Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Vinnai képviselőtársam azt mondta, hogy nagyon gyorsan változik a világ. Valóban így van, de éppen ezért lenne logikus az alapkompetenciákat megerősíteni. Akkor itt most Benedek Andrásra, a Magyar Pedagógiai Társaság Szakképzési Kollégiumának vezetőjére szeretnék hivatkozni, aki azt kérte, azt javasolta, hogy ezt az általánosan műveltető-képző időszakot toljuk ki még inkább.

Tehát azért mondtam, hogy látom itt a javulás csíráit például azzal, amikor a konkrét döntést egy kicsit kitolják. Ez kedvez a fiatalnak, de mivel változik a világ, változnak a fiatalok, ezt még inkább ki kellene szerintünk tolni. Amikor a magyar gyáriparosok országos szervezete kérte egyébként azt, hogy 18 évre emeljék vissza a tankötelezettségi korhatárt, annak is megvan a maga oka.

(20.10)

Mert ezekkel a fiatalokkal, akik fiatalon kikerülnek az iskolából, valamikor mégiscsak szembe kell nézni a társadalomnak, és lehet, hogy ez most egy nagyon költséges dolog, de a későbbiekben még költségesebb lesz. Tehát sokkal jobb lenne most invesztálni az ő képzésükbe, és bent tartani valahogyan őket a rendszerben, mintsem elveszíteni ezeket a fiatalokat, de mondom, látom, hogy vannak előremutató jelek, még hogyha ellenzékből, engedtessék meg, hogy ilyen kis mohók legyünk, keveselljük adott esetben az intézkedéseket.

Államtitkár Úr! Képviselőtársam! Orbán Viktor mit is mondott? ’18 őszén volt egy EuroSkills-verseny, 28 országból jöttek, 37 szakma vagy 600 versenyző, és miniszterelnök úr azt mondta, hogy Európa akkor nyeri vissza újra az erejét, ha mi neveljük fel és képezzük ki a világ legjobb szakmunkásait. Mindez azt jelenti, hogy az önök tehetsége és tudása, szorgalma Európa versenyképességének aranyfedezete.

Oké, nincsen ezzel semmi probléma. A probléma azzal van, amikor a képzést lebutítják, amikor megkérdezném államtitkár urat, mondjuk, ha már ennyire változik a világ és itt többször elhangzott a digitalizáció, az átalakulás, akkor mondjuk, informatikatanárból van‑e elegendő ezekben az iskolákban. Megfelelő mennyiségű óraszám áll‑e rendelkezésre ahhoz, hogy ezek a fiatalok ne csak most legyenek majd egyébként alkalmasak adott munkakör betöltésére, hanem 10, meg 20, meg 30 év múlva is, hogyha már itt lifelonglearningezünk.

Ugyanis ez lenne a mi feladatunk, önöknek, az egész törvényhozásnak a feladata, hogy erre gondoljunk, és megpróbáljunk nekik olyan biztos alapokat teremteni, amelyekkel később is boldogulnak, mert a világ valóban viharosan változik. És hogyha nincsenek meg ezek a képességek, amelyek őket átképezhetővé teszik 10 vagy 20 év múlva, akkor az a helyzet, hogy könnyen bekövetkezhet egy olyan társadalmi és gazdasági katasztrófahelyzet, mint amilyen bekövetkezett a rendszerváltás idején. És akkor még inkább igaza lesz majd Pokorni Zoltánnak, aki ugye, nem is olyan régen azt mondta, hogy itt tízezer gyerek megy éves szinten a lecsóba. Nekünk az lenne a feladatunk, hogy ezt a számot minél inkább leredukáljuk.

Nos, egyébként ez jó lenne ahhoz is, hogy az úgynevezett közepes fejlődés csapdájába ne ragadjon bele az ország. Mert lehet most valóban büszkélkedni azzal, hogy 4 millió 700 ezer ember dolgozik, csak a kérdés megint az, hogy ez meddig fog tartani, hogyha ilyen rohamos, mondjuk, a technológiai változás; ha ilyen rohamosan automatizálnak bizonyos ágazatokat.

És akkor ehhez kapcsolódna a kérdésem, államtitkár úr, megint csak, ha tud, akkor mondjon frissebb számot, mondjuk így, a techrobbanással kapcsolatosan. A The Economist Intelligence Unit valamikor 2015-ben végzett egy felmérést. 56 országot néztek meg. Németország a 7. helyen állt, Magyarország a 25. helyen a tekintetben, hogy mennyire vannak a munkavállalók felkészülve a jövőre.

