Tordai Bence (Párbeszéd)

TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Polgártársak! Messzire fogok visszamenni az időben, 1990-re, amikor itt még a Fiatal Demokraták Szövetsége ült, nem pedig öregedő autokratáknak a bűnszövetsége, és amikor még egy őszinte és éles elméjű fiatalember, egy bizonyos Orbán Viktor minősítette a vitát akkor, a kormányprogram vitáját oly módon, hogy ez egy alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérlet volt. Hát, ennél csak rosszabbat tudok mondani a mostani költségvetésre, ez egy teljesen irreleváns tárggyal kapcsolatos reflexiós kör lesz legfeljebb, ahol persze mindenki elmondhatja a véleményét, elmondhatja a vágyait, de az egésznek sok értelme nincsen.

Azért nincsen, mert a Holdról is látszik, sőt Brüsszelből is látszik, az Európai Parlament még határozatba is foglalta, hogy a 2022-es költségvetést 95 alkalommal módosították rendeletileg, már a szülőatyja sem ismerne rá. Úgyhogy államtitkár úrra nézek itt, nagy kérdőjelekkel a tekintetemben: nem szégyen‑e ez szakmailag, hogy viccből hoznak be költségvetésnek nevezett törvényjavaslatokat az Országgyűlés elé? Nem szégyen‑e az, hogy tulajdonképpen rendeleti kormányzás folyik a költségvetés tekintetében is, és nem lehet sehol áttekinteni, hogy a magyar adófizetők és egyre kevésbé az európai adófizetők pénzéből mire, mennyit költenek?

Egy rendes parlamentáris demokráciában az éves törvények közül a legfontosabb talán a költségvetési törvény vitája, de itt már nem lehet komolyan vehető törvényjavaslatról beszélni, és tényleg komoly nosztalgiánk van a 90-es évekkel kapcsolatban. Ugyan van itt, a képviselők között, bár személyesen most nincs éppen jelen, aki már 2006-ban is nosztalgiát érzett a 90-es évek vitái iránt. Hadd idézzek valakitől néhány mondatot: „Akkor még az volt a szokás, hogy őszintén és komolyan beszéltünk itt, a tisztelt Házban. Akkor még nem sértette meg senki a hallgatóságát azzal, hogy a Magyarország helyzetéről szóló felelősségteljes beszéd és őszinte szembenézés helyett kimódolt kommunikációs panelekkel traktáljon bennünket. De hol vannak már ezek a régi daliás idők?”. Én is ezt kérdezem Orbán Viktorral, a 2006-os Orbán Viktorral együtt: hol vannak már ezek a régi daliás idők?

Ha most az őszinte szembenézés ideje volna, akkor a kormánypárti előterjesztők arról beszélnének az ostoba ‑ nem, bocsánat ‑, a kimódolt kommunikációs panelek helyett, hogy a védelem költségvetése, blablabla, szóval, ha őszinte szembenézésre lenne esély, akkor önök itt arról beszélnének, hogy az elmúlt 13 évben a magyar gazdaság- és társadalompolitikát önök elrontották. Nem kicsit, nagyon. És mindennek a következménye az a válság, amivel most szembenézünk. Az a megélhetési válság, amely elsősorban az Európa-rekorder, a többi uniós tagállamot két-háromszorosan meghaladó inflációval jellemezhető, és amely egy olyan életszínvonal-zuhanást eredményezett, amilyet nem láttuk a 2008-2009-es válság idején sem, hogy ilyen hosszan, negyedéveken keresztül esik vissza a fogyasztás szintje; nyolcadával kevesebb terméket tudnak megvenni az emberek a boltokban, mert egyszerűen önök elinflálták a pénzüket, elverték a jövedelmeiknek, a bérüknek, a nyugdíjuknak, a társadalmi juttatásaiknak a vásárlóerejét.

