Orosz Anna (Momentum)

OROSZ ANNA (Momentum): Köszönöm a szót. Tudják, a státusztörvény csak egy azok közül az intézkedések közül, amelyek ellen az elmúlt 13 évben diákok, tanárok és szülők tömegei tiltakoztak. Elképesztően sok energia és idő folyt el az új NAT, a többször megbukott KLIK-rendszer, a központosítás, az iskolaőrség és egyéb tébolyok bevezetésére, illetve az ezek elleni tiltakozásra, miközben a gyerekeknek csak egyre rosszabb lett az iskoláinkban, az oktatásügyből ugyanis éppen az ő szempontjuk és érdekük veszett ki. Egy-egy különösen elhivatott iskola vagy tanár persze kivételt jelenthet, de a rendszer lassan mindenkit bedarál. Az elmúlt évtizedben a tanárok a létfenntartás mellett egyre kevésbé figyelhettek arra az iskolákban, hogy a drasztikusan megváltozó külső körülmények és elvárások szerint támogassák a gyerekek fejlődését. Most a státusztörvény a maradék jó tanárt is el fogja üldözni, az iskola képtelen lesz az eredeti funkcióját betölteni, szinte büntetéssé válik az a gyerekek számára.

Nézzük végig, hogy hogyan néz ki egy átlagos iskolai nap! Reggel hat órai kelés, 10 kilós iskolatáska, érkezés háromnegyedre, csengőfrász, „Osztály, vigyázz!”, sorakozó, húszperces ebédszünet, finomfőzelék, fekete-fehér ünneplős tanévnyitók 40 fokban, csend, nem beszél, kimehetsz, ha megengedem ‑ körülbelül mint a rabok. (Közbeszólások a kormánypártok soraiból, köztük Nacsa Lőrinc: Nem kéne tanévnyitó?)

Miért is kötelező elemei ezek az iskolai létnek? (Az elnök csenget.) Miért ne lehetne később kezdeni az iskolát legalább a köziskolai években, amikor már nem szükséges szülőkísérő, és a tinédzserszervezet is igényli a pihenést? Miért gondoljuk, hogy szükséges kirobbantani az ágyból 6-8-12 éves gyerekeket hajnalok hajnalán (Nacsa Lőrinc: Erre reagáljatok!), miközben rég tudjuk, hogy korábbi tévhitekkel ellentétben kimondottan rosszat tesz a jellemet építő koránkelés? (Közbeszólás az ellenzéki sorokból: Így van! Igaza van!) Miért ne lehetne hosszabb az ebédszünet, netalántán finom az ebéd és az uzsonna, esetleg tápláló is? Ha a felnőttek tudják, hogy fontos, hogy legalább félórás ebédszünetük legyen, ahol tápláló és finom ételt esznek, miért pont a fejlődésben lévő gyerekek esetében nyugszanak abba bele, hogy 20 percük van lemenni a gyerekeknek a menzára, sorban állni, megebédelni a lehető legolcsóbban előállított menzakaját, és visszaérni a következő órára? Miért nyugszanak bele abba, hogy a családok terhe, hogy egy szülő duplán költsön az ebédre azzal, hogy főz a gyerekek napközbeni étkezésére is?

Nézzük kicsit az iskolaépületeket! Nehezen nyitható, impozáns kapuk a bejáratnál, gyerekként monumentálisnak tűnő oszlopok, komor folyosók és lépcsőházak, hosszúkás tantermek, nehezen mozgatható 30 éves padokkal, festés nyilván csak akkor, ha a szülők vállalják. Évtizedek óta érő izzadságszag a tesiöltözőkben, kulturálatlan vécék, omladozó vakolat. Miért fogadjuk el, hogy a gyerekek ilyen körülmények között töltik napjaikat 12 éven át? Miért ne lehetne ezeket az épületeket a kor szellemének megfelelően átalakítani? Állítólag önök egy családbarát kormány, ehhez képest ilyenek az iskoláink. Miért ne lehetne egy-két osztályonként közös teret kialakítani, ahol a gyerekek nemcsak dolgoznak és tanulnak, hanem ki tudnak kapcsolódni, maguknak programokat tudnak szervezni? Miért törődünk bele abba, hogy a XXI. században a legféltettebb kincseink, a gyerekek szappan nélküli, meleg víz nélküli vécéket használnak?

Menjünk egy kicsit tananyagra! Az összes létező csata évszáma, minden költő és író életrajza betéve, vaktérképen a világ összes folyója, kovalens kötés, zárvatermők, helyből távolugrás. Az életben távolról sem a kontextus nélkül elsajátított tudás az, ami hasznosítható, ezért ez egy kicsit olyan, mintha valami különös perverzió okán büntetnék a gyerekeket ezzel a rengeteg bebiflázandó ténnyel és adattal. Mindeközben olyan nagy szükség lenne arra, hogy az a tudás, amit a gyerekek az iskolában 12 év alatt magukba tudnak szívni, ne egy különálló információhegyként tornyosuljon az életükben, hanem a valóságuk, a világról alkotott képük szerves részévé váljon. (Nacsa Lőrinc: …és a füvezés!) Sem Petőfi Sándor, sem Kodály Zoltán, sem Szabó Magda nem azért alkotott, hogy a gyerekek betéve tudják önéletrajzuk minden egyes pillanatát, hanem hogy élményt nyújtsanak, felvidítsanak, társaságot, elmélyülést, fantáziát adjanak.

