Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy 14 elemből álló salátatörvény esetében igen nagy a kísértés, hogy melyik kártyákat húzza elő először az ember, hiszen a 15 perc, a rendelkezésemre álló negyedóra édeskevés ahhoz, hogy minden területen végigszaladjunk. Viszont azt egészen elképesztőnek tartom, hogy az előző vitánál Aranybulla tárgykörében előállhatott volna egy kegyelmi pillanat, és még oda is sikerült belehozni képviselőtársaknak az Uniót, aztán a posta kérdését, aztán természetesen én is kellett hogy reagáljak erre. Azt kell hogy mondjam, ez a javaslat, amely a postai szolgáltatásokkal kapcsolatban minimális módosítást tervez, úgy tesz, mintha a valóság nem jönne szembe.

Szeretném megint elmondani, hogy az én családom nem első generációsként Csillaghegyen, Óbudán, a III. kerületben él, és bizony a könyvtárunkat már bezárták évekkel ezelőtt, a korábbi történelmi korokból megmaradt postahivatalt évekkel ezelőtt bezárták, átköltöztették ezt egy látszólag olcsóbban üzemeltethető helyiségbe néhány száz méterrel arrébb, és most péntek reggel várhatóan ez az újonnan létesített postahivatal is beszünteti a működését.

Nagyon érdekes, hogy az elmondás szerint és a központi kommunikáció szerint ideiglenesen zár be, tehát majd átgondolják januárban, de a helyiek és a dolgozók egy része is azért itt komoly verbális ellenállást fejt ki az eseményekkel kapcsolatban. Indult is egy petíció, amely indulása után ‑ lényegében csak a helyiek közül, óbudaiak közül ‑, úgy tudom, hogy már több mint 2 ezer aláírással gazdagodott. Hozzám eljutott az is, hogy az alkalmazottaknak azért szóltak, hogy nagyon ne számítsanak arra, hogy januárban vagy tavasszal ők majd vissza tudnak térni az eredeti munkahelyükre.

Eleve nem tudjuk azt, hogy a Magyar Posta belebegtetett 300 fős csoportos leépítése, amivel kapcsolatban elmondták, hogy semmi köze a postabezárásokhoz, tényleg semmi, kiket és hogy fog érinteni. Arra számítok, hogy a dolgozókat ‑ akik között egyébként van olyan, aki nagyon régóta helyi lakos, és helyben, itt szeretett volna dolgozni ‑ szétszórják a környező maradék hivatalokba; de még egyszer mondom, itt a III. kerületről, Óbuda, Csillaghegy, Békásmegyer vonzásköréről beszélünk, ez egy polgári jellegű kertvárosi részeket is magába foglaló övezet. Itt azért nem az Északkelet-Magyarországra, egyes faluhelyekre jellemző szegénységi viszonyok uralkodnak, és mégis azt látjuk, hogy az ott élő idős honfitársak, tehát egy szerencsésebb, polgári negyedben élő idős honfitársak is adott esetben most komoly túrát kell hogy folytassanak, ha egy ajánlott küldeményt át akarnak venni, vagy egy elsőbbségi levelet. Itt van előttünk, hogy azt azért fontosnak tartja a kormány módosítani, hogy az elsőbbségi levél a feladást követő második munkanap végéig kell hogy odaérjen, tehát itt azért némi puffert vagy enyhítést visznek a rendszerbe, nyilván az érkező panaszok miatt.

Visszajutunk az előző napirendhez, ahol az Unió és a szuverenitás kérdését jártuk körül, egész elképesztő számomra, hogy verbálisan, retorikailag nagyon védi a szuverenitását ez a kormány, de amikor arról van szó, hogy nálunk, Csillaghegyen bezár a postahivatal, akkor azt mondja, hogy azért nem tud segíteni a cégnek, mert az uniós és versenyjogi szabályok nem engedik, hogy ő a postát támogassa.

(13.20)

Már évekkel ezelőtt is egy komoly trükközésbe kellett bocsátkoznia, emlékeim szerint a bélyeggyűjtemény vagy egyebek megvásárlása kapcsán. Nem azt akarom mondani, hogy hasonló kreativitást várok el most is a kormánytól; azt várom el, hogy tegye tisztába ezt a kérdéskört. Egyébként, ha a receptekre kíváncsiak, a Covid alatt ‑ kimondottan a munkahelyek megtartása, támogatása kapcsán ‑ a vállalkozók felé azért nyíltak újfajta lehetőségek, új stílusú gazdasági csatornák. Hasonlók felkutatását tudnám elképzelni ebben az esetben is, ahol nem kimondottan az állami céget, a magáncéget, a hivatalt támogatják, hanem kimondottan munkahelymegtartási megközelítésből mozgósítanak akár még közösségi forrásokat is.

