Dr. Apáti István (Mi Hazánk)

DR. APÁTI ISTVÁN (Mi Hazánk): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy elég megrázó egyedi esetet hozok most ide ebben az öt percben önök elé.

(19.00)

Erősen gondolkoztam, hogy szabad‑e gombot nyomnom, szabad‑e felszólalnom, mert eredetileg nem akartam, azonban lehet, hogy egy súlyos diagnózissal küzdő ember utolsó esélye ez a néhány perc. Egy, a diagnózisig életerős, 52 éves, többgyermekes családapa esetéről van szó, akinél másfél évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak. Szinte csoda, hogy még él, mert ennél a diagnózisnál a mortalitási arány rendkívül magas, és az átlag túlélési idő 6-7 hónap. Ő már ennek a háromszorosánál jár.

Pontosan a Batthyány-Strattmann Alapítvány segítségével sikerült az tavaly év végén ‑ nyugodtan vállalom ennek minden felelősségét, ha esetleg ebből bármilyen vizsgálat lesz, ennek aztán főleg állok elébe ‑, én magam segédkeztem abban, hogy egy nehezen elérhető gyógyszert egyedi méltányossággal megkapjon. Úgy tűnt, hogy ez idén márciusig sikeresnek bizonyult, megállította a májáttétek növekedését.

Aztán úgy tűnt, hogy talán jó irányba alakulhat az ő diagnózisa. Múlt hét péntek késő este kaptam tőle egy sms-t. Soha nem találkoztam vele életemben; sokszor beszéltem vele telefonon, de személyesen nem találkoztunk. Egy közeli hozzátartozóm kötött minket össze, így próbáltam segíteni. Sajnos a legutóbbi CT-felvétel egyértelmű állapotrosszabbodást bizonyított vagy támasztott alá. Ne kérdezzék a gyógyszer nevét, nem vagyok orvos, de egy d betűvel kezdődő, tablettában szedhető kemoterápiás szer az utolsó reménye ‑ amely legalább kétszeresen megnöveli az élettartamot, és kicsi eséllyel, de nem kizárt akár a végleges gyógyulás esélye sem ‑, aminek a Magyarországon való beszerezhetősége erősen kérdéses. Ilyen egyedi méltányossági ügyekben ez az alapítvány ilyen értelemben nagyon hatékony volt.

Én konzultációs lehetőséget kérnék szépen államtitkár asszonytól, akár a hivatali visszaélés előszobájába is hajlandó vagyok belépni, ugyan nem szívesen, de annak érdekében, hogy segítsünk ennek a honfitársunknak, hiszen én nem rendelkezhetem orvosi ismeretekkel meg gyógyszerészeti tudással arról, hogy erről a gyógyszerről, amelyet Amerikában már viszonylag nagy sikerrel alkalmaznak, és 6,6 hónapról 13,2 hónapra növelte a túlélést ‑ és talán a gyógyulás esélye sem kizárt, mert a meghibásodott onkogén működését gátolja, jelentősen blokkolja ‑, mit mondjak én Zoltánnak? Mit mondjak én ennek a kiváló úriembernek és családapának? Mert amíg önök átalakítják a rendszert ‑ és nem támadólag mondom ‑, átalakítják az egyedi méltányossági kérelmek elbírálási rendszerét, addig lehet, hogy késő lesz. Én nagyon szívesen odamegyek államtitkár asszonyhoz, az üléstermen kívül vagy belül kérek egy konzultációs lehetőséget, hogy segítsünk ennek a honfitársunknak, mert nem reménytelen a helyzete.

A csodával határos módon 10 kilogramm súlyveszteséggel megúszta az elmúlt másfél évet; egy kisebb orvosi csoda, hogy ő még köztünk van, de csak és kizárólag a mi hathatós segítségünkkel. És egyébként ez egy jogeset: ez egy jogeset, mert nagyon sok honfitársunk evezhet ebben a hajóban, és precedenst, pozitív előjelű precedenst teremthetünk arra való tekintettel, hogy a korábban ritkaságszámba menő, de ma már egyre gyakoribban diagnosztizált hasnyálmirigyrák esetében nemcsak ez a betegtársunk juthat segítséghez, hanem mindenki egyenlő esélyekkel hozzáférhet ezekhez a gyógyszerekhez. Ilyen precedenseket szerintem mindenképpen meg kell nyitnunk, és mindez talán az alapítvány működésének átalakításánál is hasznos tapasztalatokkal szolgál.

Úgyhogy ennyit szerettem volna egy konkrét eset bemutatásával hozzáfűzni ehhez, mert ez az alapítvány az előzmények ismeretében az én szememben egyébként ötösre vagy csillagos ötösre vizsgázott, mert ha ők nincsenek, akkor már most nincs köztünk az a honfitársunk, akinek az érdekében én most próbálok eljárni. Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet. (Taps a kormánypárt soraiban.)