Miért mondunk le arról, hogy a gyerekeknek az olvasás örömét, a zene és a művészetek élvezetét adjuk át a magolás helyett? Miért ne szolgálhatná az adórendszerek megismerése matematikaórán a százalékszámítás elsajátítását, történelemórán pedig az újraelosztás társadalmi hatásainak megismerését? Miért ne tanulhatnák a gyerekek fizikaórán úgy a hőtant, hogy azt később az otthonuk szigetelése kapcsán is hasznosíthatnák? Ahelyett, hogy minél távolabbra tudják eldobni a medicinlabdát, miért ne lehetne a napi testnevelésórák szerepe az, hogy a gyerekek megtapasztalják a mozgás örömét, és megtalálják azt a mozgásformát, amit következetesen és szívesen végeznek az életük során? Miért ne adhatna át az iskola olyan tudást és szemléletet, amellyel egy fiatal felnőtt a társasházi közgyűléstől kezdve a banki hitelfelvételen át a csapatban dolgozásig bezárólag minden fontos helyzetben feltalálja magát?

Rosszul sikerült dolgozatok, kérdezni nem merő ‑ hisz ilyesmire úgy sincs idő ‑ gyerekek az iskolapadokban, egyre tornyosuló önbizalomhiány. Ezek a kudarcélmények halványítják el végérvényesen a gyerekek szemében azt az őszinte kíváncsiságot és csillogást, amivel elsősként léptek az osztályterembe. Miért ne lenne reális elvárás, hogy az iskolákban egy gyereknek se kelljen félnie, hogy jó kérdést tesz‑e fel, hibázik‑e, vagy hogy véleményt mondhat‑e bármilyen témában? Miért ne lenne alap az 2023-ban, hogy az iskolai kultúra része, hogy bizonytalanság esetén mindig jobb kérdezni, mint csöndben maradni? Miért ne lenne alap az, hogy a tanárnak van ideje segíteni a kérdezőket, és pontosan tudja, ha egy gyerekben megfogalmazódik egy kérdés, az másokban is ott lapul? Ahol a gyerekek megtanulják, hogy a hibázás, sőt a kudarc is az élet része. A kérdés nem az, hogy ki hányszor téved vagy ront el néha dolgokat, hanem hogy mit lehet ebből tanulni, hogyan lehet a kudarc után megerősödve továbblépni. Egy normális iskolában alap lenne az, hogy a pedagógusoknak van ideje ezt a szemléletet alkalmazni a mindennapokban.

(Bakos Bernadettet a jegyzői székben Berki Sándor váltja fel.)

Napi hat-hét tanórát követő, késő esti házifeladat-írások, szülők gyorstalpalós hetedikes matekismétlése, tízoldalnyi munkafüzet-feladatok, magánórák, magányos magolások, felvételire készülés. Ha egy felnőtt ember átlagosan nyolc órát dolgozik egy nap, miért várjuk el a gyerekektől, hogy a napi hat-hét óra tanórát követően még órákig görnyedjenek magányosan a házi feladatuk fölött? Miért nem természetes, hogy a reggel nyolctól délután kettő-háromig tartó iskola után egyszerűen nem kell tovább tanulnia a gyerekeknek? Miért nyúlik késő estékbe a tanulás? Miért kell a szülőknek gyorstalpalóval behozni a hetedikes matematikaanyagot, és esténként a gyerekekkel tanulniuk ahelyett, hogy közösen játszanának, beszélgetnének a napi verkli után? (Nacsa Lőrinc: Nem árt nekik!)

És akkor ha már szülők: szülők által kifizetett vécépapír, tisztítószerek, felkészítők, rettegés attól, hogy szeptembertől még több hiányzó tanár lesz, és az az osztályfőnök, akihez május-júniusban beíratták a gyereket, szeptemberre már rég egy áruházban vagy bárhol máshol fog dolgozni; hosszú és kimerítő szülői értekezletek, „Jézusom, valamiért behívott az osztályfőnök az iskolába, biztosan nagy baj van!” érzések. Miért lenne ördögtől való gondolat, hogy a szülőknek a befizetett adóforintjaikon túl ne kelljen különórákért, felkészítőért vagy az iskola alapfelszereltségéhez tartozó eszközökért fizetnie? A tűzoltásjellegű „gond van a gyerekekkel” beszélgetések helyett miért ne szólhatnának rendszeres beszélgetések a szülők és a tanárok között a gyerekekről akkor is, ha épp nincsen nagy baj? Csak tudják, ehhez is idő kell. Miközben a gyerek mindenki számára a legfontosabb kincs az életben ‑ ebben szerintem mindannyian egyetértünk itt a patkóban ‑, a kormány meg önök szerint családbarát, úgy bánik a gyerekekkel a magyar iskola, mintha valami rosszat csináltak volna, és büntetésben lennének.

