Dr. Hantosi István (TISZA)

DR. HANTOSI ISTVÁN (TISZA): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Igyekszem ezt a korrekt hozzáállást a jövőben is tanúsítani, és azt gondolom, hogy az viszi előre a közös párbeszédet, ha meghallgatjuk egymást és figyelünk egymásra. Bár nyilván a parlamentnek van az a sajátos politikai hangulata vagy tere, hogy itt van lehetőség arra, hogy különböző szimbolikus vagy látványos eszközökkel felhívjuk a figyelmet magunkra, én inkább maradnék a korrektebb és a tárgyilagosabb hozzászólásoknál.

A vitában a hozzászólások során az kezdett körvonalazódni bennem, hogy szavakról beszélünk, vagy intézményekről. Merthogy a tisztelt ellenzék az elnevezések megváltoztatása kapcsán érvel, ugyanakkor azzal a szenvedéllyel küzdenek, mintha az intézményt szüntetnénk meg. Nem is értem egyébként, Vitályos Eszter képviselő asszony, bár már nem emlékszem, hogy egész pontosan ki beszélt még ilyen történelmi képekről, de képviselő asszony egész biztosan, a jogintézményt is bemutatta. De nem értem, hogy miért nem a Bach-korszak jutott az eszükbe, amikor a megyei önkormányzatiságot szüntették meg. Talán éppen azért, mert valójában az intézményrendszert nem fogja megváltoztatni ez a jogszabály, és az ezeréves közjogi hagyományt nem a név testesíti meg, hanem maga az intézményrendszer.

(14.40)

Az, hogy ma Magyarországon és ezer éve Magyarországon, miután Szent István király az ország közigazgatását úgy szervezte meg, hogy ezek az akkoriban nyilván várak köré mint védelmi közigazgatási egységek vagy akár a püspöki székhelyek köré szerveződő egységeknek a határait alakította ki. Innen jön a megyének a neve, a szláv nyelvekben még a mezsgye kifejezésben ismerhetjük fel. De maga a jogintézmény, az, hogy vannak olyan lokális egységek, amelyek kiemelt szerepet játszanak, akár ügyeket intézni, vagy akár identitásformáló szerepe van, ez az ezer év folyamán töretlen, és ezt ez a jogszabály egyáltalán nem tervezi megváltoztatni.

Hanem: miért szimbolikus? Vagy miért érzik úgy, hogy ez a vármegye kifejezés olyan szimbolikus? Tulajdonképpen nyilván érthető is egyrészt az önök részéről ez a lelkesedés. Én az előző hozzászólásomban utaltam rá, hogy azt érzem vagy azt érezzük nagyon sokan, hogy olyankor kerülnek elő ilyen látványos, elvi szintű politikai témák, amikor valami a gyakorlatban nem működik. És azért a 2022-es év és a 20-as évek mind a gazdaság, mind a Covid-járvány kezelése kapcsán az előző kormányzat számára nem igazán voltak sikeres időszakok, ha figyelembe vesszük azt, hogy az elmúlt, nem is tudom, 6-8-10 évben inkább politikai témákkal tematizálta, ellenségképet keresett a Fidesz, megpróbálta megosztani a magyar társadalmat.

Az, hogy egy ilyen szimbolikus kifejezést behozott, és nagyon köszönöm Bóka Zsolt képviselőtársamnak azt a jogtörténeti ismertetést, amit a 2022-es alkotmánymódosítás kapcsán hallottunk, hiszen teljesen egyértelműen kifejezte azt, hogy ha bármely szép, történeti hagyománnyal rendelkező intézményt túlzottan… ‑ hogy mondjam, tehát egy adott intézményt történeti kitekintésben gyakran idealizálunk, és úgy gondolunk vissza valóban egyébként a vármegyére, szerintem egyikünk sem gondolja máshogyan, ahogy elhangzott, hogy a vármegyék a nemesi felkelésnek, az önkénnyel szembeni fellépésnek voltak a szervezeti pontjai. De nem azért, mert vármegyének hívták őket, már csak azért sem, merthogy arról a történelmi korról beszélünk most, amikor a magyar nem volt a közigazgatás hivatalos nyelve.