Vagy éppen a Világgazdasági Fórumnak ‑ bár annyira én sem szeretem egyébként őket, elárulhatom, tehát a Világgazdasági Fórumnak ‑ egy ’17-18-as felmérését citálnám. Ők az értékláncok hosszát nézték meg, és ez alapján 138 országot állítottak tulajdonképpen egy ilyen rangsorba. Magyarország a 113. volt. Tehát a hozzáadott érték bizony nem volt túlságosan magas, és sok esetben ezeket a munkavállalókat gyakorlatilag biorobotként alkalmazták ezek a cégek. Hogyha van előremutató javulás, akkor kérem államtitkár urat, majd közölje velünk.

Aztán, hogy milyen nehéz helyzetben vannak azok az iskolák, mint amelyekről itt beszéltem, EMMI-adat, ’19-20-as, ha tudnak frissebbet, akkor kérem, osszák majd meg velünk: az akkori tanévben 17 411 SNI-s diák kezdte el a középiskolai tanulmányait. Ennek a több mint 17 ezer SNI-s diáknak a 45 százaléka ‑ mintegy 7975 fiatal, illetve gyermek ‑ a hagyományos szakképzésbe került; tehát abba az iskolatípusba, ami a középiskolai összdiákseregletnek a 16 százalékát fedte le, de az SNI-s diákok 45 százaléka került oda.

Itt, ebben az iskolatípusban, mint ahonnan én is jöttem, minden nyolcadik diák SNI-s. A hagyományos gimnáziumban minden 60. diák ilyen. Szóval, hogyha speciális nevelési és oktatási problémákról beszélek, akkor azt nem hasraütés-szerűen teszem meg, nem azért, hogy itt ‑ nem tudom ‑ kellemetlenséget okozzak bárkinek vagy csak úgy, minden nagyon rossz alapján elmondjam a magamét, hanem azért, mert ez egy valós és égető probléma.

És ilyenkor szeretném azt kérni államtitkár úrtól, hogy tegyen mellé egy olyan számot, ami azt bizonyítja, hogy önök fókuszálnak erre a problémára, és ebben az iskolatípusban mennyivel lett több fejlesztőpedagógus, mennyivel lett több iskolai szociális munkás, mennyivel lett több mentálhigiénés szakember. És hogyha ezt nekem bizonyítani tudják, egy javuló ívet tudnak fölvázolni, nyilván a probléma súlyához mérten, akkor azt mondom, hogy oké, köszönöm szépen, és elismerem e tekintetben is azt, hogy mondjuk, történt előrelépés ‑ tehát ez az egyik ilyen.

Aztán a másik volt a lemorzsolódási adatok tendenciája. Aztán van még, mondjuk Németh Szilvia, tanulmánya, aki 2008-09 táján mérte föl azt, hogy mennyi tanoda működik az országában. Akkor valami 66 darabos szám jött ki. Nagyon jó lenne, ha államtitkár úr vagy államtitkár úr munkatársai most gyorsan be tudnának küldeni egy ezzel kapcsolatos adatot, hogy azóta hogyan állunk e tekintetben, mert véleményem szerint nagyon fontos szerep juthat a tanodáknak is abban a tekintetben, hogy ezeket a diákokat, akik halmozottan hátrányos helyzetű környezetből jönnek, valahogyan megpróbálják bent tartani az oktatási rendszerben.

És ugyanúgy megkérdezném, hogy mondjuk a „Biztos kezdet” gyerekházaknak az intézményhálózata mennyit fejlődött az elmúlt években, ugyanis amikor itt azt mondtam, hogy közhasznú Übermenschnek vagy szupermennek tekintik a szakképzésben dolgozó pedagógusokat, akkor egyben azt is kimondtam ezzel, hogy a probléma ugye, nem ott keletkezik, nem ott kellene elsődlegesen kezelni, hanem preventív módon, már a kora gyermekkorban kellene beavatkozni, de ahhoz meg kellenének az ilyen intézmények. És hogy ha én egy olyan számot hallok mondjuk önöktől, hogy hát, a probléma súlyához mérten nincsen elég „Biztos kezdet” gyerekház Magyarországon, akkor ezt bizony fekete pontként tudom majd bevésni az önök bizonyítványába.

És akkor itt hozzáteszem még egyszer, hogy tehát nem csak állami felelősségről beszélünk ilyenkor, megvan a szülőnek és megvan a családnak is a felelőssége; de az ő szemléletüket bizony lehet javítani, lehet formálni, és akkor egy államtitkár kollégájának a kiváló tanulmányára, György Lászlónak a szingapúri integrációs modellt taglaló és magyar párhuzamokkal vegyítő doktori értekezésére utalnék.

Szóval, lehet azért ezt a szülői mentalitást is fejleszteni, hogy sokkal tudatosabbá váljanak, és legyen egyfajta elvárás a gyermek felé, mert azt mutatja minden oktatásszociológiai felmérés, hogy ugyanolyan hátrányos helyzetű gyermek esetében, ahol megvan ez a szülői odafordulás, megvan a szülői ‑ mondjuk úgy ‑ elvárástámasztás a diákok felé, akkor ott sokkal jobb lesz az eredmény is.