(22.30)

Nem csoda, hogy a túlterheltség és a jövővel kapcsolatos pesszimizmus miatt elmagányosodtak, szoronganak, figyelemzavarral, depresszióval, súlyosabb mentális zavarokkal is egyre nagyobb arányban küzdenek. A magyar gyerekek nincsenek jól! Nem véletlen, hogy ők ma már a tüntetések főszereplői, aki szerint pedig csak valaki felhasználja őket, valószínűleg soha nem beszélt gyerekkel arról, hogy milyen ma egy magyar iskola.

Az iskola működése tükrözi azt is, hogy hogyan tekintünk a gyerekekre, tiszteljük‑e, szeretjük‑e őket. Felfogjuk‑e, hogy ahogyan ma velük bánunk, olyan lesz a jövőnk is? Ha becsüljük, támogatjuk, segítjük őket, akkor egy együttműködésen alapuló, kitartóan dolgozni, újítani tudó és akaró, jól működő közösséget, társadalmat alkotunk majd. Ha a továbbiakban is úgy bánunk velük, ahogy most tesszük, akkor egy sivár, tekintélyelvű, egyéni érdekeket követő világot építünk.

Tudják, ilyen kérdésekről kellene beszélnünk a státusztörvény helyett, hogy hogyan csináljunk ilyen iskolákat. Azért utasítjuk el a státusztörvényt úgy, ahogy van, mert az csak azt bizonyítja, hogy a Fidesznek egyszerűen nincsen szándéka arra, hogy olyan iskolákat hozzon létre, amelyek a gyerekek érdekeit szolgálják. Arról beszélgetünk, hogy tavaly 5 ezer pedagógus mondott fel, most éppen 16 ezer pedagógus hiányzik, idén megint 5 ezer pedagógus fel fog mondani, így már minden hetedik tanár hiányozni fog, minden második iskolából hiányzik egy matektanár, minden harmadik iskolából hiányzik egy természettudományos vagy informatikatanár; hogy éhbérért dolgoznak, hogy központosították az iskolákat, hogy elvették a szakmai autonómiát, hogy elvették a helyi beleszólást, hogy a fiatalok elmennek külföldre tanulni. Azokról a kérdésekről kellene beszélni, amelyekről én eddig beszéltem, és nem arról, hogy hogyan nem fogják annyira tönkretenni a pedagógusokat meg a gyerekeket, mint amennyire eddig tették.

Végezetül szeretnék felolvasni önöknek egy üzenetet egy választópolgártól, aki Rétvári Bence államtitkár úr egyéni választókörzetében lakik, és az iskolákkal kapcsolatban szerette volna megosztani velem a tapasztalatait.

Idézem: „Rétvári Bence államtitkár úrnak üzenem, hogy a körzete második legnagyobb településén, Őrbottyánban több mint tíz éve várnak a lakók egy új általános iskolára, aminek a látványtervét bőszen lobogtatta a kampányában, és aminek a felépítését 2024 őszére ígérte, és ami szintén felkerült a Lázár János által megszüntetett beruházások listájára. A jelenlegi iskola beázik, közel 40 éve változatlan vizesblokkokat használnak a gyerekek, ahhoz, hogy egy informatikatermet tudjanak kialakítani, vizesblokkot kellett megszüntetni, több osztály évek óta konténerekben tanul. Az iskola által június 12-én közzétett álláshirdetés szerint egy magyar nyelv és irodalom, egy matematika, egy fizika, egy angol szakos pedagógust és egy tanítót keres az iskola már a törvény benyújtása előtt. Arra civil egyesületek teremtik elő a pénzt, hogy a többéves, lyukas, elhasznált függönyöket olyan sötétítőkre cseréljék, amelyek klíma hiányában képesek valamennyire kizárni a hőt, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerekek végre normálisan lássák a digitális táblákat, már amelyik működik még. Erre amúgy is szükség lesz, amennyiben sor kerül majd a tanév meghosszabbítására, amire a státusztörvény lehetőséget teremt.

Épp itt az ideje annak, hogy az ingatlanmutyik és a képviselő úrhoz közel álló alapítványokba történő pénzkimenekítések helyett az államtitkár úr végre elkezdjen a választókerületéért dolgozni, tanáraink abuzálása helyett a megígért oktatási intézmények megvalósításán, a diákok megfelelő oktatási körülményeinek megteremtésén dolgozni.”

Nem másé, hanem az önök felelőssége az, hogy a magyar iskolák ma romokban vannak, és önök úgy tesznek, mintha bármit megtehetnének, mert akkor is megvan a támogatottságuk. Pedig higgyék el, hogy ez az egész rendszer, az összes rombolásával, az összes hazugságával egyszer önökre fog omlani, és a romok alól nagyon nehéz lesz önöknek felállni! Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki sorokból.)