Dr. Apáti István (Mi Hazánk)

DR. APÁTI ISTVÁN, a Mi Hazánk képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A Mi Hazánk Mozgalom azt kapta a mai vitában, amire jó előre számított, nem történt nagy csoda, nincs semmilyen meglepetés. Gyakorlatilag változatlan lendülettel, 33 éve folyik az egymásra mutogatás és több-kevesebb visszafogottsággal vagy éppen gátlástalansággal kvázi egymás politikai anyázása; mindenki mutogat a másikra, és mindenki úgy érzi önök közül ‑ a két nagy tömbre gondolok, a balliberális tömbre és a Fidesz-KDNP-re ‑, hogy tökéletesen végezték a munkájukat, a felelős mindig a másik tömbben keresendő vagy a külső körülményekben.

A Fidesz-KDNP az elmúlt években tökélyre fejlesztette azt a tudását ‑ hogy futballnyelven fogalmazzak, mert ez talán az önök számára is így emészthetőbb ‑, hogy mint a rossz focisták, amikor nem megy a játék, jelesül a munkabérnövelés, a gazdaságfejlesztés, a gazdaságélénkítés, akkor kivétel nélkül mindig a külső körülményekben keresik a felelőst; rosszul lengetett a partjelző, rosszul fújt a játékvezető, göröngyös volt a pálya talaja, magas volt a páratartalom, csúszott a pálya, túl kicsi volt, túl nagy, rosszul húzták meg a vonalat, és a többi. Mindenki hibás, csak önök nem, holott 13 éve az idő nagy részében, 80 százalékában kétharmaddal irányítják ezt az országot. Tehát 2010 óta minden felelősség teljes mértékben az önöké. Azért is önöket terheli a felelősség, hogy a 2010 előtti gazdasági és politikai, büntetőjogi értelemben vett bűnök, meg egyéb, erkölcsi bűnök felelőseit semmiféleképpen, semmilyen módon nem számoltatták el, futni hagytak mindenkit. Ezért is önöket terheli a felelősség, csak saját magukra haragudhatnak!

A helyzet az, hogy az is egy hibás szemlélet az önök részéről, tisztelt kormánypárti képviselők, hogy a 2002-2010 közötti időszakhoz mérik magukat, a munkabérek tekintetében is. Hát, a csigánál gyorsabban futni nem nehéz! Azt a szerény teljesítményt túlszárnyalni, felülmúlni nem nehéz! Önöknek a saját kétharmados felhatalmazásaikhoz kellene mérni saját magukat. Önöknek ahhoz kellene viszonyítani a magyar munkabérek helyzetét, különösen, mondjuk, az észak-alföldi régió nyomorúságos és egyre reménytelenebb helyzetét, amilyen lehetőségeket önöknek adtak a választópolgárok. Zsinórban négy választást nyertek kétharmaddal. És akkor önök mégis visszafelé mutogatnak, elszámoltatás nélkül, illetőleg most külső körülményekre hivatkoznak; most éppen hivatkoztak nemrég a Covid nevű világprojekt által kiváltott körülményekre, meg aztán az ukrán területen zajló orosz-amerikai háborúra.

Nézzünk néhány számot, hogy picit világosabb legyen, mekkora különbségek vannak! Én az órabérek nyelvére fordítanám le ezeket a számokat. Az átlagos EU-s órabér 23 euró; a legjobban a dánok keresnek, 41 eurós átlagos órabérrel; aztán következnek a németek 30 eurós átlagbérrel. A magyar átlagórabér 9 euró; ez az átlag, amelyet nyilván Budapest és a Nyugat-Dunántúl fölfelé húz. Ez, mondjuk, Észak-Magyarországon és az Észak-Alföldön elérhetetlen vágyálom lesz szerintem még öt vagy akár tíz év múlva is, tisztelt képviselőtársak. Óriási a béregyenlőtlenség, szerintem kirívó az Európai Unióban. Nem meglepő módon Budapesten keresik a legtöbbet, és a budapesti átlagkeresetek 73 százalékkal haladják meg a legszegényebb, legszerencsétlenebb helyzetben levő Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei átlagkereseteket. Még a második helyen lévő Győr-Moson-Sopron megyei átlagbéreket is 19 százalékkal haladják meg a fővárosiak.

