Bujdosó Andrea Anna (TISZA)

BUJDOSÓ ANDREA ANNA (TISZA): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Hát, én is ezért vagyok itt (Taps a kormánypárt soraiban.), hogy megtisztítsuk a magyar politikát, gazdaságot mindattól a lopástól, korrupciótól, ami jellemezte az elmúlt 16 évet, és szerintem mindannyian azért vagyunk itt (Taps a kormánypárt soraiban.), és a 3,5 millió ember is ezért szavazott ránk.

És mindenképp, tudják, rettenetesen felháborító, hogy ezen kuncognak a másik oldalon, és elkezdenek terelni mindenféle irányba. (Takács Péter: Ki terel? ‑ Tuzson Bence: Mit terelünk?) Benyomnak egy gombot, és mondják, mondják a szöveget, és teljes mértékben még csak nem is reagálnak arra, hogy mi is történt itt a 16 évben.

És valóban, nem önökről szól ez, de önöktől a jó részük itt ült ebben a parlamentben, és megszavazta azokat a törvényeket, ami hizlalta ezt a maffiát. (Magyar Péter: Így van!) Tehát nem szabad ettől eltávolodniuk! És nem az önök szavazóiról van szó. Az önök szavazóit becsapták, önök ugyanúgy becsapták, mint ahogy mindenki mást. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

És erkölcsi szónoklatokat onnan hallani... ‑ komolyan, ez a legrosszabb! (Dr. Ruff Bálint György: És a legdurvább!) Tényleg a legrosszabb! De eljutott hozzám egy vallomás, egy nyílt vallomás, és szeretném felolvasni önöknek; engedjék meg, hogy ezt megtegyem:

Honfitársaim! Amikor elfogadtam a köztársasági elnöki tisztséget, tudtam, hogy olyan feladatot vállalok, amely több egy hivatalnál. Tudtam, hogy a köztársasági elnök nem pusztán közjogi méltóság. A köztársasági elnök egy eszme, egy ígéret; annak az ígérete, hogy lesz valaki, aki minden körülmények között az alkotmány, az igazság és a nemzet egysége mellett áll. Ma, amikor önök elé állok, fájó szívvel kell kimondanom: ezt az ígéretet nem tudtam beteljesíteni. Egy olyan időszakban kaptam meg a közbizalmat, amikor a köztársasági elnöki intézmény súlyos erkölcsi válságon ment keresztül. A kegyelmi ügy nem csupán politikai botrány volt, sebet ejtett az ország lelkén, megrendítette a gyermekek védelmébe, az igazságszolgáltatásba és az állami intézményekbe vetett bizalmat. Abban a történelmi pillanatban az lett volna a feladatom, hogy gyógyítsak, hogy helyreállítsam azt, ami megrendült, hogy visszaadjam a köztársasági elnöki hivatal tekintélyét és erkölcsi súlyát. A magyar emberek azt várták, várják a köztársasági elnöktől, hogy legyen bátorsága megszólalni akkor is, amikor a hallgatás kényelmesebb. Hogy legyen ereje kiállni akkor is, amikor ezért konfliktust kell vállalnia. Hogy a lelkiismeret hangját hallassa a politikai nyugalom helyett. Ma be kell vallanom, túl sokszor maradtam csendben, majdnem mindig, amikor fel kellett volna emelnem a hangom. Meg kellett volna szólalnom, amikor a gyermekek biztonsága és jövője került veszélybe. Meg kellett volna szólalnom, amikor pedagógusok ezrei hagyták el a pályát. Meg kellett volna szólalnom, amikor egészségügyi dolgozók küzdöttek emberfeletti terhek alatt; amikor kórházi osztályok zártak be; amikor családok milliói érezték úgy, hogy napról napra nehezebb megélniük. Meg kellett volna szólalnom minden alkalommal, amikor a félelem, a megosztás, a kirekesztés és a megalázás uralta a közéletet. Meg kellett volna szólalnom, mert a köztársasági elnöknek erkölcsi kötelessége emlékeztetni arra, hogy egymás ellen nem lehet országot építeni. Ma már tudom: a köztársasági elnök ereje nem a jogköreiben rejlik, hanem abban, hogy van‑e bátorsága kimondani azt, amit az ország lelkiismerete diktál. Többet kellett volna tennem a kegyelmi rendszer átláthatóságáért, többet kellett volna tennem azért, hogy a gyermekvédelemben dolgozók, a pedagógusok, az orvosok és a civil közösségek hangja eljusson a döntéshozókhoz. Többet kellett volna tennem azért, hogy a Sándor-palota valóban a nemzet háza legyen, ne csupán a hatalom egyik épülete. Az emberek nem tökéletes vezetőket várnak. Bátorságot várnak, őszinteséget várnak, bizalmat várnak és emberséget várnak. Ma pedig sok magyar ember joggal érzi úgy, hogy csalódást okoztam neki. Ezért ma nem magyarázatot szeretnék adni, nem mentegetőzni szeretnék. Ma felelősséget vállalok. Mert egy intézmény tekintélyét nem lehet törvényekkel megteremteni. Azt nap mint nap ki kell érdemelni, minden döntéssel, minden megszólalással, minden olyan pillanatban, amikor a hatalom helyett az országot választjuk. Én ezt nem tettem meg. És ha a köztársasági elnök már nem tudja teljes bizonyossággal állítani, hogy az egész nemzet bizalmát szolgálja, akkor egyetlen tisztességes út marad előtte. Ezért a mai napon benyújtom lemondásomat Magyarország köztársasági elnöki tisztségéről. Köszönöm mindazoknak, akik hittek bennem, és bocsánatot kérek mindazoktól, akiket csalódással töltött el az elnökségem.

Ezt kellett volna május 31-éig hallanunk. Köszönöm. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)