Ilyen válságra utoljára a 90-es évek átmeneti válságában, a rendszerváltás után, a keleti piacok összeomlása után volt példa. De önök ezt is összehozták, és ezenközben egy elképesztő sikerpropagandát hallunk még mindig folyni mindenhonnan, miközben, ha őszinte szembenézés lenne, akkor nemcsak arról beszélnének, hogy az elmúlt 13 évben ezt nem kicsit, de nagyon elrontották, hanem arról is, hogy Magyarországon ma nemcsak megélhetési válság van, de stagfláció van. Egy olyan nemnövekedési állapot, amely nagyon magas és tartósan magas inflációval jár együtt, amelyre egyébként Nagy Márton azt a választ adta a napokban, hogy akkor emeljük meg az inflációs célt, lássuk be, hogy a pénzromlást érdemben lefékezni a kormány nem tudja, tehát akkor szokjunk hozzá ahhoz, hogy az emberek jövedelme egyre kevesebbet és kevesebbet ér.

Önök azzal sem néznek szembe őszintén, hogy nemcsak egy megélhetési válság van Magyarországon, nemcsak egy gazdasági válság van, hanem egy klíma- és ökológiai válság is van. Persze, ez nemcsak Magyarországon, hanem az egész Föld bolygón, de az önök költségvetése alapján ennek semmilyen nyoma nem látható. Tehát, ha tényleg egy kicsit komolyan vennék azokat a kommunikációs paneleket, amivel traktálnak bennünket, akkor a védelem költségvetése a klímavédelem és a társadalomvédelem költségvetése lenne. Tehát nem fegyverkezésre költenének, mert ez az egyetlen nyertese a 2024-es fideszes költségvetési tervezetnek, hanem arra költenének, hogy hogyan tudjuk mérsékelni a klímaválságot, hogyan tudunk alkalmazkodni az új környezeti, klimatikus és ökológiai körülményekhez, és hogy tudjuk ebben a megélhetési válságban és ebben az új tranzíciós válságban megvédeni az embereket, különösen a nehéz helyzetben lévő családokat, a sérülékeny társadalmi csoportokat.

Az önök költségvetése erről semmit nem mond, és azért mondom, hogy tökéletesen irreleváns innentől kezdve, hogy mit írnak benne, mert egyrészt nem lehet komolyan venni, és mire megvalósul, addig lehet, hogy már nem 95-ször, hanem 115-ször fogják átírni, másrészt pedig a mai kor jelenvaló problémáira semmilyen módon nem reflektál. Jó lenne, ha lenne itt egy értelmes költségvetési vitának tere, ha nemcsak az üres kereteket látnánk. Itt van államtitkár úr előtt ez a sok, szép, vastag könyv, a törvényjavaslat, de ezt igazából már csak rutinból csinálják, tehát pontosan tudják, hogy semmi köze nem lesz a ’24 végén látható számoknak, vagy majd amit ’25-ben látunk, a költségvetés megvalósulásáról szóló zárszámadási törvénynek ahhoz, amit itt most leírtak.

Úgyhogy én nem is feltétlenül vesztegetnék több szót a fideszes törvényjavaslatra, inkább arról beszélek röviden, hogy a Párbeszéd-Zöldek milyen alternatívát javasol Magyarország számára, hiszen ez az, aminek még némi értelme van ebben a Házban, ahol érdemi döntéseket már nem hozunk.

A Párbeszéd-Zöldek részéről mi azt gondoljuk, hogy a ’24-es büdzsét is alá kéne rendelni annak az igazságos zöldátmenetnek, ami szükségszerű, hogy előttünk álljon akkor, ha egy kicsit is komolyan vesszük azt, hogy egy átalakuló világban élünk, és hogy a magyar társadalomnak a jövőben is a lehető legjobbat akarjuk. Azt szeretnénk, hogy azt az ökológiai és klímaválságot, azt a gazdasági válságot, ami most sújtja a magyar családokat, azt ne szenvedjék meg, ne a legszegényebb, legnehezebb sorban élők szenvedjék meg, és hogy azokból a közös erőfeszítésekből, amelyeket vállalni kell, azokból a magasabb adóképességű vállalatok és a szupergazdagok vegyék ki a részüket.

