Tarr Zoltán (TISZA)

TARR ZOLTÁN társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársak! Kedves Képviselőtársam! Köszönöm szépen, hogy elmondtad ezeket a gondolatokat. Én magam is részt vehettem augusztus 2-án több megrendítő megemlékezésen, ahol valóban azok, amiket most is hallhattunk, sokszor elhangzottak, hogy nem elég emlékezni, hanem mindennap, a mindennapi életünkben kell tenni azért, hogy soha, de soha többet semmi ehhez fogható és ehhez hasonlítható elő ne forduljon se Magyarországon, se sehol a világon.

A holokauszt és ezen belül a porajmos, a roma holokauszt, a történelem egyik legsötétebb, legbarbárabb és legkegyetlenebb bűne volt. És bár sokat fogadkozunk és sokszor fogadkozunk, hogy ez nem fordulhat elő többé - ahogy ma is hallottuk azt, hogy mennyiszer elmondjuk ezt -, még mindig előfordul, hogy embereket származásuk, embereket felekezetük, embereket bármilyen más meghatározottságuk miatt módszeresen ér hátratétel, szélsőséges esetben akár fizikai megsemmisítés.

A holokauszt, mindannyian tudjuk, velünk élő történelmi bűn, ott él elsősorban azokban a családokban, amelyek fájdalommal, de nyíltan, identitásuk részeként tekintenek és beszélnek elhurcolt családtagjaikról. De talán még mélyebben él azokban, azokban a családokban, amelyek még mindig nem mernek, nem tudnak beszélni arról, ami megesett, megtörtént az ő családjukban, még mindig hallgatnak a múltról, mert az igazságtalanság fájdalma csak csendet hagy őbennük. Társadalmunk és nemzetünk erejét és egységét éppen az adja, ha nem felejtjük el őket, és együtt emlékezünk, cselekszünk, és mindent megteszünk a kirekesztés és bárminemű hátratétel ellen, ami a hatalmunkban áll.

Ne felejtsük el azt sem, kedves képviselőtársaim, hogy ez a tragédia sem hirtelen, a semmiből tört elő! A magyarországi romák marginalizálása már jóval korábban megindult: 1916-ban elrendelték az úgynevezett kóborló cigányok nyilvántartásba vételét és megjelölését, az 1920-as évek végén pedig már országos cigányrazziák folytak mindenütt. Az üldöztetés bő egy évtizeddel később süllyedt még elképzelhetetlenebb mélységekbe. A háborús évek a cigányság számára kényszermunkát jelentettek, kivégzéseket, és ahogy hallottuk is, gyűjtőtáborokat. 1944 őszén kezdődött a cigányság szervezett internálása. Ennek a kegyetlen, embertelen útnak az első állomása rendszerint a komáromi Csillagerőd volt, itt válogatták őket munkaképes és nem munkaképes csoportokba, és akit tudtak, továbbküldtek kényszermunkára, akit nem tudtak, azt szélnek eresztették.

(15.20)

Nagyon sokan már az erőd bunkereit sem hagyták el élve, vagy megfagytak, betegségben elhaltak útközben. Több száz gyermek, több száz idős és több száz asszony nem élte túl a fogva tartás körülményeit. Ahogy egy túlélő emlékezett: „Sokan éhen vesztek, s még az újszülött gyermekeket is meszesgödörbe dobták.”

Rájuk, a fiatalokra, idősekre, szülőkre és nagyszülőkre, elhurcolt zsidó és cigány magyarokra kell emlékeznünk akkor is, amikor a saját felelősségünkről beszélünk. Ne felejtsük el, ez a megrendítő, velünk élő örökség mindannyiunk számára közösen feldolgozandó fájdalom, de egyben kötelesség is, hiszen kötelesség emlékeznünk, és kötelességünk az is, hogy megelőzzük, hogy a holokauszthoz hasonló az emberiség történelmében soha többé ne történhessen meg.

Ezért feladatunk az, hogy fellépjünk a gyűlölet ellen törvényi és állami szinten, közösségi szinten, pontosan úgy, ahogy ezt meg kell tegyük egyéni szinten is. Mint az ország megválasztott, felelős vezetői, tisztában vagyunk azzal, hogy kiemelt kötelességünk és feladatunk a társadalmi megbékélés munkálása. Ennek része az elmúlt másfél-két évtized következményeinek kezelése, de meg kell kezdjük a korábbi történelmi sérülések és tragédiák feldolgozását is. Hamarosan elkészülnek azok a javaslatok, amelyek e folyamat megindításához szükségesek.

A holokauszt maró fájdalma arra tanít bennünket, hogy a bűnt felejtéssel nem lehet megtenni, és már csak ezért sem felejtünk. Köszönöm. (Taps a kormánypárt és szórványos taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)