Dr. Mellár Tamás (Párbeszéd)

DR. MELLÁR TAMÁS (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Nagyon fontos kérdésről van szó, azt gondolom. Nyilvánvalóan ennek az egész törvényjavaslatnak nemcsak az egészségügy, hanem az egész gazdaság vonatkozásában is igen nagy jelentősége van. Mélyen meg vagyok róla győződve, hogy egy ország akár rövid, de inkább hosszú távú gazdasági növekedése szempontjából kifejezetten és alapvetően fontos az, hogy hogyan kezeli az egészségügyi rendszert és hogy milyen az egészségügyi ellátás. Mert ahhoz, hogy valóban jól működő gazdaságunk legyen, egyfelől mindenképpen arra van szükség, hogy kiművelt emberfők legyenek, másfelől pedig arra, hogy valóban egészséges emberek legyenek, illetve a munka után pedig az egészségben eltöltött nyugdíjas évek száma minél több és minél hosszabb lehessen.

Azt lehetett látni az elmúlt 12 esztendőben, hogy a Fidesz-kormány kifejezetten fölhasználta mintegy spórkasszaként az oktatást és az egészségügyet is, és ezekről a területekről pénzt vett el. Az egészségügyet itt, a szemünk láttára véreztette ki, és ez a folyamat most is tovább tart. Ennek nyilván az egyik vetülete az, hogy a kivéreztetéssel előkészíti azt a folyamatot, hogy a magánorvosi ellátásra és a magánkórházi ellátásra kényszerüljenek rá az emberek. A másik nagyon fontos eleme ennek a dolognak pedig az, hogy a költségvetés próbál megszabadulni egy számára nyűgös, nehéz területtől.

Azt gondolom és azt látom, hogy ez kifejezetten rossz irány, és itt most vissza tudnék utalni arra, hogy mennyire rossz irány volt 2010 előtt is, amikor annak idején a rossz emlékű magánnyugdíjpénztárakat indították el. Mert a történet most is ugyanarról szól a módosítás kapcsán, hogy az alacsony jövedelmű szegény emberekkel mi lesz. Tehát én nem vagyok ellene a magánosításnak ezen a területen, de akkor világossá kellene tenni, hogy mi az a szegmens, amely szegmensben az állam megmarad, és egy megbízható ellátást tud mindenképpen mindenkinek garantálni és biztosítani, és mi az a rész, amelyet ki lehet adni, és amelyikben valóban a magánpraxisoknak lehet jelentősége és lehet szerepe.

Ezt az elmúlt 30 évben mindegyik kormány elmulasztotta. Borzasztó egyszerű lett volna, az egészségügyi befizetések kapcsán lehetett volna definiálni azokat az ellátási szinteket és ellátási köröket, amelyek akár 4-5 kategóriát tudtak volna hozni a járóbeteg-ellátástól a kórházi ellátásig bezárólag annak érdekében, hogy valóban összekapcsolódjon ez a két dolog, tehát hogy legyen egyfelől érdekeltség abban, hogy az egészségügyi számláikat az emberek töltsék föl és megfelelően növeljék. Ehhez képest a Fidesz-kormány idejében azt láttuk, hogy ünnepelték, hogy kevesebb egészségügyi célú elvonás van, és ebből következően nyilván lesoványították ezt a területet, pedig nagyon nagy fontossága lenne ennek a dolognak. Tehát ha egy olyan rendszer alakult volna ki vagy alakulhatna ki valamikor ‑ ne adjuk még föl ‑, hogy mindenkinek lenne egy személyre szóló egészségügyi számlája, és az egészségügyi számlán végig lehetne követni azt, hogy mikor mennyit fizettek be, és hogy a másik oldalon milyen felhasználás van, akkor ez nyilvánvalóan egyfajta érdekeltséget teremtene, és akkor ehhez hozzá lehetne rakni egy magánellátási rendszert is.

Azonban azt látom, hogy tulajdonképpen az történik itt az elmúlt 12 esztendőben, hogy politikai célból használja föl a Fidesz ezt az egész egészségügyi rendszert. Nyilván azzal, hogy elvonja a pénzeket az egészségügyi rendszerből, azzal egyfelől az orvosokat hozza helyzetbe a tekintetben, hogy hosszú várakozási sorok alakulnak ki, és a hosszú várakozási sorokon úgy lehet segíteni, ha hálapénzt fizetnek az emberek, és ez tulajdonképpen az orvostársadalmat ‑ legalábbis hierarchikusan, mert nyilván a beosztott orvosok és a röntgenorvosok nem sokat profitálnak belőle, de a főorvosok teljesen egyértelműen igen. A másik pedig az, hogy ezt az új szektort, ezt a magánegészségügyi szektort hozza erőteljes helyzetbe. Ugyanakkor pedig egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azok az emberek, akik akár önhibájukon kívül, de tulajdonképpen nem tudják ellátni magukat.

És természetesen van az egész történetben egy igen erőteljes méltánytalanság is. Én 42 évet dolgoztam, munkaviszonyban voltam mindig, hivatalosan voltam foglalkoztatva, tehát mindig befizették utánam az egészségügyi járulékot, és a 42 éves munkaviszonyom alatt 0, azaz nulla napot voltam táppénzen. Ehhez képest, ha most beteg lennék, akkor nyilvánvalóan arra lenne szükség, hogy kinyissam ‑ én mondjuk, ki tudom nyitni, nyilván ‑ a bukszámat, ha valóban egy normális ellátást akarok kapni; és ez valahol nincs rendben.

(9.40)

Tehát valahol a befizetések és a szolgáltatások nincsenek összhangban sem. A másik oldalról pedig azok, akik valóban nem tudtak sokat befizetni, miért kerülnek teljes egészében kiszolgáltatott helyzetbe? Én azt látom a mostani törvényjavaslat kapcsán is, hogy tulajdonképpen ezen az úton halad tovább a kormány előre, ahelyett, hogy egy valóságos, tényleges koncepciót dolgozna ki, egy olyan koncepciót, amelyben egységes egészet alkothatna maga a biztosítási rendszer, a nyugdíjbiztosítási rendszer és az ellátási rendszer is, ahol rugalmasan lehetne egy normális biztosítási rendszer mellett választani az állami és a magánszolgáltatás között, és nem lennének ilyen mesterségesen kialakított monopol- és oligopolhelyzetek.

Tehát ez az, amiért én pusztán közgazdasági oldalról és elvi alapon nem tudom támogatni ezt a törvényjavaslatot, és a kollégáim már, gondolom, az elmúlt időszakban részletekben elmondták, tehát nem kívánom ismételni azt, hogy a konkrét javaslatokkal milyen komoly problémáink vannak. Köszönöm szépen a figyelmet.