Kanász-Nagy Máté (LMP)

KANÁSZ-NAGY MÁTÉ, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Én szeretném üdvözölni és köszönteni azokat is, akik jelenleg hallgatják az adásunkat, figyelnek minket, azokat a pedagógusokat, szülőket és diákokat is, akik most a Kossuth téren egy kivetítőn követnek minket, hogy miről beszélünk.

Államtitkár úrtól elhangzott az a szerintem már most szállóigévé vált idézet, hogy: „Nagy nehézségben lennétek, ha mindig csak a színtiszta igazat kellene mondani.” Nem tudom, hogy államtitkár úr ezt valóban mondta‑e vagy sem, mindenesetre én sokkal inkább a költőre hallgatnék ‑ és ezt tanácsolom mindenkinek, hogy a költőre hallgasson ‑, aki azt mondta, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit” ‑ József Attilát idéztem.

Ha megnézzük, hogy mi az igazság és mi a valódi, a valóság a közoktatással kapcsolatban, akkor én azt gondolom, hogy a magyar közoktatás válságban van, de legalábbis egy nagyon-nagyon nehéz helyzetben. Azért is mondom ezt, mert nem gondolom azt, hogy a magyar oktatás be tudná teljesíteni azokat a célokat, amikre hivatott, és itt három nagyon fontos célt emelnék ki.

Az első cél a nemzeti tudáskánonnak, a közös kulturális tudásunknak az átadása mindenkinek egyenlő színvonalon, egyenlő mértékben. Itt arról van szó, hogy a különböző iskolatípusok között különbségeket tesznek, és a különböző iskolatípusokba járó diákoknak nincs is lehetőségük arra, hogy egyformán ugyanahhoz a tudáshoz jussanak hozzá.

A másik nagyon fontos szempont, hogy nyilván a magyar gazdaság érdekeit is szolgálni kell, a munkaerőpiacnak meg kell felelni. De ebből a szempontból, ha a magyar munkaerőpiac leszűkül, és egy összeszerelő üzemmé válunk, akkumulátorgyarmattá válunk, akkor ez gyakorlatilag húzza magával a magyar oktatást, és sajnos butítja azt le, és az összeszerelő üzemek alacsony hozzáadott értékű tevékenységeihez nivellálja lefelé a magyar oktatás színvonalát, ami szintén egy súlyos probléma.

A harmadik cél, amit nem tud megvalósítani a magyar oktatás, szerintem egyébként az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb, ez a szociális cél, az igazságossági célkitűzés, a meglévő társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése.

(17.50)

Azt gondolom, hogy amikor a magyar oktatásról beszélünk, akkor minden esetben beszélnünk kell arról a társadalmi-gazdasági közegről is, amiben a magyar oktatás létezik, amiben a magyar oktatás működik, hiszen attól nem lehet függetleníteni. Ha a magyar társadalom egyenlőtlen, ha a szegénységben, a mélyszegénységben élők helyzete nagyon-nagyon nehéz, ha a középosztálybeli családok helyzete például az inflációs válság miatt, a bérválság miatt egyre nehezebb, ha nőnek az egyenlőtlenségek, általában atomizálódnak a közösségek, akkor az oktatásnak, még ennek a legyengített és tudatosan lebutított oktatásnak is sokkal, de sokkal nehezebb helyzete van, sokkal nehezebb dolga van, mint egyébként lenne. Úgyhogy azt gondolom, hogy ezt is mindenképpen hozzá kell tenni a mondandónkhoz.

Ha megnézzük azt, hogy mi történt az elmúlt 13 évben, akkor nem lehet azt mondani, hogy ne történtek volna rendszerszintű változások. Ezt az oktatási rendszert gyökeresen megváltoztatták, gyökeresen megreformálták, kérdés persze, hogy milyen irányba. Teljesen megváltozott a fenntartói rendszer, az önkormányzatoktól elvették az iskolákat, ezzel az önkormányzatok, a települések beleszólási lehetőségét csökkentették, ezáltal a helyi lakosok, a szülők és a pedagógusok beleszólási lehetőségeit is lecsökkentették, hiszen nyilvánvalóan sokkal nehezebb, mondjuk, Pintér Sándor miniszter úr ajtaján bekopogni, vagy az ön ajtaján, államtitkár úr, bekopogni bárkinek Magyarországon, mint, mondjuk, a helyi képviselő-testületet vagy a helyi polgármestereket megkeresni. Tehát itt egy demokratikus deficit is előállt ezzel az államosítással, és ez velejárója az oktatási rendszer lefelé történő nivellálásának.

