Ungár Péter (LMP)

UNGÁR PÉTER (LMP): Köszönöm szépen. Az a helyzet, hogy ez a törvény egy nagyon érdekes ideológiai talapzattal indul, mondhatnám úgy, hogyha ezt a Kóka János-féle SZDSZ nyújtja be még az én fiatalkorom alatt, akkor egyáltalán nem lepődünk meg rajta. Gondolom, a Cato Intézet ajánlásával is lehetett volna ezt benyújtani, vagy esetleg Margaret Thatcher politikai hagyatékának is lehet tekinteni azt, ami ebben a törvényben megfogalmazódik. Azt is pontosan tudjuk, hogyha ezt 2010 előtt a kormánytöbbség adja be, akkor a magyar Keresztény Értelmiségiek Szövetsége nyílt levélben tiltakozott volna.

A helyzet az, hogy érdekes dolog beszélni arról, hogy milyen hatása van annak, hogy az állam kerül a legutolsó sorba, mint a szociális ellátórendszernek az alapja. Ez alapvetően azt mutatja, hogy a jóléti állam elgondolásáról a Fidesznek az a gondolata, hogy lehet jóléti állam, de csak akkor, ha már minden tönkrement körülötte. A jóléti állam egy utolsó mentség ebben az esetben, ami nem így van, hiszen a magyar emberek többsége azért fizet szociális hozzájárulást, adót, azért adja be a pénzét a közösbe, hogy utána, amikor önmagáról nem tud gondoskodni, akkor ezt a közösség tegye meg helyette, és a közösséget államnak hívják. Vannak kisebb közösségek is, de azt a nagy közösséget, amit mi például az Országgyűlésben megjelenítünk, úgy hívjuk, hogy a magyar állam. Ez erre van.

(13.20)

A helyzet az, hogy nem csak ideológiai problémák vannak, és én inkább majd a rövid bevezetőm után konkrétan, de előtte szeretnék általánosságban rátérni, hogy milyen problémák vannak.

Ezt az idősgondozás témájával szeretném elkezdeni. Vannak olyan dolgok, amelyek tények, és amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, hiába gondol bárki bármit a világról, hiába van bármilyen világnézete. Az egyik ilyen tény, hogy az emberek tovább élnek, és ez szerencsés tény, mint ahogy éltek korábban, akár száz éve. Ennek a nyugati orvostudomány és az életszínvonal általános növekedése az oka, és ez egy pozitív dolog. De ahogy tovább élünk, úgy egyértelműen egyre több időt kell úgy eltöltenünk, hogy nem vagyunk önellátók, gondoskodásra szorulunk. Ez is egy úgynevezett tény, még Kopp Mária is egyetértett ezzel a ténnyel sokáig. A helyzet az, hogy ebből is következnek dolgok. Például következik egy olyan dolog, hogy az aktív évek és a gondoskodásra szoruló évek közötti arány, ahogy nőni fog az életszínvonal, folyamatosan változni fog abba az irányba, hogy egyre több időt kell úgy élnünk, hogy gondoskodásra szorulunk. A demencia Magyarország legnagyobb népbetegsége, tulajdonképpen szinte minden magyar családot érint valamilyen szinten.

De ha rátérünk a másik oldalára ennek ‑ erről sokat beszélt a kormány -: a gyerekek száma, a fertilitási ráta csökkent egy idő óta, ahogy nőtt az életszínvonal és nőtt a várható élettartam, tehát kevesebb gyerekre osztódik ez a gondoskodási teher. Ráadásul a családoknak egy jelentős része mozaikcsalád. Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül él ott és nem feltétlenül él egy közösségben azokkal, akikkel családot alkotott élete elején. Ezen túlmenően vannak még dolgok, például az 1910-es évek óta egyre nagyobb arányban vesznek részt a nők a munkaerőpiacon, és ezzel aránylik az, hogy egyre kevesebb olyan háztartás van, amit egy fizetéssel fenn lehet tartani.