Itt tartunk most. És ezek az esélykiegyenlítések meg bérkiegyenlítések teljesen reménytelen próbálkozások egyébként, amelyeket önök tesznek, sőt a lehető legrosszabb irányba viszik akkor ezt az országot, amikor úgy gondolják, hogy az esetlegesen majd az EU-s pénzek elmaradása miatt mentőövet jelentő kínai hitelek hozzáférési feltételeként telerakják ezt a kis országot akkumulátorgyárakkal ‑ de a zárójeles megjegyzésemet bezártam.

Ami a közfoglalkoztatást illeti ‑ mert 2010 előtt valóban óriási probléma volt, hogy gyakorlatilag kifizetőhelyként üzemeltek ezek a státuszok ‑, lehet, hogy ez számában csökkent 2010-2023 között, főleg az utóbbi években, de azt látjuk, hogy hatékonyságában semmit nem változott. Ennek egyébként a fő okai a rendkívül rossz helyi gyakorlati megszervezésben keresendők, de mivel nem ez a fő problémánk, ezért most a közfoglalkoztatás, még nyomokban létező közfoglalkoztatás helyi szinten való, esetleg többségében rossz megszervezésére nem is vesztegetnék most több időt.

Amire több időt kellene vesztegetnünk, az az, hogy mit lehet tenni ebben a nyomorúságos helyzetben, és valóban, a vitanap tárgya a magyar munkabérek rendezése, felzárkóztatása, a magyar munkavállalók helyzetének szabad szemmel is jól látható mértékű javítása lenne, de nyilván nem választható le erről a témáról a tragikus mértékű infláció. Ezt önök ráfoghatják a háborúra, de ez már csak azért sem korrekt meg azért sem helyes, mert árstopokat a háború kitörése előtt is bevezettek, élelmiszerárstopokat is, az üzemanyagárstopot is három vagy négy hónappal a háború kirobbanása előtt bevezették. Tehát az infláció mértéke már a háború kitörése előtt is jelentős mértékű volt, olyan mértékű, ami árstopok bevezetésére kényszerítette a kormányzatot. Az viszont igaz, hogy a háború tovább rontott a helyzeten és tovább növelte az inflációt. De nem az volt a kiváltó oka. Ezért sem helyes az az érvelés, amire önök hivatkoznak, visszaélve azzal, hogy a választópolgárok egy része esetleg nem tud vagy nem akar visszaemlékezni arra, mi volt 2021 nyarán és őszén az első árstopok bevezetésekor; ugye, nekik össze lehet mosni, össze lehet maszatolni a különböző időpontokat.

Önök azért sem igyekeznek különösebben megfékezni az inflációt ‑ és erről nem esett még szó a mai délután vagy kora este folyamán ‑, mert önök a közvélemény-kutatások bűvkörében élnek. Nagymintájú kutatásokat végeznek rendszeresen, legalább 5-10 ezres mintájú kutatásokat, élén a Rogán-művekkel, és ebből azt látják, hogy önök még mindig töretlenül népszerűek, tehát nem érzik a cselekvési kényszert, nem érzik azt a politikai vagy társadalmi nyomásban megnyilvánuló kényszerítő erőt, ami miatt ténylegesen le kellene törni az inflációt, és így akár a jövedékiadó-bevételek, akár főleg az áfabevételek kapcsán elképesztő pluszbevételeket realizálnak, amiből a költségvetés egyre nagyobb lyukait toldozzák-foldozzák. Valljuk be őszintén, hogy ez a két legnagyobb mozgatórugó: a horrorisztikus mértékű áfa- és jövedékiadó-, de főleg áfa-többletbevétel, és az, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint önöket még mindig ‑ még mindig, állítólag ‑ nagyon szeretik a magyar választópolgárok, nagy többséggel, még akár kétharmados többséggel is önökre szavaznának. Nem biztos, hogy ez a valóságban is így van, de az önök elé tárt kutatási adatok jelen pillanatban még lehet, hogy ezt mutatják, de azért e tekintetben is óvatosságra inteném önöket.