(17.50)

Merthogy, még utoljára visszautalva a fideszes költségvetési tervezetre, önök egy megszorító költségvetést hoztak ide elénk. Tehát az egyetlen terület, ami pluszpénzzel gazdálkodhat, az a honvédelem. Valóban több mint 1800 milliárdot akarnak erre a célra költeni, holott ha hatékony védelmet szeretnének, akkor megsúgom, mit kell csinálni: a NATO, amelynek még tagjai vagyunk, tagfelvételi eljárását nem blokkolva, a svéd NATO-csatlakozást megszavazva lehetünk sokkal nagyobb biztonságban. Most már az önök amerikai republikánus szövetségesei is egy nagyon erős gesztussal hívták fel erre az önök figyelmét: hiába szeretnék elkölteni a magyar adófizetők pénzét százmilliárdszámra rakétavető rendszerekre ‑ egyébként suttyomban, hiszen ezzel sem büszkélkedtek el ‑, de nem tudják megvenni, mert az amerikai állam nem ad el egy olyan NATO-tagállamnak modern fegyverrendszereket, amely akadályozza egy háború idején a szervezet bővítését és erősítését.

Tehát jó lenne, ha nem Putyin előretolt helyőrségeként viselkednének, jó lenne, ha nem a magyar nemzetbiztonság, nem a magyar érdek, nem a közös NATO-érdek elárulóiként viselkednének, akkor sokkal kevesebb pénzből sokkal nagyobb biztonságot lehetne garantálni. Úgyhogy talán a védelmi doktrínát kellene felülvizsgálni, és nem számolatlanul önteni a pénzt olyan fegyverbeszerzésekbe, amelyek aztán később meg sem tudnak valósulni.

Szóval, visszatérve arra, hogy mit kell megvédeni: az embereket kell megvédeni ettől az átmenettől. A magyar társadalmat kell felkészíteni egy olyan fenntartható életmódra, egy olyan fenntartható társadalmi és gazdasági működésre, amely garantálja azt, hogy évtizedek, évszázadok múlva is legyen élhető élet itt a Kárpát-medencében. Ha önöknek ezzel kapcsolatban van bármilyen érvényes gondolata, azt nagyon szívesen meghallgatnánk; leírni nem sikerült ebben a költségvetési tervezetben, és úgy általában a fideszes törvényjavaslatok nem nagyon erősek abban, hogy ezekben a témákban valami előremutatót alkossanak.

Mi a Párbeszéd-Zöldek részéről összeállítottuk azt a költségvetési módosítócsomagot, amely megmutatja, hogy hogyan nézne ki az a büdzsé, amely a zöld Magyarország építését szolgálja. A zöld Magyarországhoz társadalmi igazságosságra van szükség és fenntarthatóan működő gazdaságra és társadalomra. Ezért a Párbeszéd-Zöldek költségvetési csomagjának legnagyobb részét a „zöld átállás alap” teszi ki. A „zöld átállás alap” tartalmáról Szabó Rebeka képviselőtársam, a Párbeszéd-Zöldek másik társelnöke a mai napon már részletesen beszélt, én csak utalásszerűen hozom fel az egyes témákat, hogy melyek azok a területek, amelyekre a mostaninál nagyságrendekkel többet kellene költeni.

