Tóth Endre (Momentum)

TÓTH ENDRE (Momentum): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Én arról szeretnék beszélni, hogy talán már hallottak a Maslow-piramisról, ez a szükséglet hierarchiáját mutatja be az emberi pszichének, és az oktatásban is érvényes, és azt gondolom, az oktatási rendszerben is egy érvényes fogalom. Ha megnézzük azt, hogy mi az alapvető szükséglete egy oktatási rendszernek: nyilván az, hogy legyenek felszerelt iskolák, legyenek pedagógusok benne, akik értenek a tanításhoz, az adott szak csínját-bínját ismerik, legyenek olyan fogyóeszközök, mint fénymásolópapír, kréta, táblafilc, tisztítószerek, s a többi, ezek az alapvető, ha úgy tetszik, akár fiziológiai szükségletek. Efelett van a biztonsági szint, ami azt takarja, hogy ezek a szükségletek a jövőben is ki legyenek elégítve, és legyen arról egy bizonyosságunk, hogy holnap is lesz másolópapír, holnap is lesz pedagógus az iskolában, holnap is lesz tisztítószer a mellékhelyiségek tisztításához.

Ha ezt is meghaladja az oktatási rendszer, akkor elérkezünk a szociális vagy utána pedig az elismerés szinthez, tehát hogy legyen egy pedagógusnak például megbecsülése, legyen társadalmi megbecsülés, legyen anyagi megbecsülés, és ha mindezt sikerült meghaladni, akkor feljutunk az önmegvalósításhoz, amit én úgy fordítanék le az oktatási rendszer szintjére, hogy foglalkozik azokkal a kihívásokkal, amelyek az ő korában érvényesek, és próbál megújulni, próbál alkalmazkodni ahhoz, hogy olyan oktatási rendszer legyen, ami nemzetközi szinten is megállja a helyét, és eredményes legyen, megtalálja a célját, és betöltse azt, hogy a diákok személyiségfejlődéséhez hozzájáruljon, a felnőttéletének támasza legyen, és olyan felnőtteket képezzen, akik megállják a helyüket később a munkaerőpiacon, és támogassa őket az életvezetésükben is.

Ez a Maslow-piramis, amit most felépítettem önöknek, egyszerűen Magyarországon a legelső szinten ragadt, az alapvető szükségletek szintjén ragadt, hiszen olyan harmadik világbeli problémákkal küzd a magyar oktatás, amit tényleg afrikai országokban, ázsiai országokban látunk, hogy nincsenek meg az alapvető felszerelések. Egyszerűen sok iskolában, mondjuk, hónapokig nem kapnak tisztítószert a tankerületektől. Én magam a dél-budai tankerületi körzetben, ami egy fejlett körzet, Magyarország egyik legfejlettebb része Dél-Buda ‑ gyakorlatilag az összes oktatási intézményt végigjártam már az elmúlt időszakban ‑, ennek ellenére azt tapasztalom, hogy folyamatosak ezek az alapvető hiányok. A tankerületek egyszerűen képtelenek betölteni azt a funkciót, hogy az alapvető felszerelés időben rendelkezésre álljon minden iskolában.

Nyilván egy olyan dilemma elé kerülnek az intézményvezetők, hogy akkor most hogyan pótolják ezeket a hiányokat. Van egy olyan, hogy megkérik a szülőket, hogy hozzanak például vécépapírt, hozzanak krétát, fessék ki az osztálytermeket, vagy megpróbálhatnak a pedagógusok bizonyos eszközöket maguk behozni, és ők hozzák, mondjuk, a krétát, a táblafilcet, a másolópapírt. De ezek nyilvánvalóan nem helyes megoldások, hiszen ez mind az állam feladata lenne, amelynek a magyar ember becsületesen leadózik, és elvárja cserébe, hogy biztosítsa azokat a szükségleteket, amiken az oktatás alapul. De egyszerűen ez nem történik meg. Tudják, az a legnagyobb probléma ezzel, hogy emiatt a magyar oktatás nem tud a feljebbi szintekre lépni, nem tud azokkal a problémákkal foglalkozni, amelyek a XXI. században alapvetőek és a magyar oktatás versenyképességét szolgálnák.