Megváltozott a finanszírozás is. Egész egyszerűen, ha megnézzük a GDP-arányos finanszírozási adatokat, ezek romlottak az elmúlt évtizedben, 5 százalékpont alatt vagyunk. Bőven a források gyakorlatilag megduplázására lenne szükség ahhoz, hogy az európai uniós átlagot elérjük, illetve meghaladjuk.

Kormánypárti képviselők is nagyon sokszor hivatkoznak felzárkózásra. Én azt gondolom egyébként, hogy abban a gazdasági modellben, amikor mi egy félperifériás rendszerben vagyunk ‑ és tudatosan egy félperifériás rendszerben vagyunk ‑, arról beszélni, hogy itt bármikor is el fogjuk érni az osztrák színvonalat bármiben is, ez illúzió. Ebben a gazdasági rendszerben ez a felzárkózás illúzió. De pláne illúzió akkor, amikor az oktatásra mi kevesebbet költünk, mint azok az országok, akiket el akarunk érni. Az az ország, aki kevesebbet költ az oktatásra, mint az az ország, akit utol akar érni, soha nem fogja azt utolérni. Nem tudnak nekem egy olyan országot vagy országcsoportot sem mutatni, aki úgy ért el bármilyen fejlődést, előrehaladást az elmúlt 100-150 évben, hogy ne növelte volna meg drasztikusan az oktatásra fordított kiadásait, akár távol-keleti országokról beszélünk, akár skandináv országokról beszélünk, akár nyugat-európai országokról beszélünk.

Nemcsak a finanszírozás változott meg, illetve tartósan alulfinanszírozott a magyar oktatás, hanem az államosítással, a központosítással mindent meg akarnak határozni, a tantervet teljesen átírták, azt gondolják, hogy a diákok egyendiákok, és mindenkinek ugyanazt az egyentantervet, ugyanazokkal az egyenmódszerekkel kell megtanítani. Csak a helyzet az ‑ és ez nagyon szerencse, hogy így van ‑, hogy sokfélék vagyunk, nagyon sokan sokféle módszert igénylünk; valaki kicsit lassabb, valaki kicsit gyorsabb, mindenkinél más-más módszerrel lehet elérni ugyanazt a magas szintet, amit egyébként be kéne célozni. Ez az egyenesítés, ez a lebutítás a tankönyvekre és a tankönyvpiacra is teljesen igaz.

A felelősség teljesen a kormányé, teljesen a miniszteré, és teljesen öné, államtitkár úr, hiszen önnek, önöknek is rendelkezésre áll minden, ami csak rendelkezésre állhat egy kormányzat számára: kétharmados többség, a költségvetési és európai uniós források fölötti teljes felügyelet, a szabályozás teljes lehetőségei. Ahova jutott a magyar oktatás, azt önök érték el, senkire nem lehet mutogatni, nem lehet mutogatni Brüsszelre, nem lehet mutogatni a magyar ellenzékre, ezek kifogások, ezt a helyzetet önök teremtették meg 13 év alatt.

Ha megnézzük a különböző válságtüneteket, akkor szerintem egy válságtünet, hogy nincsen egységes oktatásirányítás, illetve általában az oktatás irányítása a Belügyminisztériumhoz tartozik. Képzeljük el azt a kormányülést, ahol ott vannak a miniszterek, és nincs az egészségügynek, az oktatásnak, a szociális ellátásoknak, a munkaügynek külön dedikált minisztere, és amikor valamilyen vita van, ezek a miniszterek, mivel nem léteznek, nem is szólalhatnak fel egyesével, hogy a saját területük mellett lobbizzanak, hogy az én területemnek kell többletforrást biztosítani, a pedagógusok béremelésének kell szerepet adni, a szociális dolgozók béremelésének, és a többi. Tehát önmagában az, hogy egy miniszternél van minden terület felelőssége, rontja az érdekérvényesítés lehetőségeit.