Egyrészt, és akkor induljunk ki a megélhetési válságból, amelyet leginkább az élelmiszer-infláció húz fel, mármint a teljes inflációt leginkább az élelmiszerek árdrágulása határozza meg, az pedig a magyar mezőgazdaság elmulasztott adaptációja, a teljesen elavult szerkezete és működésmódja, az alacsony versenyképessége, amely ‑ és most megint csak az önök emberére, Matolcsy Györgyre utalok vissza ‑ a második legrosszabb az egész Európai Unióban. Itt jobbikos képviselőtársam az imént beszélt arról, hogy Magyarország milyen agrármúlttal rendelkezik. A régi dicsőség már a nyomokban sem található meg, csak Bulgáriában vannak rosszabb eredmények a mezőgazdaságban, mint Magyarországon. Ez a rablólovagok által sanyargatott rendszer az, az elmaradt beruházások és a modern szemlélet hiánya az, ami ezt a magyar mezőgazdaságot ilyen rossz állapotúvá hozta, és amely miatt a magyar vásárlók a boltokban elképesztő árakkal találkoznak.

A Párbeszéd-Zöldek csomagjának, a „zöld átállás alapnak” az egyik legfontosabb eleme, hogy a magyar mezőgazdaságot végre a klímaadaptáció irányába vigyük el, ennek pedig talán a legfontosabb része, ahogy az a tavalyi aszály és hőhullámok idején mindenki számára látható volt, hogy a vízmegtartás érdekében tegyünk minél többet. De nem azokkal a 70-es évekbeli módszerekkel, amikről a maguk vízügyesei szoktak hadoválni, hanem a tájban való vízmegtartás módszerével. Azt az elhibázott folyószabályozási politikát, amit még a XIX. században ötlöttek ki eleink, kellene újragondolni annak érdekében, hogy ne folyjon ki több víz a Kárpát-medencéből, mint amennyi befolyik, hogy ne apadjon folyamatosan a talajvizek szintje, hogy ne zsarolják ki a talajban lévő vizeket egyebek között a nyakló nélküli kútfúrásokkal vagy éppen az akkumulátorgyárak elképesztő léptékű betelepítésével, amelynél vízigényesebb iparág talán nincs is a földön.

Úgyhogy jó lenne, ha egy kicsit akkor arra gondolnának, hogy mi az, ami a magyar jövőt, a fenntartható Magyarországot szolgálja. Biztos, hogy a víz megtartása a magyar tájban egy ilyen dolog, és az a mezőgazdasági adaptáció, amely korszerű öntözési rendszerekkel és más technológiákkal biztosítja nemcsak a magasabb terméshozamokat, de a sokkal megbízhatóbb, kiegyenlítettebb terméshozamokat, és amely ismét versenyképessé teheti a magyar mezőgazdaságot Európában és a világon, és biztosíthatja persze a magyar családok megfizethető és minőségi élelmiszerrel való ellátását. Ez tehát az egyik terület.

A másik terület a fenntartható közlekedés, amire biztos, hogy nagyságrendekkel többet kell költeni. Ehhez képest ez a fideszes költségvetési tervezet egyik legnagyobb vesztese: 330 milliárdot vontak ki a vasúti fejlesztésekből, miközben éppen erre a területre kellene sokkal többet költeni. A helyi és a helyközi közösségi közlekedés egyaránt a Párbeszéd költségvetési csomagjának a nyertese lenne. Mindent összeszámítva nagyjából 500 milliárd forintnyi pluszt fordítanánk erre a területre, ami lehetővé teszi azt, hogy ne csak „ócsíccsák” a bérleteket, hanem mindenki számára elérhető, gyors, megbízható és magas színvonalú közösségi közlekedési ellátást biztosítsanak. Ehhez képest önök ezen a területen is inkább a megszorítások politikáját űzik, még akkor is, ha ezt a szót nem hajlandóak vagy nem merik kimondani az őszinteség hiányában.