Még hadd mondjak pár konkrét példát a körzetemből, amiket tapasztaltam, hogy mennyire nincsenek meg ezek az alapvető szükségletek. Egy újbudai iskolában például bementem az informatikaterembe, és az egyik számítógépre az volt kiírva egy papírra, hogy „rosszabb”. Tehát az összes számítógép rossz volt, de volt egy rosszabb köztük, ami nem is működött egyáltalán, a többi csak bitang lassú volt, és alig lehetett használni azokra a célokra, amikre kellett.

A másik iskolában nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű tornaterem, emiatt nem tudták egyszerűen a mindennapi testnevelés igényeit kielégíteni.

Van egy borászati iskola is, Soós István Borászati Technikum a körzetemben, Budafok híres a borászati hagyományairól, és ez az iskola egyszerűen… Menjenek el, kérem, az oktatási vezetés egyszer menjen el ebbe az iskolába, mert olyan szinten le van pusztulva ez a nagyon régi és patinás épület, hogy egyszerűen az felháborító. És nemcsak az épület van lepusztulva, nemcsak a tantermek vannak minősíthetetlen állapotban, hanem a legrosszabb, hogy ez egy szakképző intézmény, tehát ők használnak gépeket, ők végeznek termelési munkát is, hogy megtanítsák a tanulóknak, hogy hogyan kell borászkodni, és egyszerűen a gépeik többsége a ’70-es évekből származik. Tehát most gondolják csak el: ha itt modern szakképzésről beszélnek, akkor hogyan lehet a ’70-es években gyártott gépeken modern szakképzésről beszélni? Egyszerűen elképesztő, hogy milyen állapotok vannak ott!

Hiába helyeznek, mondjuk, fókuszba egy területet, azt mondják, hogy a szakképzés milyen fontos, és hogy legyen minél több jó szakmunkás Magyarországon, ha egyszer nem teszik oda a feltételeket. Ugyanez igaz a mindennapos testnevelésre is, amit bevezettek egy tollvonással, de egyszerűen a feltételeket nem teremtették meg.

Azért mondom el mindezt, mert a státusztörvény, vagy hívjuk inkább bosszútörvénynek, így helyesebb, egyszerűen ezen az alapvető szinten farigcsál, ezen az alapvető szinten. Egyébként ront tovább a helyzeten, hiszen tovább szűkíti a pedagógusok autonómiáját, tovább rontja a biztonságérzetüket, egyszerűen nem tudnak emiatt továbblépni azokra a magasabb szintekre, amikre óriási szükség lenne. Mindjárt mondom tovább, hogy mire lenne szükség, hogy mivel foglalkozzon a magyar oktatáspolitika, és mivel nem foglalkozik 13 éve, hiszen folyamatosan a bérkérdésről van szó, folyamatosan a felszerelésekről, a KLIK problémáiról van szó, a Klebelsberg Központ elégtelen működéséről van szó.

(7.50)

Egyszerűen nem tudnak azokkal foglalkozni, amelyek tényleg a XXI. század kihívásai lennének, hiszen alapvető változás előtt áll az oktatási rendszerünk. Volt egy XIX-XX. századi hagyomány, egy poroszos hagyomány, amely arra épült, ugye, hogy frontális oktatást nyújtott a diákoknak, egyenoktatást nyújtott, és mindenki nyerje el, mindenki legyen olvasással és írással rendelkező egyén, tudja használni, mondjuk, a gyári munkában vagy a szakmunkákban azokat az alapvető készségeket, amelyeket elvár tőlük ez az időszak. De ez megváltozott, hiszen alapvetően alakultak át az állások és a munkák, amelyek most körülvesznek minket, és amelyekre keresnek embereket, hiszen olyan szintű már a digitalizáció, a robotizáció, hogy egyszerűen nagyon sok egyszerű, kétkezi munkát, nagyon sok mechanikus munkát, monoton munkát kiváltanak a gépek.

