Tóth Endre (Momentum)

TÓTH ENDRE (Momentum): Köszönöm szépen a szót. Két magyar Nobel-díjas két nap alatt: Karikó Katalin orvostudományi és Krausz Ferenc fizikai Nobel-díjat kapott október elején. Ezúton is gratulálok óriási sikerükhöz. Ez egy nagyon nagy büszkeség Magyarország számára is. Bár mind a ketten hosszú évtizedek óta külföldön élnek és kutatnak, azért azt el kell mondanunk, hogy az iskolai tanulmányaikat, egyetemi tanulmányaikat Magyarországon végezték a 70-es, 80-as években, és a tudományos kutatásaikat is itthon kezdték meg. Magyarország, a magyar oktatási rendszer tehát képes volt világszínvonalú tehetségek útjára bocsátására, akik aztán Amerikában és Németországban a tudományos világ csúcsára érhettek föl.

De vajon kik lépnek majd a nyomdokaikba? Mekkora esélye van egy mai kisdiáknak arra, hogy eljusson egészen a Nobel-díjig? Sajnos ki kell mondanunk, hogy egyre kevesebb. A magyar oktatási rendszer ugyanis már nem tud megfelelő feltételeket biztosítani a diákok tehetségének kibontakoztatásához.

Krausz Ferenc egy interjújában így fogalmazott: „Ha Magyarország tanárai nem oltották volna belém a tudás igényét, nem adtam volna a fejem erre a pályára.” Nos, ha Krausz Ferenc ma lenne kisdiák, akkor nemhogy Nobel-díjas, de még fizikus se lenne belőle, hiszen a korábbi móri általános iskolájában már évek óta nincs egyetlen fizikatanár sem. Egy földrajz-biológia szakos tanárnő helyettesíti a fizikaórákat, és valljuk be, ez nem ugyanaz, nem elegendő ahhoz, hogy felkeltse egy diák érdeklődését a fizikusi pálya iránt. Krausz életében ugyanis saját bevallása szerint az volt a döntő momentum, hogy a Radnóti Miklós Általános Iskolában egy zseniális fizikatanár, Kiss tanár úr vette a szárnyai alá. Kiss tanár úr szenvedéllyel, ragyogóan oktatott, és magas színvonalú óráin ülve született meg későbbi Nobel-díjasunkban az elhatározás, ő is ezt fogja csinálni, amint felnőtt lesz.

Hol vannak ma a Kiss tanár urak? Hol vannak ma a tárgyukat szenvedéllyel oktató pedagógusok? Vannak még, de sajnos egyre kevesebben a magyar iskolákban. Sokuk elhagyta a pályát, másuk soha nem is lépett a pályára, mert pontosan tudták, hogy hiába teszik ki szívüket-lelküket a tantermekben, a kormány nem becsüli meg őket anyagilag.

Tavaly mindössze 28-an jelentkeztek első helyen fizikatanárnak az egész országban. Pontosan tudjuk, hogy ez bizony nem elég a nyugdíjba vonulók pótlására. A hiány pedig egyre nő, hiába tagadja ezt a kormány, és hiába próbálja bőszen titkolni az adatokat.

A helyzet mára odáig fajult, hogy a természettudományos tanári pálya utánpótlását támogató Szabó Szabolcs Alapítvány korábbi vezetője, Szakmány Csaba kémiatanár is otthagyta pár éve a pedagógusi hivatást megélhetési gondok miatt. Értik?! Felfogják, amit mondok? Annak is mennie kellett, aki a szívét-lelkét beletette abba, hogy ne fogyjanak el a fizika- és kémiatanárok. Hát, nem szimbolikus ez? Nem érzik ebben, hogy megszólalt a vészcsengő? És érthető a döntése, hiszen ha sokáig úszol az árral szemben, akkor bizony egyszer elfogy az erőd. Hogyan lesz így újabb fizikai Nobel-díjasunk? El kell mondani, hogy bizony így sehogy, de a kormány célja szemmel láthatóan nem is ez. Egy vízzabáló és környezetpusztító akkumulátorgyárban a futószalag mellett dolgozó munkás ugyanis nagyobb eséllyel manipulálható és kontrollálható, mint egy kritikusan gondolkodó tudós. Miért is kellene hát egy svéd tudományos társaság kegyeit keresni? Még a végén a török szultán is rossz szemmel nézne önökre, ugyebár, kedves állampárti képviselőtársaim.

Jelenleg rengeteg diák ül be nap mint nap az iskolapadba úgy, hogy nincs lehetősége a tehetsége kibontakoztatására, hogy a benne rejlő talentum elkallódik, ez pedig az Orbán-kormány felelőssége, azé a kormányé, amely már közel tíz éve képtelen rendezni a pedagógusok tisztességes fizetését; azé a kormányé, amely bosszútörvényével a súlyos pedagógushiány közepette újabb ezreket üldöz el a pályáról; azé a kormányé, amely csak azért, hogy a saját káderjei üljenek az egyetemek élén, kész feláldozni a magyar felsőoktatásban a hallgatók és az oktatók nemzetközi lehetőségeit. A felelősség kizárólag az önöké.

Tehát, kedves állampárti képviselőtársak, ne fürdőzzenek érdemtelenül Nobel-díjasaink sikerében, hanem azonnal kezdjenek el azon dolgozni, hogy ne ők legyenek az utolsó díjazottaink!