Kérdezhetném azt is, hogy mondjuk, akkor a hejőkeresztúri iskolamodell mennyire terjedt el Magyarországon, mennyire tudják adaptálni, mert a számok, az eredmények azt mutatják, hogy ez egy nagyon hasznos kezdeményezés. Hogyan alakult, mondjuk, a szakképzésben tanuló diákoknak a rezilienciája, mert ezek mind-mind számszerűsíthető adatok, és hogyha államtitkár úr nekem azt tudja mondani, hogy itt a reziliens diákok száma megnőtt, akkor ez egy pozitív dolog lehet.

Aztán, államtitkár úr, a Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet hajmeresztő, sokkoló felméréseket végzett azzal kapcsolatosan, hogy a szakképzésben tanuló ‑ szakmunkásképzőkről beszélek ‑ 10. osztályos diákok kompetenciaeredményei rosszabbak, mint az országos átlag 6. osztályos diákjaié. De ez még hagyján, mert korábbi önmagukhoz képest is rontottak ezek a fiatalok, és akkor ilyenkor szeretném megkérdezni, hogy egészen konkrétan melyek azok az intézkedések, amelyeket foganatosítottak annak érdekében, hogy itt ezek a számok javuljanak.

És tudom, vannak szigetszerűen működő, nagyon jó gyakorlatok, amikre lehet hivatkozni. Lehet hivatkozni Kecskemétre, meg lehet hivatkozni Győrre, csak én általában megátalkodott ellenzékiként azért Magyarország árnyékosabb területeinek a problémáit szoktam ide, önök elé tárni.

(20.20)

Szóval, sok esetben hiányoznak ezek az alapok, amelyek aztán gyakorlatilag tönkreteszik azt, hogy itt átképezhetőségről meg egyáltalán képezhetőségről beszéljünk, mert az iskolának valóban a legfontosabb terméke az a munkaképes ember lenne, de mint ahogyan az előbb is mondtam, ez a munkaképesség nem a mostanra meg a közvetlen holnapra vonatkozik, hanem jó esetben évtizedekre.

Államtitkár úr, nem tudom, hogy jegyzetelte‑e ezeket a konkrét kérdéseket, amiket én feltettem, én mindenesetre nagyon örülnék annak, ha majd a végén erre választ tudna adni.

Vinnai képviselőtársam még egy dolgot itt felhozott, ez pedig a szakképzésben tanítók bérhelyzete. Ugye, 2019-ben elvették a közalkalmazotti státuszt az itteni pedagógusoktól, annak fejében, hogy kompenzálják őket egy 30 százalékos emeléssel. Akkor itt most megint egy konkrét számot várnék államtitkár úrtól, hogy a szakképzésben tanító oktatók, mert, ugye, már nem pedagógusnak hívják őket, de a szakképzésben tanítók bérhelyzete az átlag magyar diplomásszinthez képest hogyan viszonyul, mert nagy általánosságban azt tudjuk mondani, hogy a magyar tanárok bérezése az átlag-diplomásbérek 60 százalékát sem éri el most már Magyarországon. Akkor, ha ilyen sok hozsannát hallottunk azzal kapcsolatosan, hogy milyen pozitív dolgok történtek a szakképzésben, ez is egy olyan konkrét számadat lehet, amivel alá tudnák támasztani az önök igazságát.

Mindenképpen szükség lenne egy versenyképességi fordulatra. És ezt nem én mondom, bár tudom, hogy ellenzéki oldalról egyre többet hivatkozunk a Magyar Nemzeti Bankra, de ez már csak egy ilyen történet, ugye, ’19-ben kiadták a versenyképességi programot, és ott a 330 pont között bizony elég fajsúlyos helyen szerepelt a tanodák megerősítése, a tanulásmódszertan javítása, egyáltalán szemléletformálás, annak érdekében, hogy mondjuk, a Pokorni Zoltán által számszerűsített 10 ezer gyermek éves szinten ne menjen a lecsóba.

Tehát a humán tőke képzettségét mindenképpen javítani kellene. És azok a konkrét kérdések, amelyeket én államtitkár úrhoz intéztem, talán ezt elő tudnák segíteni, és ennek a változásnak majd lenne egy olyan eredménye, hogy azok a készségek, amelyek a XXI. században valóban kincsként tételeződnek, és hosszú-hosszú évtizedekre meghatározzák azt, hogy annak a fiatalnak majd a munkaképessége milyen lesz, hogyan alakulnak, a komplex problémamegoldás, a kritikus gondolkodásra való képesség, a kooperativitás ‑ ez mind-mind összefügg azzal, amit én itt az előbb felvázoltam, és tényleg örülnék annak, ha államtitkár úr konkrét válaszokat adna ezekre a felvetésekre. Nagyon szépen köszönöm.