Ehhez a társadalmi változáshoz, ami egyre gyorsuló ütemben zajlik, alkalmazkodnia kell az oktatásnak, mert ha nem teszi meg, és továbbra is XIX.-XX. századi hagyományokra építően, egyentankönyvvel, egyenoktatással frontális rendszerben oktat, akkor egy múltbeli időszakra készíti fel a diákokat, és amikor kikerülnek a felnőtt életbe, akkor látják, hogy basszus, nem ezt kéri a munkaerőpiac, nem ezt várja el tőlük, nem erre van szükség, nem tudják megállni a helyüket, mert nem sajátították el az iskolapadban azokat a skilleket, azokat a készségeket, amelyek egy ilyen munkahelyen alapelvárások lennének.

Itt van például a digitalizáció, amit már említettem, és ez nagyon sok kihívással látja el az iskolákat, hiszen nem elég csak kampányokban laptopokat osztogatni, ahogy önök teszik, hanem az is nagyon fontos, hogy ha vannak is ezek a digitális eszközök ‑ amelyek egyébként nem állnak rendelkezésre elegendő számban a magyar oktatásban, főleg nem elegendő minőségben, és főleg nem megfelelő szervizeléssel ‑, de nagyon sok esetben az hiányzik, hogy egyrészt a tananyaghoz illeszkedően hogyan tudják őket használni. Tehát a tantervek egyszerűen annyira rigidek, annyira bekorlátozzák a pedagógusokat, hogy nagyon kevés a lehetőségük arra, hogy legyen terük, idejük arra, hogy úgy dolgozzák fel a tananyagokat, hogy egyszerűen az bevonja, mondjuk, a digitális eszközök használatát is, illetve nagyon sok pedagógus még nem rendelkezik azokkal a készségekkel, azokkal a digitális kompetenciákkal, amelyek őt képessé tennék arra, hogy használja ezeket az eszközöket, bevonja az órába, és ne ijedjen meg, mondjuk, attól, hogy okostelefon van a diákok kezében, hanem be tudja hatékony módon ezt vonni.

Itt a kolléga a ChatGPT-ről beszélt és attól idézett. Ez is egy nagy kihívás, hogy a mesterséges intelligencia például hogyan fog megjelenni az oktatásban, hogyan kezelik ezt a problémát, és ha mondjuk, egy esszét kell írnia a diáknak, akkor simán lehet, hogy ő most már beüti a ChatGPT-be a kérdést, és nem a diák fogalmazza meg a választ, hanem a mesterséges intelligencia. Hogyan kezelik ezt a tanárok? Megpróbálják tiltani? Megpróbálják bevonni? Egyszerűen ilyen dilemmákról kellene beszélnie a magyar oktatáskutatásnak, a magyar oktatásvezetésnek ilyen dilemmákon kéne törpölnie, és egyszerűen képessé kellene tenni a digitalizáció kapcsán a pedagógustársadalmat arra, nemcsak a legfiatalabbakat, hanem az idősebbeket is, hogy ők bizony tudják használni ezt a digitális világot. Olyan továbbképzési rendszert kellene alkotni, amely hatékonyan segíti azt, hogy az idősebbek is tudják alkalmazni ezeket az eszközöket, és a pedagógusképzést pedig olyan szinten kéne megreformálni, hogy egyetlen fiatal tanár se kerüljön ki a digitális kompetencia hiányában az egyetemről.

