Szabó Szabolcs (Momentum)

SZABÓ SZABOLCS (Momentum): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Én is a szociális védelem, szociális biztonság, szociális gondoskodás témakör kapcsán szólnék hozzá ehhez a vitához meg a benyújtott javaslathoz, ahogy képviselőtársam mondta: így a vita elején vagy ne ’adj isten, közepén.

Szóval, ha lefordítjuk azt a vitát, amit a törvényjavaslatnak a szociális gondoskodásról szóló része kapcsán itt folytatunk, akkor szerintem arról beszélünk valójában, hogy Magyarország jelenleg jóléti állam‑e vagy sem, és hogy a jövőben az fog‑e maradni, vagy sem, vagy azzá válik‑e, attól függően, hogy ki hogy ítéli meg. Az én állításom így a hozzászólásom elején az, hogy Magyarország bizonyos korlátozásokkal, erős korlátozásokkal, de jóléti állam volt, és szerintem még most is az, és az a kérdés, hogy ez a benyújtott javaslat ezt vajon erősíteni vagy gyengíteni fogja, és az én állításom szerint gyengíteni fogja hosszú távon, és felveti annak a veszélyét, hogy ne legyünk jóléti állam a jövőben. És szerintem az ellenzéki hozzászólók is erről beszélnek voltaképpen, hogy aggódnak amiatt, hogy a „jóléti állam” működésünk, kategóriánk, besorolásunk csorbát szenved, és maguk az emberek fogják megérezni azt, hogy nem leszünk jóléti állam.

Ha abból indulunk ki, hogy mi a jóléti állam, akkor érdemes Briggshez visszanyúlni, ő volt az a brit közgazdász, aki erről könyvet is írt, meg mondhatni azt, a szakirodalomban egy általánosan elfogadott definíciót alkotott arra, hogy mi a jóléti állam. Ez három lábon nyugszik. Egyrészt a jóléti állam az ő definíciója szerint biztosítja azt a keretfeltételt, hogy mindenki hozzájusson egy olyan minimális mértékű jövedelemhez, hogy meg tudjon élni, és tudjon élni azokkal a szabadságjogokkal, amelyeket számára egy demokratikus ország biztosít. Itt most nem alapjövedelemről beszélünk, nyugtatom meg Z. Kárpát Dánielt, hanem hogy a keretfeltételt biztosítsa ahhoz, hogy munkával meg tudja szerezni az ember a jövedelmet magának, hogy magát meg a családját fenn tudja tartani.

A második ilyen feltétele a jóléti államnak, vagy a bizonyítéka annak, hogy egy ország jóléti állam, az, hogyha az egyén, egy adott állampolgár speciális élethelyzetbe kerül, és nem tudja magát munkajövedelemből eltartani, akkor az állam ‑ és ez egy nagyon fontos dolog, maga a jóléti állam ‑ gondoskodik róla, és nem hagyja, hogy éhen haljon. Ha nyugdíjas lesz, nyugdíjat biztosít neki, a saját maga logikája alapján kialakított nyugdíjrendszeren keresztül ‑ ami nálunk speciel egy felosztó-kirovó rendszerű nyugdíj, de van megtakarítási alapú is, de ez most egy zárójeles megjegyzés volt ‑, szóval, nyugdíjas lesz az ember, balesetet szenved, megbetegszik, a nők esetében, mondjuk, gyereket szülnek, és otthon kell maradni a babával ‑ nem feltétlen kell, de mondjuk, lehet ‑, és még hosszasan sorolhatnám ezeket a speciális élethelyzeteket.