És ha valamiért abban a populista mentalitásban vagy lelkesedésben próbálnék most érvelni, mint ahogy Rétvári képviselő úr szenvedélyesen és lelkesen érvelt, akkor még az is megfordulna a fejemben, hogy esetleg a latin comitatus kifejezést felejtették el törvénybe ültetni 2022-ben, hiszen 850 ebből a 950 évből, amíg a vármegyerendszer… ‑ tulajdonképpen anélkül, hogy most nyelvtörténeti vagy történettudományi kérdésekbe bocsátkoznék bele, gyakorlatilag maga az intézmény töretlenül fennáll most is, ma is, akkor is, ezer éve is, de nem vármegyének, hanem comitatusnak hívták, és ezt a latin kifejezést használták a közokiratokban, ezt a latin kifejezést használták a vármegyei gyűléseken, az országgyűléseken, hiszen az Országgyűlésnek a hivatalos nyelve is a reformkor végéig gyakorlatilag a latin volt.

Ha mindenképpen ragaszkodni szeretnénk ahhoz, hogy derítsük ki, hogy melyik az a kifejezés, ami a leginkább használható, vagy hogy honnan ered a vármegye kifejezésnek a gyökere, akkor nem tudunk elmenni amellett, hogy két tagból áll, ezt már Rétvári frakcióvezető elmondta: vár és megye. De a mag maga, ahogy elmondtam, a megye, ami körbekerített egy nagy területet, hiszen a szláv nyelvekből származó mezsgye szóra utal vissza, ennek a határvonalát jelentette. Hasonló kifejezés a magyar történetiségben és egyébként a jelenlegi hagyományokban is az egyházmegye kifejezés, tehát valaminek a határvonalát fejezi ki, közigazgatási egységek határvonalát.

Szent István királyunk, amikor a várakat, az első várispánságokat ‑ korábban egyébként a vármegyéket várispánságnak is hívták ‑ alapította meg, egy 1009-es oklevelében négy várat rendelt a határaival együtt ‑ „quatuor civitates cum terminibus et finibus”, a határaival és végeivel együtt ‑ a pécsi püspökség alá.

Később, a XII-XIII. században pedig több okiratban felbukkant maga a megye szó magyarázata. 1254-ben például egy birtokvita kapcsán: „Per quendam limitem qui vulgariter megye vocatur” ‑ azt a határt, amit a köznyelvben megyének hívnak. Tehát a megye szó mint határ. Tehát hogy most vármegye, megye, nyilván ennek is lehet szimbolikus jelentőséget tulajdonítani, de maga a megye kifejezés az, ami megtestesíti azt, hogy itt van egy olyan körülhatárolt terület, aminek valamilyen közigazgatási feladatot, jelentőséget tulajdonítunk.

Még egy másik ‑ tehát ahogy az előző hozzászólásomban utaltam már rá, ezt Császár Martin képviselőtársam is és többen elmondták, és nem értjük, hogy önök miért nem értik, illetve értjük, hogy miért nem értik… (Derültség és szórványos taps a kormánypárt soraiból.) Az elmúlt 16 év, hogy mi történt, és hogy milyen vagyonok keletkeztek, milyen vagyontömegek cseréltek gazdát, és hogyan vesztette el a közvagyon a köz jellegét és hogyan alakult magánvagyonná, azt gondolom, hogy ez is rövid időn belül vagy bizonyos időn belül azért majd a sajtóban vagy a különböző eljárások keretein belül azért majd reméljük, hogy tisztázódni fog és egyértelmű lesz.

De ha már a történelmi hasonlat: miért vármegye? Mert a középpontban valamilyen vár állt, és ez a vár eleinte a királynak jelentette a domíniumát, a központját, de ott megjelent mellette a magánvagyon jellege is. És mintha most ezt látnánk: az elmúlt 16 évben kastélyfelújítások, kastélyprivatizációk, Batida, Hatvanpuszta, a dégi kastély, Tiborczék turai Schossberger-kastélya, Füzérradvány vagy a Matolcsy családnak a csalapusztai Kégl-kastélya.

Tehát valóban körvonalazódik az, hogy 2022-ig nem volt fontos, 2022-ben megjelent, jöttek a várak. Az előző kastélyprivatizációs programban 48 kastélyt terveztek magánkézbe juttatni, nyilván olyan konstrukción keresztül, hogy senki ne mondhassa meg azt, hogy itt valójában mi történt. De akármilyen jogi csűrés-csavarásról beszélünk, itt megjelentek a vagyonok, megjelent a szervezeti egység, és megjelentek az elnevezések hozzá ‑ a nemzeti dohányboltokról már beszéltem az előbb.

