Magyar Péter (TISZA)

MAGYAR PÉTER miniszterelnök: Szivárognak, szivárognak. Jó napot kívánok! Megvárjuk, míg a késők és a munkakerülők elfoglalják a helyüket. (Porcher Áron: Annyira tiszteletlen!) Mindannyian tudjuk, hogy normális munkahelyen ilyenkor mi történik. (Dúró Dóra: Az Európai Parlamentben is!)

Most, hogy megérkezett a nem túl nagy Fidesz-frakció és KDNP-frakció egytizede a munkahelyére: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! (A díszpáholyban helyet foglaló Forsthoffer Ágnes felé:) Tisztelt Elnök Asszony! Holnap lesz 570 éve, hogy Hunyadi János katonái, Szilágyi Mihály várvédői és Kapisztrán Szent János keresztes serege Nándorfehérvárnál győzelmet aratott II. Mehmed szultán hadereje felett.

570 év felfoghatatlan távolság még az ezeréves magyar államiság történelmi távlatából nézve is. Nándorfehérvár, a nándorfehérvári diadal mégis elevenen él bennünk. Minden magyar ember tudja, kisgyermektől az idősig, a keleti határtól a nyugati határig, sőt a határon túl is, hogy Nándorfehérváron 570 évvel ezelőtt csoda történt.

1456 nyarán a hazánk, Magyarország a szakadék szélén állt. Konstantinápoly elfoglalása után II. Mehmed hatalmas, jól felszerelt hadsereggel érkezett Nándorfehérvár erős falai alá. Ha a vár elesik, megnyílik az út Magyarország belseje és Európa felé.

Az akkori kor emberei a török sereget legyőzhetetlennek látták. Az országunk megosztott volt. A főurak közül sokan távol maradtak, a védők létszáma és felszerelése pedig eltörpült az ostromló hadsereg mellett. Minden jel arra mutatott, hogy ezt a csatát Magyarország elveszíti. Minden jel arra mutatott. De a magyar emberek összefogtak: katonák, parasztok, kézművesek, diákok, szerzetesek, halászok és dunai naszádosok álltak egymás mellé. Különböző sorsú emberek voltak, akiket ugyanaz a felismerés kötött össze: az, hogy az ország jövője az ő kezükben van, és hogy ezt a hazát senki sem fogja helyettük megvédeni.

Nándorfehérvár ezért jóval több egy régi csata emlékénél: a magyar hazaszeretet, a közös felelősség és a cselekvő összefogás története. Arra a pillanatra emlékezünk, amikor egy nemzet megértette, hogy a legnagyobb túlerővel szemben is marad választása mindig ‑ mindig van választása. Feladhatja, várhatja mások segítségét, vagy összeszedheti minden erejét, és maga fordíthatja meg a sorsát.

Gondoljunk csak Szilágyi Mihály várkapitányra és a mellette harcoló várvédőkre! Heteken keresztül tartották a falakat a szakadatlan ágyúzásban és a rohamok közepette. Tudták, hogy mögöttük egy egész ország áll, előttük pedig koruk legerősebb hadserege. És maradtak. Kitartottak akkor is, amikor az ostromlók ágyúi rést ütöttek a falakon. Kitartottak akkor is, amikor a segítség késlekedett, és akkor is, amikor a győzelem reménye alig-alig látszott. Ez a szolgálat ereje.

Ugyanez az erő él azokban, akik nehéz körülmények között is megtartják a közösségeinket: a gyermekeinket tanító pedagógusokban, a betegeket gyógyító orvosokban és ápolókban, a településeiket szolgáló emberekben, a családjukért mindennap helytálló magyarokban.

(9.20)

Egy országot mindig azok tartanak meg, akik a legnehezebb időkben, pillanatokban is a helyükön maradnak. Gondoljunk a két diadalmas Jánosra, Hunyadi Jánosra és Kapisztrán Szent Jánosra. Hunyadi nem várta ölbe tett kézzel, hogy valaki más előlép helyette. Saját birtokainak jövedelmét, saját hadseregét, szervezőkészségét és egész tekintélyét a védelem szolgálatába, a hazája szolgálatába állította. Fegyvert, élelmet és katonákat biztosított, miközben az ország vezetőinek jelentős része még mindig mérlegelt, tanácskozott.

A török flotta lezárta a Dunát, és elvágta a várat az utánpótlástól. Hunyadi ekkor összegyűjtötte a folyó magyar és szerb naszádosait, kisebb, mozgékony hajókkal nekirontottak a szultán nagyobb hajóinak, áttörték a dunai blokádot, és utánpótlást juttattak a várba. Ez volt a diadal egyik döntő pillanata. Olyan emberek hajtották végre, akiknek a nevét ma már nem ismerjük: hajósok, katonák, egyszerű folyami emberek, akik tudták, hogy azon a napon a Duna vizén Magyarország sorsa hosszú időre eldől.

Janus Pannonius így emlékezett Hunyadi Jánosra: „Pannonföld bástyája, török had mennyköve.” Kapisztrán Szent János szerzetes 30 ezer főnyi sereget toborzott, parasztokat, diákokat, kézműveseket, egyszerű embereket, akiket a korabeli birtokosok semmibe vettek és lenéztek. Kapisztrán meglátta bennük az erőt, hitet adott nekik abban, hogy a hazájuk védelmében mindannyiuknak helye és feladata van. A hagyomány Kapisztránnak tulajdonítja ezt a mondatot: „Ki a kezdetet adta, a befejezést is meg fogja adni.” A gondviselő Istenre gondolt, aki oly sokszor mentette meg századokon át Magyarországot a legnagyobb tragédiától.