Ezek mind szociológiai tények, amelyekből következnek dolgok. Például az következik, hogy hiába van valaki, aki akár fölnevelt három gyereket, dolgozott egész életében, ha 75 éves korában demens lesz, akkor a gyermekei nem fogják tudni őt gondozni az otthonukban, mert a gyermekeiknek ahhoz, hogy a saját gyermekeiket tudják nevelni, legalább nekik meg a házastársuknak dolgozni kell, mert Magyarországon ‑ akármit is mondott Novák Katalin, még mielőtt köztársasági elnök lett ‑ a legtöbb család két keresetből él, mert egyszerűen így tudják ezt fenntartani. Tehát az idősgondozásra már nincs sem anyagi, sem időbeli lehetőség. Mit lehet ilyenkor tenni? Azt lehet tenni, hogy egy idő után, akármilyen rossz érzelmi dolgot jelent ez sokszor, intézménybe kell adni azt az idősebb demens embert. Ez azért is így van, mert a demencia egy bizonyos előrehaladottsága után már nem is lehet otthon gondozni egy demens embert, hiszen ahhoz szakképzett ápolóra van szükség. Na most, mi történik itt a praktikus életben? Ha egy demens embert valaki intézménybe akar adni, akkor az két év várólistát jelent jelenleg. Ha magán, akkor ezt le lehet vinni egy alá. Ez azt jelenti, hogy meg kell oldani egy-két évet úgy, hogy közben az emberek nevelik a gyermekeiket, közben van ez a nehéz megélhetési helyzet, közben számlákat kell fizetniük, és ez azért mindenkit jelentősen megterhel. Én azt gondolom, hogy akik egyéni képviselők az Országgyűlésben, hallottak már pár ilyen élethelyzetről az elmúlt időszakban. Ez azt jelenti, hogy nem tudja a család megoldani. És ez nem egy akarat, ez nem egy ideológiai kérdés, ez még csak nem is egy olyan kérdés, amelyben a kormány tudna változtatni, egyszerűen a szociológiai, demográfiai folyamatoknak ez a következménye. Ez egy állami közös feladat lesz.

Jelenleg az állami idősgondozásban olyan emberek dolgoznak, akik rosszabbul keresnek, mint a most jogosan tüntető pedagógusok, akiknek bár a bérét megemelték 20 százalékkal, ezt a 20 százalékot bőven elvitte az infláció azóta. Olyan hihetetlen munkaerőhiány van, ami az idősgondozást és a szociális ellátórendszert jelenleg a teljes káosz végére sodorta. Államtitkár úr, én ezt már több írásbeli kérdésben jeleztem, van egy soproni intézmény, ahol 40 emberre éjszaka másfél nővér jut, vagy egy, vagy kettő, de inkább egy. 40 emberre éjszaka! És értem, hogy Sopron egy különösen nehéz helyzet, mert elmennek Ausztriába dolgozni tizenhétszeres bérért 20 kilométerre, de ez azt jelenti, hogy Sopronban 40 emberre másfél nővér jut éjszaka. Ez az az állami rendszer, amely önök szerint nem érdemel olyan támogatást, mint amilyen támogatást érdemelne bármilyen más megoldási forma.

Lehet arról egy érdekes ideológiai vitát folytatni, hogy akkor kell‑e pénzben, tehát mint munkabér kifizetni azt, ha valaki otthon gondozza, mondjuk, az idős hozzátartozóját. Szerintem ezt elvileg meg kellene tenni. Jelenleg 68 ezer forintot adnak ‑ 10 ezer forinttal emelkedett, ugye, ezt az infláció szintén, finom szólva, elvitte, reálbérben ez csökkenést jelent ‑, ha valaki otthon a demens idős hozzátartozóját, vagy nem gyermekét, sokszor testvérét gondozza.

Ez még azt is jelenti, hogy alapvetően olyan informális formákhoz fordulnak az emberek, amelyek teljesen kiesnek az állam hatóköréből. Ha államtitkár úr megnézi, vagy biztosan van Facebook-profilja, tehát be tud jelentkezni ezekbe a csoportokba, „Pest megyében ápolót keresek” jellegű csoportokba, itt az van, hogy képesítés nélküli, más munkát el nem végző emberek, akiknek semmilyen állami engedélyeztetése nincs, próbálják meg kihasználni azt a piacot ‑ sokan pozitívan, sokan negatívan, ez egy változó dolog ‑, hogy egyszerűen nem lehet állami helyen elhelyezni az időseket. Ebből sokszor nagyon súlyos bajok vannak. Ez annak az oka, hogy az állami rendszer nem működik, és ezért fordulnak az emberek ezekhez a szürkezónás foglalkoztatásokhoz.