A fenntartható közösségi közlekedés mellett szintén kiemelten fontos az ökoszisztéma védelme, itt még kicsit visszautalva a mezőgazdaságra az ökológiai művelés előtérbe helyezése, amely szintén költségvetési forrásokat igényel, a nemzeti parkok kivéreztetésének a megfordítása, az állatvédelemre fordítandó költségek, vagy a zöld civil szervezetek támogatása, amelyet az elmúlt években szisztematikusan sorvasztottak el, és amely szintén abba az irányba hat, hogy a zöldátállás Magyarországon nem igazán működik.

A következő nagy terület a „zöld átállás alapban” az energia forradalma, a zöldenergia-átmenet. Tehát azt a teljesen kudarcos és évente több száz milliárd forintot felemésztő politikát, amely Paks II. putyini cégekkel való felépítésére irányul, végre el kéne engedni. A szakma már egyértelműen bebizonyította, hogy ilyen alaperőművekre egyszerűen nincsen szükség, most félretéve az atomenergiával vagy a konkrét roszatomos projekttel kapcsolatos ellenérzéseket, amelyek egyébként a magyar társadalomban többségi támogatásra találnak. Szóval, ha még mindezt félre is tesszük, egyszerűen nincs szükség egy újabb központosított, nehezen szabályozható, nagy energiatermelő egységre, sokkal inkább decentralizált, helyi, lokális energiatermelésre és energiaközösségekre van szükség. Az energiahatékonyságra, az energiatakarékosságra kellene pénzeket fordítani.

Most a 2010-es Fideszt tudnám idézni, amely évente a lakásállomány 10 százalékát szerette volna energiahatékonysági felújításokban részesíteni, és valóban erre lenne szükség, csak önök az elmúlt 13 évben ezzel egy tapodtat sem haladtak előre; ami történt, az a magyar családok erőfeszítéseinek köszönhető kizárólag. A magyar lakásállomány 60 százalékkal több energiát használ el, mint az uniós átlag, ezért drága a magyar rezsi, ezért kell a központi költségvetésből, a magyar adófizetők pénzéből, a közös zsebünkből ezermilliárdos nagyságrendben kipótolni az alacsony jövedelmű háztartásoknál ‑ és a magas jövedelmű háztartások esetében is egyébként ‑ a rezsiszámlákhoz hiányzó pénzt. Szóval, jó lenne, ha megfogadnák azt a bölcsességet, amit mi egyébként mondunk 13 éve, de 13 évvel ezelőtt önök is tudtak, hogy az a legolcsóbb energia, amit nem használunk el. Úgyhogy jó lenne, ha akkor az energiahatékonysági lakásfelújítási támogatásokra azt a 250 milliárdos plusztételt, amit a Párbeszéd-Zöldek javasol, a kormánypártok részéről is tudnák támogatni.

Ugyanígy nemcsak a termelési oldalon, nemcsak a fogyasztási oldalon, de a hálózatoknál is szükség lenne fejlesztésekre. Önök arra hivatkozva állították le a háztartási méretű kiserőművek, a napelemek rendszerbe kötésének a lehetőségét, hogy nem bírja a hálózat. Nyilván ez is ordas kamu volt, de helyenként valóban már a túlterhelés jelei mutatkoznak. Akkor fejleszteni kéne, erre pedig pénzt kéne áldozni. Általában az elektromos hálózatok fejlesztésére és okosítására, az okoshálózatok kiépítésére, a fogyasztásmérés fejlesztésére és minden ezzel kapcsolatos technológiai fejlesztésre szintén egy százmilliárdos nagyságrendű forrást el kellene különíteni, ha önök tényleg komolyan gondolnák legalább azokat, amiket az idei évben írtak le vagy az előző évben írtak le és küldtek el az EU-nak az uniós források megszerzésének reményében.

(18.00)

De a „zöld átállás alap” nem csak környezeti kérdésekről szól, hiszen a zöld átállás szükségszerűen igazságos kell legyen, ezért ennek részeként beszélünk a rezsiutalványról is. Talán már nem lesz olyan súlyos a tél, mint a hátunk mögött hagyott volt, de itt is egy százmilliárdos nagyságrendű tételben kell, de nem az összes fogyasztónak, hanem a rászoruló családoknak a fogyasztását, illetve a számlái kifizetését segíteni.