De vannak, ugye, olyan új szociális jelenségek is, amelyekkel az idő változása miatt, a társadalom változása miatt szembesülnünk kell, és ha ezeket szintén nem kezeljük, akkor a probléma csak a szőnyeg alá lesz söpörve. Ilyenek például az említett digitális bennszülöttek, már, ugye, a legújabb generáció, és az ő világuk teljesen más. Tehát ők már ebben az internetes térben élnek éjjel-nappal, és ez hat az ő személyiségükre, sok esetben ez akár a személyes találkozások esetén rontja a szociális képességeiket, módosítja az ő ingeréhségüket, a monotonitástűrésüket. Erre is reflektálnia kéne az oktatási vezetésnek, hogy hogyan tartja fenn a diákok figyelmét, amikor a diákok monitonitástűrése meredeken csökken. És egyébként nemcsak a diákoké, a felnőttek talán magukon is megfigyelték, képviselőtársak, hogy már nem olyan türelmesen olvassák el a hosszú cikkeket, hiszen arra vagyunk szocializálva az internetes térben, hogy nagyon gyors tartalmakat, videós tartalmakat nézzünk, és emiatt mindenkinek lankad a figyelme.

De vannak olyan jelenségek is, mint például a bullying. Ugye, mindig is volt olyan, hogy kipécéztek valakit az iskolában, de az elmúlt időszakban azért ennek megnövekedett a szakirodalma, és nagyon fontos felismerések születtek ebben a témában, hogy hogyan lehet például megelőzni azt, hogy valaki áldozatává váljon az abúzusnak az osztálytársai által. Ezzel is foglalkozni kellene, erre is akcióterveket kellene készíteni, hogy hogyan tudjuk a diákok számára minél kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá tenni az iskolaéveket, mindenki számára.

Itt ilyen megoldások születtek, hogy iskolaőröket hoztak be, de ez azért egyrészt sokszor kontraproduktív volt, mert odahozta, mondjuk, az agressziót az iskolába, voltak ilyen negatív példák, illetve ez egy olyan szinten állítaná meg az agressziót, amikor az agresszió már kialakult. Tehát sokkal jobb lenne ezt megelőzni olyan segítő szakemberekkel, olyan pedagógussal meg olyan képzéssel, amely a korai stádiumban tudja elfojtani azt, hogy valaki áldozatává váljon, mondjuk, az agressziónak.

De ott van például a Covid-időszak is, amire szintén nem reagált megfelelően az oktatási kormányzat, és máig feldolgozatlan sebeket okozott teljes generációkban, hiszen vannak olyan osztályok, gyakorlatilag a most iskolában lévő osztályoknak a nagy része átélt egy kétéves periódust körülbelül, amikor ő nem nagyon találkozott az osztálytársaival, akinek elmaradt a ballagása, az osztálykirándulásai, és egyszerűen a szociális képességei is emiatt csorbát szenvedtek.

Úgyhogy ezzel is foglalkozni kellene, nem beszélve arról, hogy az iskolapszichológusok folyamatosan kongatják a vészharangot, hogy mennyire sok mentális problémával küzdenek most a diákok. A Covid erre is rátett egy óriási lapáttal, ezzel is foglalkozni kellene.

(Földi Lászlót a jegyzői székben Gelencsér Attila váltja fel.)

De ott van például a médiatudatosság kérdése is. Nem tudom, hogy ezzel, mondjuk, a kormánypárt mennyire szívesen foglalkozik, mert lehet, hogy önök örülnek annak, ha bedől egy fiatal a propagandának, de fejlettebb országokban erre nagy hangsúlyt fektetnek, hogy az internet információözönében meg tudja különböztetni a fiatal, hogy mi az a hiteles forrás, és mi az, ami nem hiteles.

Ezek azok a problémák, amelyekkel foglalkozni kellene, és még nem értem a sor végére, de a bosszútörvény nem ezekkel foglalkozik, és a magyar oktatáspolitika nem ezekkel foglalkozik 13 éve. Úgyhogy az a probléma, hogy önök egyszerűen ezen a Maslow-piramison, amit az elején említettem, nem tudnak fellépni azokra a szintekre, amelyekre kellene, így pedig Magyarország hátrányt fog szenvedni a globális versenyben, ami az oktatási rendszereket illeti, hiszen nem fog tudni adaptálódni az új kihívásokhoz. Köszönöm szépen.