Amúgy az idősgondozás másik problémája, hogy mivel már a demenciának egy nagyon előrehaladott részében kerül be a legtöbb idős az otthongondozás után vagy bármilyen más informális gondozás után az intézményekbe, pont az az öt-hat év veszik el, ahol szakképzett segítséggel lehetne például a demencia kiteljesedését valamilyen módon tompítani. Itt azért éveket lehet nyerni különböző fejlesztési dolgokkal. Ebből nagyon sok magyar szakember nagyon jól él, tehát itt van ehhez kellő szakértelem. Ezt egyszerűen nem tudják igénybe venni ezek az idős emberek, mert nem tudnak az ellátáshoz hozzájutni.

A nappali idősellátás legalább olyan fontos, mint a bentlakásos. Én beszéltem nappali idősellátásban önkormányzati vezetővel párral, azért így a rezsit nem fogják tudni kifizetni. Tehát itt ilyen jellegű problémák vannak. Be fognak zárni ezek az idősklubok, mert egyszerűen az önkormányzat nem tudja megoldani. És nem azért nem tudja megoldani, mert nem akarja, mert ez az egyik legfontosabb feladata, azért nem tudja megoldani, mert nem kapnak ebben érdemi állami segítséget. És ez azt jelenti, hogy azok az amúgy elmagányosodó idős emberek, akik ki fognak kerülni ebből a nappali ellátásból, amikor majd a végén bekerülnek vagy a gerontológiai osztályra, vagy mondjuk, egy idősotthonba, sokkal rosszabb állapotban lesznek már, mint lettek volna akkor, ha éveken át a nappali ellátásba el lehetett volna menni, közössége lett volna, ott lett volna valamilyen mód arra, hogy ezek az emberek fejlesztéseket kapjanak, és különböző foglalkozásokban vegyenek részt.

Amúgy nem csak ez a probléma, a nappali ellátásban is probléma az, beszéljen bármilyen önkormányzati nappaliellátás-vezetővel, nem tud mentálos kollégát találni. Nem tud, fizikailag nem tud, mert nincs olyan más típusú, ilyen végzettséget igénylő foglalkoztatás, amely nem ígér fölé. Hiába kap önkormányzati pótlékot, nem tud olyan bért ígérni, amiért megérné.

Az idősgondozásban még az egy súlyos probléma, hogy még akik kapnak is bentlakásos helyet, általában olyan helyen kapják, ahol nagyon nehéz őket látogatni, messze van a lakóhelyüktől. És ahogy megy fel a térítési díj, lassan önök, és bizonyos szempontból ezt is látni, azzal, hogy az egyházi intézményeket vagy a magánintézményeket vagy a különböző egyéb ilyen formákat megpróbálják előtérbe helyezni, el akarnak térni a 80 százalékos szabálytól valójában, mert lassan a 80 százalékos szabállyal, ami a bentlakásos idősotthonokat jelenti, már kigazdálkodhatatlanok lesznek, és ezért próbálják meg megoldani, hogyan lehet több pénzt elkérni ezektől az emberektől. Amúgy persze lehet arról beszélni, hogy a 80 százalékos szabály helyett térjünk el egy más típusú rendszerre, vannak más országok, ahol más létezik, ebben szerintem lehet egy értelmes vitát folytatni, de az még mindig az állami ellátórendszer keretein belül van, annak az állami ellátórendszernek a keretein belül, ami önök szerint csak az utolsó megoldás. Magyarországon ez nem az utolsó megoldás, ez az egyetlen megoldás, nincs más megoldása ennek, mint állami intézményrendszerben.