Továbbá a folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek, az egyre nagyobb kiszámíthatatlanság, a kockázatok, a prekariátus terjedése, a negyedik ipari forradalom, a mesterséges intelligencia térnyerése, a hálózatba kötött robotoknak az emberi munkát kiszorító hatása és ehhez hasonló jelenségek miatt szükség lenne arra is, hogy elgondolkozzunk, hogy a hosszú távú jövőben a munka és a jövedelem hogyan kapcsolódik össze, milyen megélhetést tudunk garantálni a polgártársainknak akkor is, hogyha egy idő után a most még általunk végzett munka nagy részét már robotok, illetve számítógépek végzik el. Ezért gondoljuk múlhatatlanul szükségesnek azt, hogy egy alapjövedelem-kísérletbe kezdjünk nagyléptékben, társadalmi szinten, megint csak százmilliárdos nagyságrendű forrásokból.

Ezek vannak a „zöld átállás alapban”, és ezen kívül egy másik nagy tétel a különböző társadalmi alrendszereknek a fejlesztése, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás és más meghatározó területek forráshiányának a pótlása, hiszen azt látjuk, hogy az összes ilyen terület a vesztese a Fidesz kormányzásának, azt látjuk, hogy az idejutó forrásokat folyamatosan elinflálják, és sokszor még nominálértékben sem sikerül szinten tartani, de az, hogy reálértéken egyre kevesebbet fordítanak ezekre a területekre, az egészen egyértelmű és számokkal nem cáfolható. Ennek meg is van az eredménye, az egészségügyi ellátásnak, illetve az oktatási rendszernek a csendes sorvadása, helyenkénti összeomlása mindenkinek kiveri a szemét.

De nyilván ilyenkor felteszik a kérdést, hogy mégis honnan, miből finanszírozzuk ezeket a szép, fontos és nehezen támadható célokat. Természetesen a Párbeszéd-Zöldek felelős ellenzéki pártként azt is megmondja, hogy honnan kellene elvenni pénzt (Cseresnyés Péter: Na?!), és meghatároztuk azt a több mint 1500, sőt közel 1800 milliárd forintnyi fölösleges vagy káros kiadást, amelyek egy részére már utaltam itt Paks II. kereteiben, vagy hogyha éppen azt a kevés pénzt, amit a vasúti fejlesztésre hagytak, azt nem a Belgrád-Budapest vasútvonalra fordítanák ‑ és sorolhatnám tovább a sort ‑, akkor biztos, hogy jobb lenne a költségvetés helyzete.

De talán még ennél is fontosabb, és szeretném az adóemelést egyébként támogató fideszes képviselőtársak figyelmét felhívni arra, hogy mi milyen adóemeléseket támogatnánk. Ugye, önök például a kiskereskedelmi adót, tehát az emberek által a boltokban hagyott pénzt meghatározó adót emelték, ezért is drágul ilyen elképesztő módon az élelmiszer Magyarországon. Önök feltolták világrekorder szintre a fogyasztást sújtó adót, az áfát, és folytathatnám a sort, most a megtakarításokra vetettek ki egy 13 százalékos különadót tulajdonképpen. Tehát hogy önök utaznak adóemelésben, még ha tagadják is, még ha ennek az ellenkezőjét szokták is hazudni, és akkor is adóemelésről kellett beszélnünk, amikor bevezették az egykulcsos személyi jövedelemadót Magyarországon, ami a világ legigazságtalanabb rendszere, hiszen az alacsony keresetűeknek a keresetét, a nettóját lejjebb tolta, és a jól keresők jövedelmét pedig följebb húzta, tehát ez a maguk társadalmi igazságossággal kapcsolatos meggyőződése és gyakorlata.