És a harmadik feltétel pedig az, hogy a közszolgáltatásokat minden állampolgár számára azonos és lehetőleg magas színvonalon biztosítja a jóléti állam. És én azért állítom azt, hogy Magyarország ma egy korlátozott, jóléti állam, mert szerintem jelen pillanatban a magyar állam nem képes már arról gondoskodni, hogy a speciális élethelyzetbe került emberek életminőségét garantálja azzal, hogy megfelelő színvonalú ellátást nyújt, mert beszéltünk róla, képviselőtársaim is hosszasan emlegették, hogy mi a probléma az alacsony nyugdíjakkal, meg mi a probléma az oktatás színvonalával, meg mi a probléma az egészségügyi ellátás színvonalával, meg az álláskeresési támogatások színvonalával, és a többi ‑ tehát már itt megbicsaklik ez a történet ‑, a harmadik lábról meg ne is beszéljünk, mert sajnálatos módon a közszolgáltatások színvonala sem nem egyenletesen jut el az állampolgárokhoz és sem nem magas színvonalon. Erről szól az a tüntetéssorozat, ami most az utcán folyik, mert az emberek is látják, hogy a közoktatás minősége rossz. Van egy szűk réteg, amelyik nagyon jó közoktatásban részesül, de a nagy része rossz minőségű közoktatásban részesül, és ezt végigvehetnénk az egészségügyön meg mindenen.

És akkor, ha megnézzük, hogy hogyan reagálnak az ilyen szituációkra az egyes országok, meg milyen modellek léteznek arra, hogy egy normális, jóléti államot építsenek ki, akkor azt lehet mondani, hogy kétfajta megközelítése létezik. Vannak olyan országok, amelyek az erős állami gondoskodásban hisznek és bíznak, tehát, ahogy a közgazdászok vagy közgazdák szokták mondani, az állami redisztribúción keresztül gondoskodnak az emberekről, tehát elvonják a tőke- és munkajövedelmeknek nagyon nagy részét, és azt a saját logikája szerint újraosztva gondoskodik az állam az állampolgárokról. Tipikusan ilyenek a skandináv országok vagy Németország, vagy Franciaország, ahol 50 százalék fölötti mértékben vonja el az állam a tőke- és munkajövedelmeket.

Meg vannak aztán olyan országok, amelyek a magángondoskodásban bíznak, ők alacsony részét vonják el a tőke- és munkajövedelmeknek, gyakran csak 30-40 százalék közötti arányban, és azt mondják az állampolgároknak: nekem már nincs pénzem mint államnak a szociális gondoskodásra, azt oldja meg mindenki maga, én csak az alapműködést biztosítom, hogy legyenek utak, járdák meg hasonlók.

Magyarország egyébként jelen pillanatban a legrosszabb kombinációt kezdi megvalósítani, mert nagyon sokat von el, csak nem gondoskodik mellette a szociális védelemről megfelelő színvonalon. Jelezném, hogy a legfrissebb elérhető adatok szerint olyan 47 százalék körül tartunk, amit az állam elvon a tőke- és munkajövedelmekből, magyarul: a GDP 47 százaléka nagyjából bekerül a költségvetésbe. Ehhez képest, ha megnézzük a számokat, akkor, mondjuk, a szociális védelem kapcsán ‑ ebben a szociális védelemben benne van minden, ami a szociális ellátórendszerrel kapcsolatos, az egészségügytől a bölcsődék üzemeltetéséig minden ‑ úgy néznek ki a számok, hogy 2010-ben, amikor önök átvették a kormányzást, a GDP 21,8 százalékát tettük be mint magyar állam, 2020-ban ‑ a legfrissebb adatok 2020-asok a KSH-nál ‑ 18,1 százalékot.

(14.00)

(Az elnöki széket Dúró Dóra, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Tehát GDP-arányosan nézve, barátok között is, majdnem 4 százalékos, 3,7 százalékos csökkenés van. Ez az, amiről beszéltem a hozzászólásom elején, hogy ez egy erősen korlátozott jóléti állam kezd lenni. Csak hogy értsék azok is, akik esetleg követik a vitát (Nacsa Lőrinc: Csak hogy értsék ‑ a lenézés magas foka!), érdemes megjegyezni, hogy ez a fajta magas elvonás, amely az állam részéről megtörténik és az alacsony szintű gondoskodás az emberek hétköznapi életében is nagyon jól tapasztalható. Gondoljon bele mindenki, aki munkavállalóként dolgozik valahol, hogy a bruttó bérének mennyi része marad nála. (Rétvári Bence: És mennyi maradt 2010 előtt?) Jelezném, hogy itt nem is fogom figyelembe venni a munkáltatót terhelő adókat és mindenféle járulékokat, csak amit a munkavállaló tapasztal.