Számomra az ijesztő, hogy előbb jön a bezárás, mint ahogy azt egyáltalán végiggondolták volna. És még egyszer mondom, ha egy polgári berendezkedésű övezetben ilyen veszteségeket tudunk elszenvedni, és ami az én gyerekkoromban ott volt, abból nagyon kevés van már Csillaghegyen ‑ és nem vagyok egy idős ember ‑, akkor mi lehet azokon a kistelepüléseken, amelyeknek a mindennapi vérkeringésben való részvétele, körforgása azon múlik, hogy van‑e bolt, van‑e postahivatal és van‑e orvos vagy éppen ügyelet.

Még egyszer mondom, a III. kerületben élem a mindennapjaimat, és ezen hírekkel párhuzamosan olvasom azt, hogy elképzelhető, hogy a háziorvosi és ügyeleti rendszer is átalakul az új egészségügyi javaslatokkal kapcsolatban, sokkal kevesebb központi helyen lenne csak ügyelet, de mondjuk, a tőlünk nem olyan messzi Pomáz, ami azért egy város méretű helység, a sajtóban megjelent tervek szerint elképzelhető, hogy ügyelet nélkül vagy az eddig megszokott ügyeleti rend nélkül maradna. Tehát azt szeretném mindebből kihozni, hogy az állami vagyonnal való gazdálkodás, az állami cégekkel való bánásmód körében én mint egyszerű, ott élő állampolgár a mindennapokban azt tapasztalom, hogy folyamatosan épülnek le ezek a szolgáltatások körülöttünk; a színvonaluk adott esetben esik; az ott dolgozók mindennapi biztonságérzete csorbul, és ez semmiképpen nem egy fejlődő vagy magát szinten tartó gazdaság jegyeit mutatja. Még egyszer mondom, az én szűkebb lakókörnyezetemben több területen is párhuzamosan érhetők tetten ezek a változások.

De nagyon örülök, hogy van alkalmunk szót váltani az állami vagyonról, mert itt van, amiben egyetértek a kormánnyal, és van, amiben nem. Ráadásul egy jól felkészült államtitkár képviseli ezeket az ügyeket, akivel én tudok konstruktív párbeszédet folytatni. Én becsülöm ezt, mert a mai stílusú parlamentben ez egy nagyon ritka dolog. A helyzet az, hogy itt egy 8000 milliárd forintos állami vagyonnövekményt idéztek még képviselőtársaim is, és amikor én bizottsági szinten rákérdeztem, hogy hogyan jön ki ez az annyi, a Gazdasági Bizottságban történt a kérdésfeltevés, akkor nem kaptam egyértelmű és megnyugtató válaszokat, merthogy az állami vagyon kapcsán meg kéne vizsgálni azt, hogy maga az infláció mennyit tolt meg azon a kimutatott értéken, amiről beszélünk, és amit képviselőtársaimnak is javaslok megvizsgálni, az állami nemzeti vagyon tekintetében nézzék meg, hogy az ingatlanportfóliónak hogy változott az értéke.

Nagyon sok ilyen cég vagyonának a tetemes részét a nála lévő ingatlanállomány teszi ki. Az ismert okokból bekövetkezett ingatlanár-robbanás közvetíthet olyan képet, hogy az állami vagyon és az állami cégek vagyona rohamosan növekedik, de ha ezt, mondjuk, nem a rohamosan gyengülő magyar forintban számoljuk, hanem valamiféle bázisértéken, akkor elképzelhető, hogy az a vagyonnövekmény, amit kimutatnak, két dologból tevődik össze: az ingatlanportfólió felértékelődéséből és a forint gyengüléséből következő kimutatási többletből. Tehát elképzelhető, hogy nem az aktív és mindennapi gazdasági tevékenysége ezeknek a cégeknek az, ami pluszt vagy pozitívumot mutat.