Na, de tegyük félre a Fidesz adóemeléseit, elmondom, hogy mi, zöldek milyen adóemeléseket támogatunk. Mert mindig azzal vádolnak, hogy mi adót akarunk emelni, és ez egy olyan értelemben igaz vád ‑ ha ez egyáltalán vád ‑, hogy bizonyos adókat meg kellene emelnünk. Ilyen például a nagyvállalatok, az óriáscégek adója. Mert Magyarországon ma, miközben a kisembereket és a kisvállalkozókat elképesztő közterhek sújtják, azonközben a nagyvállalatok adóparadicsomi körülmények között működnek. Ugye, az az 5 százalék körüli effektív társasági adó, tehát a ténylegesen befizetett adómérték, az kirívóan alacsony, még a hivatalos 9 százalékos kulcs is az; mi azt mondjuk, hogy emeljük fel legalább arra a 15 százalékos globális minimum-társaságiadó szintre a magyar társasági adót, amelyet egyébként elvileg önök is elfogadtak nagy nehezen a nemzetközi fórumokon, aztán trükkök százaival próbálják eladni a meglévő adórendszert, a multikat, az óriáscégeket, a nagytőkét kiszolgáló adórendszert olyan módon, hogy az kielégíti a nemzetközi vállalásokban megfogalmazott kritériumokat.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Hát nem, itt egy masszív adóemelésre lenne szükség, ez nagyjából 900 milliárd forintos pluszbevételt jelentene az államnak, a közös kasszánknak, és azok az adókedvezmények, amelyek szintén 500 milliárd körüli lyukat ütnek a büdzsén, és amelyekkel idevonzzák azokat a befektetőket, akikre egyébként semmi szükségünk nincsen, hiszen sem hozzáadott értékük a magyar gazdasághoz nincsen, sem azok a feltételek, amelyek között működni tudnának, nem állnak rendelkezésre ‑ és akkor már megint az akkumulátorgyáraknál tartunk ‑, szóval, hogy az ilyen típusú gigacégeknek, a nemzetközi nagytőkének adott adókedvezményektől is el kellene búcsúzni; ez megint csak egy 500 milliárd körüli pluszbevételt eredményezne.

Kiket kell még megadóztatni? Meg kell még adóztatni a szupergazdagokat, akik ma már szinte kizárólag fideszes oligarchákat jelentenek Magyarországon. A Párbeszéd-Zöldek kidolgozta az oligarchaadót. Ez, ha nem is egy szimbolikus érték, mert több tíz milliárd forint pluszbevétellel kecsegtet, de a társadalmi igazságosság szempontjából is egy fontos üzenetet hordoz, azt az üzenetet hordozza, hogy azok, akik jogtalanul, erkölcstelenül gazdagodtak meg, azok ha nem is teljes vagyonelkobzásra számíthatnak ‑ amit egyébként megérdemelnének Mészáros Lőrinc és társai ‑, hanem legalábbis egy fokozottabb adómérték megfizetésére; ha már kilopják a közösből a hatalmas vagyonaikat, akkor annak legalább egy részét adják vissza a közösség javára, különösen ilyen nehéz időkben, amiről a kormánypárti képviselők, illetve a törvényjavaslat előterjesztői is beszélnek.

Ugyanígy a szupergazdagok megadóztatását szolgálja a magánrepülőgépek zöldadója, ami szintén a Párbeszéd-Zöldeknek egy ikonikus törvényjavaslata. Azt mondjuk, hogy azok a figurák, akik egy focimeccs kedvéért vagy egy kis családi andalgás kedvéért kiugranak néhány napra vagy néhány órára akár Németországba, Olaszországba (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), Dubajba vagy máshova, azok… (Az elnök ismét csenget.) Igen? (Közbeszólások a kormánypártok soraiból: Elfogyott az idő! Lejárt az idő!) Ejnye, pedig még annyi remek mondásom volt…