Ami még erről eszembe jutott, hogy a középiskolai történelmi atlaszomat nagyon szerettem forgatni, és talán önöknek is megvan, különböző érdeklődésűek vagyunk, van, aki inkább, mit tudom én, a kémiakönyveket szerette inkább nézegetni (Derültség a kormánypárti padsorokból.) és a periódusos táblázatot. De aki a történelmi atlaszt forgatja, az ma is megtalálja benne a Hunyadi-család birtokait, s ha megnézi hozzá, Beszterce főispánja volt, a Temesi, nem tudom, bánságban itt volt, ott volt, amott birtoka.

De az ember figyelmét nem tudja elkerülni az, hogy Hunyadi János vagyona, és egyébként, ahogy elhangzott több képviselőtársamtól, az ispánok a közfeladat ellátásához kapták ezt a vagyontömeget, Hunyadi János vagyona egy magyar ember, egy élő magyar ember vagyonával ‑ azt szokták mondani, hogy a leggazdagabb magyar ember, aki nem király volt, tehát nem a hatalmánál, a rangjánál fogva birtokolt egy vagyont ‑, a legvagyonosabb magyar ember, Mészáros Lőrinc vagyonával vethető össze.

Azért egy érdekes párhuzam az, hogy hogyan ível föl kettejüknek a karrierje, és amíg az egyikük az életét, vérét és minden vagyonát a haza javára szentelte, és minden vagyonának a jövedelméből katonákat állított, várakat újított fel és a rábízottaknak a védelmét látta el, addig az előző 16 évben keletkezett vagyontömegek kapcsán nem igazán látjuk ezt a lelkesedést. Vagy akár a Széchenyi-családnak az akadémiaalapító szándékai mellett sem igazán látunk az elmúlt 16 évből olyan nagy értékeket, amelyeket, mondjuk úgy, hogy évszázados távlatból visszatekintve lehetne majd kiemelni, hogy mi történt itt a 2010 és ’26 közötti időszakban.

És még egy gyors reakció arra, hogy mi az, ami nekünk számít és a történelmi hagyományok. Ha itt körbenézünk a történelmi festményeken, elhangzott Rétvári frakcióvezető úr részéről az, hogy mi ezeket nem tartjuk esetleg szépnek vagy nem tartjuk értékesnek. Nyilván lehetne beszélni arról, hogy melyik milyen történelmi korszakot ábrázol és annak valójában milyen jelentősége volt ‑ akár a kiegyezésnek vagy akár Ferenc József megkoronázásának ‑ a mai magyar közállapotokra, milyen hatása volt.

De tudják, mit? Nekünk nem ezek a festmények, nem a szimbólumok a fontosak. Minket azért választottak meg 2026. április 12-én, mert azt az üzenetet fogalmaztuk meg a választópolgárok, minden magyar számára, hogy számunkra nem a nevek, a titulusok, a pozíciók, a hatalom a fontos.

A magyar nép a szabadság népe. A magyar nép nem tűri az elnyomást, nem is tűrte soha, és a magyar emberek a nyakukra ültetett főispánokat, ispánokat, Döbrögi és gyevi bírókat nem igazán szokták szeretni és megtartani, és a szabadságukért mindig kiálltak.

(14.50)

A történelmi folytonosságot pedig nem ilyen szavak, közigazgatási szavak ‑ utaltam már rá, hogy ez egy illúzió, hogy 950 éven keresztül ezen a néven hívták ezt a közigazgatási egységet ‑, szóval, nem ezek az egyes szavak fogják biztosítani, hanem az a szó, amit a magyar édesanyák a gyermekeiknek elmondanak, azok a dalok, amelyeket énekelnek a nagyszülők, szülők a gyermekeiknek, azok a hősök, azok a történetek, azok a mesék, népmesék a legkisebb királyfiról és a királylányról, amelyek mind-mind a mi nemzeti identitásunkat adják, festmények, zene, szó, barátságok, történetek.

És ha már szavakról beszélünk, akkor hadd idézzem Kölcsey Ferencet, aki így emlékezett, vagy ezt az üzenetet adta át nekünk, hogy: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.” Nem a vármegye, nem a főispán, a haza minden előtt! (A kormánypárti képviselők felállva tapsolnak.)