Dr. Sztáray Péter András

DR. SZTÁRAY PÉTER ANDRÁS külgazdasági és külügyminisztériumi államtitkár: Elnök úr, köszönöm szépen. Külön szeretném megköszönni a hozzászólók közül azoknak a felszólalását, akik tartalomban támogatták a kormány álláspontját ebben a nagyon fontos kérdésben.

Valóban, a NATO egy kollektív védelmi szervezet. Magyarország számára a nemzeti katonai képességeken túl ez a szervezet a végső szavatolója a biztonságnak, tehát nem akármiről beszélünk. Épp ezért nagyon meglepett és tulajdonképpen furcsának is találtam, hogy pávatáncról lehet beszélni Magyarország és a NATO kapcsán. Egyáltalán nincs szó pávatáncról, Magyarország rendkívül elkötelezett a NATO felé. Én személyesen is 30 éve dolgozom a magyar-NATO-kapcsolatokon, ebből 13 évet a NATO-központban töltöttem, úgyhogy van összehasonlításom.

Azt látom, hogy soha ennyire komolyan nem vettük a NATO-tagságunkat, mint az elmúlt tíz évben és különösen mint az elmúlt öt évben, amikor belekezdtünk a hadsereg teljes modernizációjába, felvittük 20 százalékra GDP-arányosan a védelmi költségvetést (Dr. Brenner Koloman: 2 százalék!) és meghaladtuk a 20 százalékot (Dr. Brenner Koloman: Nem 20! Kettő!) a fejlesztések terén a védelmi költségvetésen belül; 2 százalékot a GDP-arányosban és 20 százalékot a fejlesztésekben a védelmi költségvetésen belül. (Dr. Brenner Koloman: Ja, a fejlesztésekben.) Mind a három nagyon fontos, mert ezekre épül, hogy teljesítettük a walesi ígéreteinket, amit egyébként jó pár NATO-tagország nem fog teljesíteni 2024-ig, pedig megígérte. Tehát itt tartunk a tagságban.

Amikor a külpolitikával kapcsolatban is elhangzik, hogy súlyos egyensúlyvesztés történt, akkor sok kérdőjel merül fel, mert volt egy globális nyitás, egy keleti és déli nyitás az elmúlt 12 évben úgy, hogy közben nem csökkentek a kapcsolataink a nyugati orientáció felé és a nyugati relációkban. Tehát azt kell mondanom, hogy ezek mind olyan megjegyzések, amelyek megkérdőjelezhetők. Amikor azt látom, hogy jobbról túlságosan atlantistaként támadják a kormányt, balról pedig túl kevéssé atlantistaként, akkor az a meggyőződés erősödik meg bennem, hogy a kormány jó irányba halad és a nemzeti érdekek mentén alakítja a külpolitikát is.

A bővítés ehhez képest egy külön kérdés, rendkívüli felelősséggel járó döntésről van szó, hiszen, ahogyan itt többen is beszéltek róla, arról van szó, hogy Magyarország úgy dönt, elfogadja azt, hogy ha Svédországot és Finnországot megtámadják, akkor e két ország védelmére magyar katonákat küld azzal a kockázattal, hogy a magyar katonák ott az életüket is elveszthetik. Tehát ilyen komoly kérdésként kell az üggyel foglalkozni. Ez minden ország szuverén hatáskörébe tartozik, minden ország szuverén módon mérlegel és dönt arról, hogy támogatja‑e egy újabb tagország felvételét ebbe a védelmi szövetségbe. Akármilyen nemzetközi nyomás van a kormányon, akármilyen nemzetközi nyomás van a magyar parlamenten, végső soron egyedül a magyar Országgyűlés felelőssége az, hogy ebben a kérdésben minden szempontot figyelembe vegyen, és kellő felelősséggel döntsön.

Két fő csoportja van a kérdéseknek, amelyeket meg kell nézni. Az egyik az, hogy erősíti‑e a bővítés Magyarország biztonságát. Ebből a szempontból a kormány azt mondja, hogy igen, a NATO kiterjeszti az északi védelmi jelenlétét és két olyan haderő csatlakozik, amely erősíteni fogja az integrált katonai struktúrát. A másik kérdés az, hogy a két ország egyéb területeken hogyan viszonyul Magyarországhoz. Ez legalább olyan fontos kérdés. Sajnos az utóbbi időben, az utóbbi években elég súlyos kérdések merülnek fel tartalmai szempontból is és a tónust, a hangnemet tekintve is. Elhoztam magammal ezt a köteg papírt (Felemel egy iratköteget.), amely csak 2021-ig visszamenőleg gyűjti össze, hogy svéd és finn politikusok, beleértve kormánypárti és ellenzéki politikusokat, milyen nyilatkozatokat tettek Magyarországgal kapcsolatban. Nem lehet csak a magyar kormányra szűkíteni ezeket a nyilatkozatokat, meg van célozva bennük a magyar nemzet. Tehát a nemzet becsületéről van szó, amikor ezekről az ügyekről beszélünk, ezért nem lehet csak úgy átlépni rajtuk, és azt, hogy ott kialakul helyben egy aranyos folklorisztikus szokás, hogy naponta bele kell rúgni Magyarországba, nekünk nem kell szó nélkül hagyni.

Tehát mint szuverén külpolitikát folytató ország Magyarországnak a ratifikációt is szuverén ügyként kell kezelnie. És ez nem szomorújáték, ahogy elhangzott, vagy nem szégyen az eljárás, hanem ez a minimum, hogy felvetjük a partnereknek, ha igaztalan vagy torzított, elfogadhatatlan hangnemű nyilatkozatokat tesznek Magyarországról. Ez a mostani folyamatnak az egyik lényeges pontja, ez a minimum.

A kormány egyébként nem avatkozik bele mások belügyeibe és a kölcsönös tisztelet alapján ezt várja el más országoktól is, különösen abban az esetben, ha éppen az az ország a szövetségesünkké akar válni. Nem akármilyen kapcsolatba akar kerülni velünk, hanem ahogy az elején mondtam, olyan kapcsolatba, amelyben kölcsönösen egymásért a vérünket is onthatjuk. Itt nem homokozólapátról van szó, hanem ennél sokkal komolyabb ügyről, mondom, a nemzet becsületéről.

Összességében azt gondolom, hogy a vita nagyon hasznos volt, most jól látjuk az álláspontokat. Két pontban összefoglalva a kormány álláspontját: támogatjuk a svéd és finn felvételt a szövetségbe, és azt látom, hogy a parlamenten belül is széles támogatottsága van ennek a kérdésnek; a másik oldalon azt is támogatjuk, hogy az Országgyűlés delegációt küldjön a két országba, és a nyitott kérdéseket tisztázza az elkövetkező napokban.

Ezzel zárnám a reakciómat, és bízom benne, hogy ez a folyamat jó irányba megy, tisztázni tudjuk a nyitott kérdéseket, és a NATO gazdagodni fog két újabb tagországgal. Köszönöm, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)