Én egy pontosító kérdést feltettem ez ügyben bizottsági szinten. Kaptam egy ígéretet, hogy majd írásban kapok erre választ. Eddig ezt még nem kaptam meg, nem államtitkár úrtól, hanem a bizottságban helyet foglaló és a területtel foglalkozó szakemberektől. Nagyon bízom benne, hogy itt azért sikerül kimutatni valamit, viszont az állami vagyont érintve szóba került a lakhatás kérése. Szerintem itt képviselőtársaim egy rettenetesen fontos területet emeltek ki, mert a lakhatással kapcsolatban van egy teljesen hamis megközelítése ennek a kormánynak: azt mondja, hogy csak a saját, önálló ingatlantulajdonhoz való jutást szeretné támogatni. Mondják ezt képviselőtársaim azért, mert ők megkérdezték a magyar embereket, és ők rendre azt mondják, hogy ők inkább saját tulajdonú ingatlanban laknának, mint bérleményben. Egyébként 100-ból 101 százalék ezt mondaná, tehát nem nagyon ismerek olyan embert, aki azt mondaná, hogy ha választhatna, akkor nem saját tulajdonú ingatlanban, hanem inkább egy albérletben élne.

Csak megint szembejön a valóság: szembejön az, hogy teljes társadalmi csoportok kimaradnak a tervezésből, emiatt nincs bérlakásprogram; emiatt építették le a lakástakarék állami támogatását. Tehát azok az emberek maradnak ki a tervezésből, akik segítséggel, mondjuk, egy bankhitel önrészére gyűjtenek éveken keresztül abból a kicsiből, amit ki tudnak szorítani minden hónapban a fizetésükből. Ez volt tehát a kormány alapfilozófiája, hogy ő csak az önálló tulajdonú ingatlanszerzést támogatja.

Ehhez képest a Nemzetközi Eszközkezelő utóéletét, tehát azt az ingatlanportfóliót és -állományt, amiről beszéltünk, most kiszervezte lényegében egy egyházi hátterű tevékenységi körbe, amely majdhogynem lakásügynökségként működik; nem úgy, ahogy a koncepciót eleve megálmodták, de valami hasonlóval kísérletezik. Tehát a kormány alapfilozófiájában azért egy részleges törés bekövetkezett, mert, államtitkár úr, hogy még dicsérjek, az szerintem jó dolog volt, hogy a teljesen torz filozófiájú eszközkezelőtől a végén nagyon kedvezményes áron vásárolhatták vissza az érintettek a saját lakásukat, már azok, akiknek volt miből, és egyáltalán tudtak hova nyúlni. Ez egy jó dolog. Tehát ne mondjuk azt az egészre, hogy rossz. Számomra a filozófiája torz, hogy banki hibás termékek, csalárd játszadozások után elveszik emberek ingatlantulajdonát, aztán ha tud fizetni, bérelje vissza.

Államtitkár úr, ez nem egy erős nemzetállam képét sugallja: ez egy reaktív magatartást, lekövető magatartást folytató és egyébként a bankoknak kiszolgáltatott állam képét mutatja. Tehát én akkor is bátorítottam önöket, hogy legyenek sokkal markánsabbak ezekben a kérdésekben, de most azt látom, hogy kiszervezték az egyházi hátterű ügynökség felé a szigorúan vett állami feladatot. Tehát nemcsak a szociális lakhatás az, ami állami-önkormányzati feladat ‑ lehet vitatkozni, hogy melyik rész vállaljon többet magára ‑, de semmiképp nem kimondottan és kizárólag egyházi vagy civil szervezeti hatáskör. Ezt még az Alaptörvény is szabályozza, ott ugyan egy gyenge törekvés szintjén jelenik meg, tehát nincs lakhatáshoz való jog, csak törekvés van, de még ott is szabályozzák azt, hogy ez bizony az államnak kutya kötelessége.

Önök ezt kiszervezték, és én azt fájlalom, hogy közben több százezer honfitársunk sorsát szintén kiszervezték a semmibe, nem jelennek meg a költségvetési tervezésben. És amikor itt azt látjuk, hogy újabb állami vagyonelemeket juttatnak át, és az egyházi gondozású lakásügynökség kezel ingatlanportfóliót, akkor megint üvölt bennünk a hiányérzet, hogy hol van az országos hátterű bérlakásprogram, főleg egy olyan helyzetben, ahol ‑ bármelyik közgazdász megmondja ‑ az egész lakhatási piacon egy brutális kínálati szűkösség uralkodik. Nagyon-nagyon kevés bérlakás van.