Ilyen válságtünet a PISA-eredmények. Államtitkár úr is hivatkozott a PISA-eredményekre. A helyzet az, hogy ezek 2000-től, illetve 2003-tól kezdve tendenciaszerűen romlanak. A legrosszabb helyzet valóban 2015-ben volt mind a három nagy terület esetében: szövegértés, matematika, természettudomány. Na, ehhez a történelmi mélyponthoz képest, a legutolsó teljes feldolgozott mérés eredményeit vizsgálva, 2018-ban valóban van egy pici javulás, de 2008 és 2018 között, tehát ebben az évtizedben jelentős romlások vannak. Korábban ebben a három nagy ágazatban 503, 490, 482 pontot értünk el, ugyanezek az eredmények 10 évvel később: 2018-ban 481, 481, 476.

Nem igaz az, hogy javult volna az a mutató, ami a szociális helyzet összefüggéseivel kapcsolatos. Tehát az OECD-jelentések mondják azt, hogy Magyarországon határozza meg leginkább a családi helyzet, hogy ki honnan jön, a tanulók előremenetelét és lehetőségeit. Ezért igazságtalan Magyarországon élni, ezért igazságtalan a magyar oktatási rendszer, mert az, hogy ki honnan jön, hogy kinek kik a szülei, nagymértékben meghatározza azt, hogy kiből mi lesz, és a magyar oktatás nemhogy csökkentené ezeket az egyenlőtlenségeket ‑ ami a dolga lenne, és ezt lehet rajta számonkérni, hogy ezt az összefüggést tudja‑e csökkenteni ‑, még pont hogy növeli is. Na, ez egy nagyon-nagyon súlyos hibája és problémája az oktatásnak, amiért a teljes oktatásirányítás tehető felelőssé.

De evezzünk át a pedagógusok bérhelyzetére, amivel kapcsolatban nagyon sokat beszéltünk az elmúlt időszakban. Kérem szépen, Európai Unióra, Brüsszelre mutogatnak, hogy Brüsszelnek kell biztosítania a pedagógusbéreket. Hát, akkor jövőre majd szintén Brüsszelre fognak mutogatni, amikor a családi pótlék kifizetése kerül napirendre? Vagy amikor a magyar nyugdíjakat kellene kifizetni? Vagy amikor az a kérdés, hogy reggel a buszok, a villamosok és a vonatok el tudnak‑e indulni? Azt is az Európai Uniótól fogjuk várni? Ez nyilvánvalóan képtelenség. A magyar oktatásban a magyar pedagógusok bérét a magyar költségvetésnek kell biztosítani. Az elmúlt 150 évben ez mindig így volt, ez teljes nonszensz, hogy önök most kitalálták, hogy az Európai Uniótól függene ez a kérdés. Mondja ezt az egyébként szuverenitására oly kényes kormány. Mi ez, ha nem egy függő állapot, hogy nem tudjuk kifizetni a magyar pedagógusbéreket?

És akkor áttérnék a státusztörvényre, hogy mindez hogyan kezeli ezt a helyzetet és ezt a problémahalmazt és válsághelyzetet, konkrét pontokon mennék végig.

Az egy nagyon súlyos dolog, hogy önmagában megszüntetik a közalkalmazotti státuszt. A közalkalmazotti törvényből kétfelé vezet az út. Az egyik a rabszolgatörvény, és itt például a nevelést-oktatást közvetlenül segítő munkatársakra kell gondolni, akiket valahogy mindig kifelejtenek, valahogy mindig szétválasztanak a pedagógusoktól. Ők nem kapnak béremelést, ők nem számítanak, pedig egy tízezres csoportról beszélünk, nélkülük sem működne a magyar oktatás, őket mégis ott felejtik egy, még a pedagógusoknál is rosszabb helyzetben.

