Ungár Péter (LMP)

UNGÁR PÉTER (LMP): Köszönöm szépen a szót. Még mielőtt rátérnék a konkrét állampolgári megkeresésekre, lesz lehetőségünk beszélni arról, hogy a fogyatékossággal élők helyzetét hogyan érinti ez a törvénymódosítás. Államtitkár úr pontosan tudja, nemrég történt az, hogy az SZGYF felülvizsgálatért fordult egy olyan esetben, amikor fogyatékos gyermekeket nevelő családok fordultak egy perrel az SZGYF ellen azért, mert csak olyan elhelyezést volt hajlandó biztosítani az állam, ami túl messze volt ahhoz, hogy már időskorukban napi vagy heti szinten látogassák a gyermeküket. Ez egy olyan eset, ami sok mindent megmutat az állami ellátásból. Értelemszerűen a fogyatékossággal élők ellátása egyértelműen állami feladat kell hogy legyen, hiszen nagyon sok olyan élethelyzet van meg nagyon sok olyan orvosi kondíció, amiben nincs is más alternatíva a fizikai valóságban.

Érdemes arról beszélni egy mondatot, hogy a fogyatékossággal élők oktatása, a fogyatékossággal élők kapcsán Magyarország azért mégiscsak az egyik első volt a történelemben, aki ezzel foglalkozott állami szinten, mégiscsak a gyógypedagógia tulajdonképpen sok szempontból egy magyar találmány, nagyon sok nagyon jó szakembert adott Magyarország ezen a területen vagy akár a fogyatékossággal élőknek az egyéb szociális vagy lakhatással kapcsolatos területén. Az történik manapság az állami ellátórendszerben, hogy ugyanazok miatt a problémák miatt, amiket már volt lehetőségük végighallgatni, de nem lehet elégszer, amik leginkább a bérszínvonalhoz kapcsolódnak, tehát ahhoz kapcsolódnak, amit korábban Csárdi Antal képviselőtársam azzal az adattal illusztrált, hogy több mint 90 százaléka a bértáblának már a garantált bérminimumot jelenti a szociális ellátórendszerben, az intézményeknél is egyre nagyobb a munkaerőhiány. Itt ráadásul olyan emberekre van szükség, akiknek nagyon sok év képzésen kell átesniük, nagyon sokat kell őket képezni azért, hogy ezt a munkát el tudják végezni, és ennek a képzésnek az aránya ahhoz, amit amúgy kapnak bérben, az egészen dermesztő. Itt külön szeretném megemlíteni, hogy bár a pedagógusok tüntetéséről sok szó volt, nagyon helyesen, keveset beszéltünk a gyógypedagógiában dolgozók szintén szörnyű bérhelyzetéről, ők is több helyen próbáltak tüntetni, és amúgy a tankerületi vezető őket is megpróbálta elhallgattatni.

De visszatérve a fogyatékossággal élőkre: van nagyon sok olyan eset, és általában ezek nők, mert a férfiak ilyenkor már nincsenek jelen legtöbb esetben, életeket áldoznak arra, hogy fogyatékossággal élő gyermeküket gondozzák, neveljék, és hogy kialakítsanak egy életet. Nagyon nehéz már eleve az iskoláztatást megoldani egy ilyen esetben. Persze, vannak elvileg, papíron jogai ilyenkor, hogy a kondícióhoz mérten kapjon iskoláztatási lehetőséget, de tudjuk, hogy mondjuk, egy Vasvár méretű településen ez valójában nem így van, nincs lehetőség, hiszen 80-100 kilométereket kellene utazni ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel élni tudjon a szülő. Ráadásul azt még el kell mondani, hogy a legtöbb fogyatékossággal élő embernek specifikus oktatása abból adódóan sincs, hogy olyan gyógypedagógus-hiány van, olyan konduktori hiány van, ami ezt nem teszi lehetővé. Az állami meg nappali foglalkoztatóknál meg abból a szempontból hasonló a helyzet, mint az idősoktatásban, hogy a nappali, fogyatékosokkal foglalkozó különböző intézmények ugyanolyan rezsiproblémákkal rendelkeznek mostanában, ugyanúgy bezárásközeli állapotban vannak, egyszerűen nem tudják fenntartani azokat az intézményeket az önkormányzatok, amik ezzel foglalkoznak.

Az állami szektorban pedig az a helyzet, hogy hiába kaptak valamennyi segítséget azért, hogy most a rezsit ki tudják fizetni, egyszerűen mennek el a munkavállalók, mert reálértékben csökken a bérük; már csökkent amúgy tavaly is, de idén ez drámai. Tehát hiába adták meg azt a 20 százalékos béremelést, az most már reálérték-csökkenést jelent a szociális szektorban dolgozóknál.