Az egyházi intézményrendszerről még annyit, hogy nagyon jó dolog, ha az egyházak átveszik az idősgondozási feladatokat, nagyon sok idős embernek erre van igénye is, meg nagyon sok olyan intézményben voltam, ahol ezt nagyon színvonalasan, nagyon jól csinálják. De van egy belső bérverseny is, az egyházi intézmények legalább 10 százalékkal többet tudnak fizetni, mint az állami intézményrendszerben a szociális szektorban dolgozóknak, ezért mennek el részben oda, mennek el részben az egészségügybe, ezért nem marad az állami intézményrendszerben szociális dolgozó. Igazából mindegy már, hogy mit írnak egy törvénybe, hogy az állami szintje a szociális rendszernek hányadik lépcsőfok, ha egyszerűen nem marad ember, aki ezt véghez vigye.

(13.30)

Még egy nagyon fontos dolog ‑ és erről szerintem azért nem beszélünk, mert mindig leírják, hogy így család, úgy a család ‑, hogy vannak Magyarországon olyan idős emberek, akiknek nincs gyermekük, és mondjuk, nem házasodtak, és nem úgy élték az életüket, ahogy azt Rétvári Bence elképzeli. Nekik ugyanúgy joguk van ahhoz, hogy a befizetett szociális hozzájárulás meg adójuk után méltó időskoruk legyen. És nem gondolom, hogy az a kormányzat feladata, hogy egy törvényben vagy egy törvény indoklásában elmondják nekik, hogy nem jó minőségben élték az életüket, és különben is másképp kellett volna csinálni a dolgokat a hetvenes években. Leéltek egy elég nehéz évszázadban egy elég hosszú életet, és az a helyzet, hogy annyi a feladatunk, hogy nekik méltó időskort biztosítsunk, nem pedig az, hogy kioktassuk őket arról, hogy mi a helyes élet.

Amúgy az is egy érdekes kérdés, hogy lehet beszélni persze a családról, de egyszer el lehet menni egy idősotthonba, és megkérdezni, mondjuk, az intézményvezetőt, hogy a bentlakóknak hány százalékát látogatják rendszeresen és hány százalékát nem. És értem, hogy ezt nem egy törvényben fogjuk megoldani, és ez egy sokkal személyesebb dolog, de sajnos akkor sem lehet állami feladaton kívül megoldani az idősgondozást, ha valaki amúgy tisztességben fölnevelt két gyereket, mert lehet, hogy az egyik Németországban él, mert oda ment dolgozni, a másik pedig Győrbe házasodott.

Úgy összességében, én azt gondolom, hogy ez egy olyan, az egész törvényjavaslat szociális része olyan, ami szól sok mindenről, hogy kinek milyen vágyálmai vannak, hogy mit gondol ideológiailag a világról, arról, ami Magyarországon például az idősgondozásban valójában folyik, arról egyáltalán nem szól. Arról nem szól, hogy most egy idősotthonban milyen valódi nehézségek vannak. Arról nem szól, hogy miért van az, hogy egyre rosszabb állapotú idős emberek kerülnek be ezekbe az idősotthonokba. Arról nem szól, hogy miért van az, hogy egyedül meg ketten maradnak éjszakára nővérek. Arról sem szól, hogy milyen volt például a Covid alatt egy idős embernek, amikor tulajdonképpen nagyon kevés segítséget kapott, és utána még rosszabbul került be, és milyen rossz lesz neki, ha most már a nappali ellátás is meg fog szűnni alóla.

Úgyhogy a lehető legrosszabb pillanatban van ez a törvényjavaslat amúgy, a legérzéketlenebb pillanatban. Szerintem egy teljesen a világ valódi lététől eltérő, ideológiai társadalommérnökösködés van benne, és ráadásul semmilyen olyan valós problémát nem old meg, amit meg kéne oldania. Az idős emberek nagy része azért vágyik arra, hogy valami olyan jellegű támogatást kapjon, ami azon túlmutat, hogy egy okosórán néha kommunikálnak vele. Lehet, hogy egy jó rendszer ez az okosóra, de talán az okosóra helyett, ha lenne neki fizetett segítsége, ha lenne olyan ember, akit megfizetünk azért, hogy vele foglalkozzon, az többet jelent.

Köszönöm, hogy elmondhattam ezt a rövid bevezetőt a mai hozzászólásomban az idősgondozásról, és remélhetőleg a következő körökben még tudunk vitatkozni a fogyatékosságról is. Köszönöm szépen. (Taps az LMP soraiban.)