a másik a tengerparton nyaralt. Az egyik Magyarország azt kérdezte, mit kell még megcsinálnunk ahhoz, hogy megvédjük a hazánkat és a magyar embereket, a másik Magyarország azt, hogy hogy lehet ebből valamilyen politikai hasznot húzni. Én tudom, és szerintem mindannyian tudjuk, hogy melyik Magyarországnak hihetünk. Annak a Magyarországnak, amelyik hajnalban felkel, annak, amelyik dolgozik, annak, amelyik nem hagyja magára a másikat. Annak a Magyarországnak hihetünk, amelyiknek nem kell megmondani, hogy a veszélyben mindannyiunknak össze kell fogni. Annak a Magyarországnak, amely ezen a nyáron megmutatta magát, jobban megmutatta magát, mint valaha.

Ezért, amikor egyszer majd visszaemlékezünk 2026 nyarára, azt kérem minden magyartól, hogy ne csak a kiszáradt földekre emlékezzünk, ne csak a rekordalacsony Dunára, ne csak a soha nem látott hőségre, ne csak arra a pillanatra emlékezzünk, amikor Paks 2000 helyett 230 megawattot termelt, hanem emlékezzünk arra is, hogy ez az ország működőképes maradt; hogy nem estünk pánikba, nem fordultunk egymás ellen, hanem dolgoztunk, segítettünk, alkalmazkodtunk, építettünk és megoldottuk együtt, közösen.

(13.40)

Tisztelt Magyar Honfitársaim! Tisztelt Magyarország! Ez minden magyar közös sikere, ezért minden magyarnak jár a köszönet, jár a tisztelet, és miattuk mondhatjuk újra, hogy Magyarország helytállt, a magyar emberek helytálltak. És amikor legközelebb baj lesz, akkor is helyt fogunk állni, mert ilyen országot építünk: működőt, felelőset, erőset, de egyben emberségeset, olyan országot, amely nem ígéri, hogy soha nem jön újra vihar, hanem olyan országot, amely felkészül a nehézségekre.

Köszönöm, szívből köszönöm mindenkinek, aki ezen a nyáron emberfeletti módon dolgozott Magyarországért, a hazánkért. Köszönöm minden magyar embernek, aki segített. Isten áldja ezt a csodálatos 1026 éves Magyarországot! Isten áldjon minden magyar embert! (Taps a kormánypárt soraiban.)