Ha továbbmegyünk, és beszélünk arról, hogy a család meg az egyházi intézmény felelőssége hogy van: államtitkár úr biztosan emlékszik rá, hogy nemrég szó volt arról, hogy a felnőttpelenka, illetve az egyéb orvosi segédeszközök ára hogyan alakul. Ez egy nagyon komplex kérdés véleményem szerint, és kétségtelen, hogy a gyártók sokszor kartellmódszerekkel próbálják ezt a piacot befolyásolni, és nem valódi árképzés van. Tehát ebben megértem, tudom, hogy nem önnel levelezek, hanem a parlamenti osztállyal, de amit a parlamenti osztállyal leveleztem ez ügyben… (Rétvári Bence: Ő vonta vissza a tb-igényét.) Nyomjon gombot, annyira boldog lennék, ha megtenné! (Rétvári Bence: Megírtam írásban.) Az írás, olvasás is megy, de így szóban mégiscsak…

Ez nem egy írásos formula, ahol mi most vagyunk. Tehát az a helyzet, hogy én ezt értem, de azért ne tegyünk úgy, mintha az ne lenne egy súlyos probléma, hogy mondjuk, felnőttpelenkát vagy mondjuk, kanült nem tudnak venni sem az intézmények és most már lassan a családok sem. Az, hogy a Vaterán kanült árulnak emberek ma Magyarországon, azért mutatja a drámai helyzetét annak, ami van az ilyen jellegű családokban. Egyszerűen nincsen anyagi forrásuk, azért, mert a gyermekek otthongondozási díján ‑ ami egy pozitív előrelépés ‑ túlmenően a többi támogatási forma nemhogy az inflációt nem követi, semmit nem követ.

A fogyatékossággal élőknek van még egy speciális helyzete, és itt fogom elmondani az Európai Unió-kritikus két mondatomat, hogy bár kétségtelenül, ha azt mondanák, hogy a kitagolás mint irányelv nem egy tökéletes dolog, és sokszor olyan eseteket eredményez, amik a való élettel ellentétesek, főleg amikor, mondjuk, 30 fogyatékossággal élő emberre van kettő vagy három gondozó, kétségtelenül nem lehet a kitagolást…

Én láttam olyan intézményt, államtitkár úr, ahol meg volt építve a kitagolási EU-s projektre a 17 fős lakóotthon, amit megnyitottak, majd másnap kulcsra bezárta az intézményvezető, majd otthagyta, mert nem volt szakember, akivel feltöltse. Tehát ebből a szempontból ez a magyar realitással egy jelenleg ellentétes EU-s irányelv. De az EU-s irányelv abból a szempontból pedig azért pozitív, hogy arra utal, hogy minden embernek a saját képességeihez méltóan adjuk meg az önálló életre a lehetőséget. És most már olyan állapotban van ez az állami intézményrendszer, hogy ezt nem tudja megadni, és ezt nem tudja az állami intézményrendszer helyett megadni az önkormányzat vagy a család, mert ez egy nagyon speciális területe a szociális ellátórendszernek.

Az egyházi intézményekben nagyon sok pozitívumot lehet látni. Majd egy külön felszólalásban lesz lehetőségünk még kitérni arra, hogy az 1,8-szoros egyházi normatíva az államihoz képest, bár hiába szoktunk arról is levelezni, hogy a vatikáni szerződésből következik, mégiscsak igazságtalanságot okoz az ellátórendszerben. Nincs egy előfinanszírozás, mert onnan lehet látni, hogy több pénzből gazdálkodnak, mint az állami intézmények, tehát mivel a két összeg nem egyenlő, ebből adódóan a finanszírozás nem egyenlő. De azért az egyház nem fedi le az országban ‑ és nem is dolga, tehát ez nem egy kritika, ez csak egy ténymegállapítás ‑ egyenlően például a fogyatékosellátó rendszert. Ezért vannak olyan járások, vannak olyan megyék, ahol ez különösen nagy problémát okoz, ahhoz képest, mint amilyen például a fővárosban vagy mondjuk, megyei jogú városokban.

(15.20)

Ez alapvetően az államnak a feladata. Ez amúgy az államnak egy olyan feladata, itt elhangzott szerintem egy helyes történelmi párhuzam, hogy melyik történelmi kornak a szociálpolitikájához hasonlít ez nagyon, de például a fogyatékossággal élők ellátásában már a XIX. század végétől Magyarország tulajdonképpen Európában előkelő helyen volt ‑ az egyik első volt ‑, és már akkor fölmerült az, hogy ezt az országban mindenhol egyenlően kell biztosítani. Amúgy van nagyon sok ezzel kapcsolatos hozzászólása Slachta Margitnak, akiről elnevezték a szociálpolitikai intézetet egy nagyon észszerű ellenzéki javaslatra. De továbbmenve, ezt senki más nem fogja tudni, mint az állam biztosítani. És a fogyatékosellátó-rendszerben azért érdekes ez, mert azt ön is tudja, államtitkár úr, hogy ez összegszerűen a költségvetésben nem olyan, mint az idősgondozás, ami költségvetésileg jelentős összeg. A fogyatékossággal élőknek a gondoskodása, az ezzel kapcsolatos állami kiadások összege nem jelentős költségvetésileg, nem olyan, amit ne lehetne emelni, nem olyan, amelyben ne lehetne egyszerűen a helyzetet javítani. Költségvetési szinten az érintettek számának a százalékosan lévő alacsony volta miatt ez nem egy drága dolog.