De a pedagógusoknak sem lesz itt nagy előrelépés. Az ő lépésük a bosszútörvény keretei közé történik. Tényleg mondjuk ki nyíltan, én is kimondom nyíltan: ezt a bosszútörvényt azért alkották meg, mert az elmúlt időszakban pedagógusok, diákok és szülők nagyon bátran, vállalva minden verbális retorziót, ami az önök médiája részéről érkezik, és az egyéb retorziókat a tankerületek részéről, a kormány részéről, ezeket vállalva és ezekkel dacolva igenis kiálltak a jogukért, kiálltak a szabadságukért, az autonómiájukért. Le a kalappal előttük, és tisztelet nekik!

(18.00)

Ott vannak az autonómiának és a szabadságnak a különböző körei. Akár az igazgatókat nézzük, akár a tantestületeket nézzük, akár a pedagógusokat nézzük munkajogi szempontból, a tanítás szabadsága, lehetőségei, jogai szempontjából gyakorlatilag visszalépésekről van szó.

Tovább nő a tankerületek beleszólási lehetősége, a jóváhagyási lehetősége, de talán az egyik legdrámaibb változás az iskolaigazgatók részéről történik. Hát, micsoda presztízsük, nimbuszuk volt korábban az iskolaigazgatóknak, és ezt a nimbuszt, ezt a presztízst a szabadságuk, a mozgásterük, a felelősségük alapozza meg, hogy igenis felelősen dönthettek korábban, kit vesznek föl, kit hogyan értékelnek, kinek hogyan egyengetik az előrehaladását a tantestületben.

Hát, ami most történik: száz százalékban mindenben megkötik az iskolaigazgatók kezét. Gyakorlatilag a tankerület engedélye, jóváhagyása nélkül semmilyen jogosítványuk nem lesz, de ugyanez igaz a tankerület esetében, és ugyanez igaz a pedagógusok esetében is.

Számos pontot lehetne kiemelni, olyan adminisztratív változásokat, mint például, hogy a tanárok átvezényelhetővé válnak, vagy az, hogy milyen túlórát és pluszmunkát várnak el tőlük, ugye, az ezzel kapcsolatos szabályozások is, a pedagógusok és a diákok számára, ugye, kedvezőtlenül változnak

Itt egész egyszerűen ‑ csak nem mondják ki ‑ az a helyzet hogy az a kapacitáshiány, amit önök idéztek elő ‑ mert ami az elmúlt 13 évben történt, annak itt van a lenyomata velünk, a tanárhiányban, de ugyanez a helyzet az orvoshiányban, a szociális dolgozók munkaerőpiaci hiánya kapcsán ‑, ez azt jelenti, hogy nem is számítanak arra, hogy pluszpedagógust vonzzanak be a pályára. De hát, hogyan is számítanának arra, amikor… ‑ nézzük meg, ugye, a felvételi jelentkezési eredményeket! A különböző tanárszakokra, szaktanári szakokra egy-két-három fő jelentkezik. Hát, ki fog minket így tanítani? De mivel nem is számítanak arra, ezért a meglévők pluszterhelésével és túlterhelésével akarják megoldani a problémát, majd mindenkit átvezényelnek, meg mindenkit ugye, agyondolgoztatnak, csak ez a helyzet azt fogja előidézni, hogy még rosszabb helyzetbe kerülnek a pedagógusok, még kevésbé lesz vonzóbb a pedagóguspálya, és még inkább halmozódnak gyakorlatilag ezek a problémák.

Összefoglalóan tehát, ez a státusztörvény egyáltalán nem kezeli az oktatás válságtüneteit, de ennek nem is ez a célja. Ennek hatalompolitikai célja van, példát akarnak statuálni, azt akarják mondani ‑ és nem csak a pedagógusoknak, mindenki másnak is ‑, hogy aki felemeli a szavát, aki tiltakozni mer (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), az ilyen büntetésre számíthat.

Köszönöm szépen a szót. Nem fogjuk támogatni ezt a törvényt, és arra biztatok mindenkit, hogy minden jogi eszközzel tiltakozzon ez ellen. Köszönöm. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)