Mondjuk, induljunk ki száz forintból, mert az egy könnyen értelmezhető arányrendszert fog mutatni. 100 forint bruttó bérből nagyjából 66 forint fog a munkavállaló zsebében maradni nettó fizetésként. Majd utána azt elkezdi elkölteni, és fizet áfát, jövedéki adót, népegészségügyi termékadót meg mindenféle adót, és a végén eljutunk oda, hogy még ebből a 66 forintból is valójában, jó esetben olyan 40-45 forint közötti rész marad meg, és inkább a 40-hez lesz közelebb.

(Aradszki Andrást a jegyzői székben Mihálffy Béla váltja fel.)

Tehát 100 forint bruttó fizetésből körülbelül 40 marad az ember zsebében valójában, az összes többit fizetjük be az államnak azért, hogy rólunk gondoskodjon: amikor nyugdíjba megyek, legyen nyugdíjam, amikor megbetegszem, gyógyítsanak meg, amikor gyerekem születik, legyen iskolai képzése, oktatása megfelelő színvonalú, és a többi. Az a probléma, hogy ez nem valósul meg. Ezért nagyon furcsa, amikor ez a benyújtott törvényjavaslat teljesen világossá teszi mindenki számára, hogy egyébként az állam szerepét a szociális védelemben, szociális gondoskodásban az utolsó helyre teszi. Többen itt már elmondták, úgyhogy nem ismételgetném hosszasan, de az a sor, hogy az egyén gondoskodik magáról, aztán rokonok, aztán önkormányzatok, aztán civil szervezetek, és a legvégén van az állam.

Joggal teszi fel az állampolgár azt a kérdést: jó, de akkor én miért fizetek adót? Ez a fő probléma ebben a rendszerben, mert ha egy jóléti államot akarunk fenntartani és üzemeltetni, akkor az elvont juttatásokat az államnak a felelősségi körében, amit taxatíve ki kell mondani, kell arra a célra fordítani, hogy garantálja a mi szociális biztonságunkat. Ez a fő vitapont szerintem közöttünk. Ebben nem értünk egyet láthatóan a kormánypárti képviselőkkel, és nem is hiszem, hogy meg tudjuk győzni egymást, egyszerűen mást gondolunk a világról. Azt gondolom, hogy önök rossz irányba indulnak el (Rétvári Bence: 12 éve?), mert én hiszek a jóléti államban, hiszek abban, hogy a jóléti államot fenn kell tudni tartani és üzemeltetni kell. Sajnálatos módon önök ebben kevésbé hisznek, és törvényileg is most azt fogják nevesíteni, a korábbi alkotmánymódosításhoz egyébként hűen, hogy önök a jóléti államban nem hisznek, és ezt nem hajlandók a jövőben garantálni.

A másik oldalról nekem ez azért fáj, mert naponta tapasztaljuk, hogy az emberek milyen rossz helyzetben vannak, viszonylag kiterjedt karitatív ellátórendszert vagyunk kénytelenek működtetni Csepelen, Soroksáron egyszerűen azért, mert nem kapnak megfelelő ellátást az állam részéről. Napi szinten több boltból hozzuk el a lejáratközeli termékeket, és visszük el, illetve adjuk oda nagyon sok rászoruló családnak. Nagyon sok ilyen karitatív akció meg szervezet van az országban. Ez lenne egyébként sajnálatos módon az állam feladata, hogy ezt oldja meg, és ne tolja rá civil szervezetekre. Ez az állam feladata lenne, az államnak kellene megoldani.

Ezért mondom, hogy sajnálatos módon ebben nem értünk egyet, és valószínűleg nem is fogunk egyetérteni soha, nekem viszont meggyőződésem, hogy nekünk van igazunk. Innentől kezdve, azt gondolom, a következő választáson majd újra eldől (Rétvári Bence: Háromszor már eldőlt! ‑ Nacsa Lőrinc: Négyszer!), hogy a magyar választók melyikben hisznek jobban. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki oldalon.)