És még egy része, ami a fogyatékossággal élőknél még fontos, és visszatérek itt arra, ahol kezdtem. Tehát itt a legtöbb családnak az a problémája, a legtöbb, mondjuk, fogyatékos gyermeket nevelő anyának az a problémája, hogy ha ő öreg lesz, és nem fog tudni egy 40-50 kilós embert napi szinten emelgetni, vagy elhuny, vagy beteg lesz ő maga, akkor mi fog történni a gyermekével. Erre nem válasz ennek a törvénynek az első iksz paragrafusa, hogy majd ellátja az önkormányzat vagy a család. Nem marad a végén más, mint az állam, azért, mert ez állami feladat, mert mindannyian azért fizetünk adót, hogy a végén az állam… (Rétvári Bence: Akkor támogatod a törvényjavaslatot! ‑ Nacsa Lőrinc: Ez van beleírva a törvénybe! ‑ Rétvári Bence: Akkor támogatja az LMP a törvényjavaslatot!) De tényleg, tehát nyomjon gombot, és akkor tud vitatkozni velem. Nacsa képviselő úrnak nagyon sokszor hallgattuk változó színvonalú hozzászólását az Országgyűlésben… Üljön a helyére, nyomjon gombot! (Rétvári Bence: Új házelnök van! Levezető elnök!) Mivel a levezető elnök nem vezeti az ülést, ezért arra kérném, hogy… (Nacsa Lőrinc: Hoppá! Jujuj! ‑ Ungár Péter nevet. ‑ Rétvári Bence: Ki ne zárják a mai ülésről!) Szóval ‑ visszatérve egy komoly témára ‑, ha megtenné, hogy a bekiabálás helyett érdemben válaszolna ezekre a dolgokra.

Ha azt gondolja, hogy ez a törvény semmilyen szintű ellépést nem jelent ahhoz, hogy az államnak az alapvető feladata a fogyatékossággal élők ellátásának a biztosítása, akkor miért csináljuk ezt az egészet, miért csinálták ezt a törvénymódosítást? Akkor miért csinálják azt, hogy átadtak nagy, fogyatékossággal ‑ nem alapellátással, szakellátással ‑ foglalkozó intézményeket az egyháznak? Mennyit adtak át az elmúlt időszakban? Nagyon sokat. Volt, ahol ez pozitív volt, és rendeztek olyan helyzeteket, ami korábban rossz volt ‑ főleg a Máltánál volt ilyen ‑, de azt, hogy mindenhol ez lenne a megoldás, enyhe túlzásnak érzem. Az a helyzet, hogy ez egy világnézeti dolog, amiért önök ezt csinálják, egy olyan világnézeti dolog, ismételten, ami ellentétes azzal, hogy mi az érdeke a magyar ellátásban részt vevő embereknek.

És még egy gondolat, hogy egy fogyatékos ember önmaga nem tud értelemszerűen az élet minden területén magáról gondoskodni, és a család is olyan, hogy ilyenkor csak bizonyos helyzetekben tud róluk gondoskodni. De azért ameddig a gyod részletszabályai olyanok, hogy valaki nem tud munkát vállalni mellette szinte már semmilyen szinten ‑ bár ez ér egy vitát ‑, de mondjuk, nem tud nyugdíjjellegű járulékot kapni, hogy nincs ebben már semmilyen flexibilitás, hogy ezt nem tudja a nagyszülő például úgy fölvenni, ahogy tudná a gyedet, ez azért azt a problémát mutatja meg, hogy bár önök léptek egyet ebben előre, valójában rendszerszintűen nem gondolják végig azt ‑ és mondom, ezek költségvetésileg nem jelentős összegek, ezt ön pontosan tudja, itt 10 milliárdról beszélünk körülbelül, mondjuk, a legutolsó intézkedést, amit elmondtam ‑, egyszerűen azért nem csinálják véleményem szerint, mert alapvetően az a véleményünk, hogy nem kell állami segítség még a családnak sem, aki ezt végzi, mert ez egy olyan dolog, amit nekik kell megoldani, és egyszerűen emberek, amikor kétkeresős család van, amikor ilyen árszínvonal van, nem tudják megoldani, kedves államtitkár úr.

Remélem, hogy meghallhatom a válaszát végül. Köszönöm szépen. (Rétvári Bence bólint. ‑ Taps az LMP soraiban.)