Tehát amikor képviselőtársaim felállnak és az állami vagyon gyarapodásáról beszélnek, miért nem említik meg, hogy állami hátterű bérlakásból, állami tulajdonú vagy éppen önkormányzati tulajdonú szociális bérlakásból miért van egyre-egyre kevesebb? Tehát hogyhogy nem jelenik meg egy jólétinek mondott állam gondoskodó keze azon a területen, ahol egy brutális kínálati szűkösség van, egyre kevesebb a lakás, és egyre nehezebben lehet így mind szociális, mind egyébként nagyon komoly gazdasági feladatokat ellátni? Mert egy családalapítás, -bővítés előtt álló család méltó lakhatási körülményeinek a megteremtése nemzetgazdasági fontosságú kérdés, a jövő adófizetőit itthon lehet tartani vele, a kényszerű kivándorlásnak elejét lehet venni. Tehát nem értem, hogy az állami vagyon vélt gyarapítása közben erre a területre miért nem koncentrálnak jobban.

Nacsa képviselőtársam megemlítette azokat a korábbi rezsicégeket, termelőkapacitásokat, gyárakat, amelyeket kétségkívül nemcsak hogy vitatott, de csalárd körülmények között árusítottak ki, és igen, engem is irritált az a 8 százalékos garantált eszközarányos profit, amit egyébként lepapíroztak és garantáltak külföldi cégeknek. Ez a nemzeti érdek totális feladásával volt egyenértékű. Szerintem ezt nagyon kevesen vitatják, és nem is lehet vitatni.

Ami engem nagyon bánt, és próbálom egy gyakorlati példával alátámasztani mindezt a következő két és fél percben, hogy a termelőkapacitások leépülését sajnos elkövették nemcsak a 2010 előtti kormányok, de azért jó nagy részük volt benne, nagyrészt ők, 2010 óta viszont a visszarendeződés egész területeken el sem kezdődött. Mondok egy példát, az utolsó papírgyárunk eladását, talán emlékeznek. Mit ígért a befektető, aki megvásárolta az utolsó papírgyárunkat? Azt ígérte, hogy két évig megtartja a munkahelyeket. Mi történt két év plusz egy nap elteltével? Az ígéretet betartották, de a mi tulajdonunkból kikerült, megszüntette a működését ez az ügynökség. Most ott tartunk, államtitkár úr, hogy ha ön bemegy bármely könyvesboltba ‑ és remélem, hogy sokan vannak úgy a teremben, mint ahogy én is vagyok, hogy a könyvek szerelmeseként ezt azért heti szinten megteszem ‑, akkor azt látja, hogy egy átlagos könyv ára 6-7 ezer forint, ennyibe kerül egy könyv.

(13.30)

Ennek nemcsak az az oka, hogy kevesebb a vásárló vagy magasabb a munkaerőköltség, hanem az állami vagyonnal való felelőtlen gazdálkodás eredménye az is, hogy a hazai termelőkapacitás megszűnt, ami, mondjuk, a papírgyártás, könyvkiadás viszonylatában értelmezhető lett volna, és nem építette újjá senki. A helyzet az, hogy ebből kifolyólag 6-7 ezer forintos könyvárakkal szembesülünk, pedig meg kellett volna vizsgálni, hogy tudunk‑e országon belüli termelőkapacitást kiépíteni annak érdekében, hogy a tankönyvek, az akadémiai könyvek, a gyerekkönyvek, a gondolkodást fejlesztő kiadványok egy kicsit elérhetőbb módon vagy tisztességesebb papírárak mellett kerüljenek kinyomtatásra. Az én kedvenc újságjaimat, amelyeket évtizedek óta olvasok, sokszor a Felvidéken vagy a Délvidéken nyomtatják már, amit nem sajnálok sem a Felvidéktől, sem a Délvidéktől, de az egészen biztos, hogy az árukat tekintve így magasabb fogyasztói áron kerülnek el a maradék olvasókhoz, mint normális körülmények között. Ezért is hirdettük ki azt a könyvek megmentését célzó programot, amely a termelőkapacitás, a háttér tekintetében is megvizsgálná, hogy mit lehet újjáépíteni.

Az a kérésem, hogy ha állami vagyonról, nemzeti vagyonról beszélnek, akkor a történelmi elveszett magyar termelőkapacitás esetében vizsgálják meg azt, hogy mit lehet feltámasztani, mit lehet újjáépíteni, mert igenis ebben a korban is számtalan előnye lenne, hogyha nemzeti kézben koncentrálódnak ezek ‑ még egyszer mondom: nemzeti kézben, és nem egy-egy oligarcha kezében. Köszönöm a figyelmet. (Csárdi Antal tapsol.)