Hunyadi és Kapisztrán, a két diadalmas János, a hadvezér és a hitszónok mintha Magyarország két arcát testesítenék meg, a szervezettséget és a hitet. E két erő találkozása tette lehetővé a győzelmet. De a győzelem ára súlyos volt, a táborban pestisjárvány tört ki, Hunyadi János néhány héttel a diadal után életét vesztette, Kapisztrán Szent János pedig ugyanazon az őszön követte őt. Mindent odaadtak a hazának, a legdrágábbat, az életüket is, sok ezer magyar emberrel együtt.

A nándorfehérvári diadal után II. Mehmed serege visszavonult. A szultán, aki Konstantinápoly meghódítása után legyőzhetetlennek tartotta magát, Nándorfehérvár falai alatt megtapasztalta, hogy a túlerő és a hatalom sem mindenható. A diadal híre elindult Európa felé. Abban a korban hetekbe telt, amíg egy üzenet eljutott Rómába vagy a kontinens távolabbi vidékeire. III. Kallixtusz pápa még a győzelem előtt rendelte el, hogy délben szólaljanak meg a harangok Európa-szerte, és a keresztény világ imádkozzon a vár védőiért. Mire a rendelet számos országba megérkezett, Nándorfehérvárnál már megszületett a győzelem. Így lett az imára hívó harangszóból a hálaadás harangszava.

Kevés történelmi eseménynek van ilyen mindennap megszólaló emlékműve. A nándorfehérvári diadalnak nincs szüksége márványtalapzatra, belépőjegyre vagy ünnepi meghívóra; emléke minden délben évszázadok óta itt van velünk, megszólal közöttünk. Kinek ne lett volna olyan nagyszülője, aki a harangszóhoz igazította az ebédet? Kinek ne idézné fel a déli harang a falvak, a városok és régi családi otthonok világát? Mindennap, amikor megszólal a déli harangszó, az esztergomi bazilika legnagyobb harangjától kezdve a közmédia déli harangszóján át a veszprémi templom legöregebb harangjáig, a magyar emberek a nándorfehérvári hősökre, a magyar hősökre emlékeznek. Ez a harangszó Magyarország minden emberéhez eljut, a legkisebb településtől a legnagyobbakig, minden magyar életében ott van a mindennapokban. Megszólal határokon innen és határokon túl, összeköt templomot és templomot, nemzedéket és nemzedéket, múltat és jelent, magyart és magyart. Minden délben arra emlékeztet minket, hogy 570 évvel ezelőtt a magyar nép a mi jövőnkért harcolt.

Honfitársaim! A déli harangszó ezért ma is kérdést intéz hozzánk: mit teszünk mi itt és most a hazánkért? Képesek vagyunk‑e felismerni a közös veszélyeket és egyben a közös lehetőségeket? Képesek vagyunk‑e félretenni a sérelmeinket, amikor a hazánk jövője a tét? Képesek vagyunk‑e megbecsülni azokat, akik csendben, kitartóan szolgálják Magyarországot? Halljuk‑e a harang hívó szavát? Nándorfehérvár hősei 570 évvel ezelőtt válaszoltak ezekre a kérdésekre. Válaszuk a bátorság, a szolgálat és az összefogás volt.

Szimbolikus, hogy a magyar történelem másik fényes csillaga, 1956 éppen ötszáz évvel a nándorfehérvári diadal után történt. Ahogy az is, hogy mi 2026-ban egy rendszerváltás után emlékezhetünk Nándorfehérvár 570. évfordulójára, és együtt ünnepelhetjük az 56-os szabadságharcosok 70 évvel ezelőtti hőstetteit. 2026, kedves honfitársaim, sorsfordító év, különös csillagzat alatt. 570 évvel a nándorfehérvári diadal, 500 évvel a mohácsi tragédia és 70 évvel az 1956-os forradalom után van mire visszatekintenünk, van mire alapoznunk a történelemben, és van mire büszkének is lennünk. 2026, kedves képviselőtársaim, kedves honfitársaim, egy csodálatos nemzet újjászületésének éve is egyben. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Olyan országot kell közösen építenünk, amely méltó a nándorfehérvári, a mohácsi és az 1956-os hősök emlékéhez. Olyan Magyarországot, ahol a közösség szolgálata megtiszteltetés, ahol a vezetők felelősséget vállalnak, ahol a tudás és a teljesítmény érték, és ahol egyetlen ember sem érzi úgy, hogy magára hagyták. Ma és holnap az évfordulón, amikor délben megszólalnak a harangok, azt kérem, hogy minden magyar emlékezzen néhány pillanatra a nándorfehérvári hőseinkre. Emlékezzünk a hadvezérre, aki felismerte a veszélyt, a várkapitányra, aki kitartott a falakon, a szerzetesre, aki hitet adott az egyszerű embereknek, a hajósokra, akik áttörték a dunai blokádot, a névtelen várvédőkre, akik életüket adták azért, hogy Magyarországnak jövője legyen. És emlékezzünk arra is, hogy ugyanennek a hazának a jövője ma a mi kezünkben van. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

(9.30)