Én azt szeretném megkérdezni itt, hogy ne csak mindig a múlton rágódjunk, meg egy tízperces időkeretben esetleg kevésbé érdekes adatok ismertetésével töltsem az időt, én azt szeretném fölvetni, hogy próbáljunk kicsit a jövőben gondolkodni és a megoldásokat keresni.

(17.40)

Milyen lehetőségeket lát arra, tisztelt államtitkár úr, hogy a közeljövőben nemcsak munkahelyek létesítéséhez kaphatnak a legkisebb volumenben dolgozó magyar vállalkozások, a mikrovállalkozások járulék- és bértámogatást, kaphatnak‑e 2016-17-hez hasonlóan, akár nagyobb volumenben a meglévő munkahelyek megtartására, bérfejlesztéshez támogatást? Milyen kilátásaik vannak a legszerencsétlenebb helyzetben lévő észak-alföldi vállalkozásoknak, milyen kilátásai vannak, mondjuk, az észak-magyarországi régiónak? Hiszen ez a két régiónk talán a legreménytelenebb helyzetben van. Nem véletlenül ismertettem az átlagbér kapcsán azokat az országon belüli durva eltéréseket, amelyek egészen kirívók és egyébként ezen régiókból a belső elvándorlást is jelentős mértékben elősegítik, egy sor egyéb társadalmi problémát is kialakítva ezzel, vagy egyéb, már régóta meglévő társadalmi problémára is jelentősen ráfejelve, ráerősítve.

Milyen lehetőségeket látnak a munkáltatói és/vagy a munkavállalói terhek csökkentésére? Hiszen lehet azzal példálózni, és egyébként számszakilag igaza van Nacsa képviselő úrnak, hogy százalékos mértékben csökkent a bérterhelés a 2010 előtti időszakhoz képest, de adókedvezmények nélkül számolva, ha az én ismereteim nem csalnak, akkor a közterhek egy átlag magyar dolgozó fizetésének egyharmadát egyébként el is viszik. Emellett nagy probléma még gyakorlatilag főleg az élelmiszerár-infláció, mert, tisztelt képviselőtársak, itt szorzószámokban kell mérni, hagyjuk ezt a százalékos statisztikai bűvésztrükköt, ismerjük az ezzel kapcsolatos churchilli alapigazságot, ami sajnos minden eddigieknél nagyobb mértékben igaz jelenleg. Itt szorzószámokban kell mérni. Ha bemegyünk egy élelmiszerüzletbe, akkor azt látjuk, hogy a darabárak, egységárak ezer forint alatt szinte már csak kivételesen ritka esetben vannak.

Nem beszélve egy másik nagy problémáról ebben az országban az egészségügyi ellátás kapcsán. Gyakorlatilag önök, megvalósítva az SZDSZ egyik leggyalázatosabb tervét, áttolták és folyamatosan áttolják az embereket az állami egészségügyi ellátásból a magánegészségügyi ellátásba, de közben a munkabérükből levonják azt a tb-járulékot változatlan mértékben, amely lehetővé tenné, hogy mondjuk, a magánegészségügyet egy kicsit nagyobb hatékonysággal igénybe vegyék.

Úgyhogy ezekre a nagyon fontos sorskérdésekkel kapcsolatos felvetésekre várnék majd választ államtitkár úrtól. Köszönöm szépen. (Taps a Mi Hazánk képviselői részéről.)