Tordai Bence (Párbeszéd)

TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm, elnök úr. Akkor sort keríthetünk Juhász Gábor tanulmányának záró etűdjére. Folytassuk, ahol abbahagytuk!

„Annak felismerése, hogy a közterület életvitelszerű használatának vannak alapjogi összefüggései, természetesen még nem képezi alkotmányos akadályát annak, hogy a jogalkotó korlátozza a közterületek használatát. A hajléktalan személyek érintett alkotmányos jogára tekintettel ugyanakkor ezt csak az Alaptörvény I. cikkének (3) bekezdésében foglaltakra tekintettel lehetne megtenni, vagyis a korlátozó intézkedések törvényi úton történő meghatározásával.

Az Alaptörvény negyedik módosításával életbe léptetett szabályozás azonban felfüggeszti e garanciális szabály alkalmazását, mivel lehetővé teszi, hogy egy speciális helyzetre, a közterületen való életvitelszerű tartózkodásra tekintettel, az alapvető jogok gyakorlását törvényi szintűnél alacsonyabb, sőt egyenesen a legalacsonyabb szintű jogszabállyal, azaz önkormányzati rendelettel is korlátozni lehessen. Az alkotmányos garanciák konkrét helyzetre tekintettel történő kikapcsolása veszélyes precedens, hiszen ha az megtehető az Alaptörvény módosításával, mi akadályozza meg az alkotmánymódosításhoz elegendő parlamenti többséggel rendelkező jogalkotót abban, hogy ugyanezt újból, más szabályozási tárgyat érintően is megtegye.

Összegzés. Az alkotmányos szabályozás változását értékelve a fő kérdés nyilvánvalóan az, hogy az új rendelkezések orvosolják‑e a korábbiak által gerjesztett értelmezési vagy az alkotmány koherenciáját érintő problémákat, erősítik vagy gyengítik a szociális jogok védelmét, illetve nem járulnak‑e hozzá maguk is újabb, a korábbiakban nem létező alkotmányos problémák kialakulásához. A változásokat értékelve úgy tűnik, hogy az Alaptörvény, miközben orvosolta az Alkotmány rendelkezéseinek néhány hibáját, rendelkezéseivel saját maga vált értelmezési problémák forrásává.

Az összképhez tartozik az is, hogy az új szabályozás több ponton is határozottan gyengíti a szociális jogok védelmét egyfelől azzal, hogy csak kivételesen ‑ az egészséghez való jog esetében ‑ hirdeti meg őket jogként, másfelől azzal, hogy aláássa a szatellitjogok általi védelmük korábban viszonylag jól működő rendszerét.

Ugyancsak a negatívumok közé tartozik, hogy a szociális rendelkezések közt is terjedőben van az alkotmányosság szellemével ellentétes, aktuálpolitikai töltetű alkotmányozás. Az alkotmányértelmezés a szociális jogok saját értékükön való alkotmányos védelmét hagyományosan csak szűk körben, kivételesen biztosította.

(6.50)

Az Alkotmánybíróság megelégedett az alkotmányos tartalom következmények nélküli, merőben elméleti meghatározásával. A szociális biztonsághoz való jogot az ellátások emberi méltósággal összeegyeztethető szintet elérő összességeként, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog tartalmát pedig a társadalomban való minél hosszabb, testi-lelki gondoktól mentes életet lehetővé tevő állapotként definiálta, ám e tetszetős megállapítások sohasem képezték alkotmányossági vizsgálat érdemi alapját. A bírák vizsgálatuk fókuszába ehelyett az alkotmányos rendelkezések objektív, intézményvédelmi oldalát állították, azt elemezve, hogy mi az állam intézményvédelmi kötelezettségének tartalma. Az alkotmányossági mércét e tekintetben igen tágra szabva csak a teljes ellátatlanságot előidéző helyzeteket minősítették olyannak, ami elvileg felvethette volna az alkotmányellenesség kérdését, ilyen szituációt azonban a gyakorlatban sohasem azonosítottak. Így az alkotmánybírósági gyakorlat szinte teljesen szabad kezet adott a kormánynak a szociálpolitika alakítására.

A szociális jogalkotással szemben támasztott tényleges alkotmányos követelményeket a valóságban olyan szatellitjogok biztosították, mint a társadalombiztosítási juttatások tulajdonjogi védelme, a szerzett jogok védelme vagy a jogbiztonság követelménye. Az alkotmányos védelemnek ez a rendszere inkább formai, mintsem tartalmi követelmények támasztásával korlátozta a döntéshozókat, hiszen néhány egyszerű szabály betartásával már nem kellett attól tevékenységük alkotmányellenessé nyilvánításától tartaniuk. Ehhez csupán arra kellett ügyelniük, hogy a társadalombiztosítási ellátások átalakítását arányos kompenzáció biztosításával tegyék meg, a már folyósított ellátásokat ne szüntessék meg a belőlük részesedők és azok számára, akik hamarosan jogosultságot szereznének rájuk, és tartózkodjanak a szociális jogviszonyok felkészülési idő biztosítása nélküli átalakításától.

Az Alkotmány szociális töltetű rendelkezéseinek újraszabályozását számos tényező indokolta. Mivel az Alkotmánybíróság meglehetősen következetesen elutasította e jogok alanyi alapjogként való értelmezését, az alkotmányszöveg „joga van” kitételei félrevezetőnek bizonyultak. A „lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog” annak tényleges biztosításának hiányában különösen disszonánsan hatott. Az Alkotmánybíróság kizárta a 70/E. § olyan rendelkezését, ami lehetővé tette volna azt, hogy a szociális biztonsághoz való jogból konkrét részjogosultságokat lehessen levezetni, így az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, a lakhatás igénye semmilyen formában nem jelent meg az Alkotmányban. A megújított, az Alaptörvényben szereplő rendelkezések választ adnak ezekre a problémákra: a szociális biztonsághoz való jog államcéllá minősítése a szövegnek a kialakult gyakorlathoz való igazításaként, a lakhatáshoz való jog rögzítése pedig a korábbi adósság törlesztéseként értelmezhető. Az alkotmányos szabályozás megváltoztatásának hatásai azonban véleményem szerint további kérdéseket vetnek fel.

A szociális jogokat a korábbi gyakorlat ugyan nem ismerte el alanyi alapjogoknak, de nem is zárta ki teljesen egy ilyen irányú fordulat lehetőségét. Az Alaptörvény a szociális biztonság és a lakhatás biztosítása tekintetében is egyértelművé teszi, hogy azok esetében csak államcélokról és nem alanyi jogosultságokról van szó. Az egészségügyi ellátást illetően azonban az Alaptörvény a kérdésre nem ad ennyire egyértelmű választ. A szövegezés az egészség biztosítását megillető jogként rögzíti, miközben a rendelkezések szerkesztésének módja a korábbi alanyi intézményi oldal szerinti felosztást idézi, amit az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatában az alanyi jogi jelleg elismerésének megtagadására használt. Az ebben rejlő ellentmondás az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlatában is tükröződik az alapjogi jelleg elutasításának ismétlésével egyfelől, és az Alaptörvényben megfogalmazódó célok érvényesülésének vizsgálatával másfelől.”

(Földi László a jegyzői székben Mihálffy Bélát váltja fel.)

„Az Alkotmányhoz hasonlóan az Alaptörvény sem nélkülözi a jogértelmezés bizonytalanságát kifejező megfogalmazásokat, szövegen belüli ellentmondásokat. Bizonytalanságot okozhat például az, hogy az Alaptörvényben kizárólag a szolidaritás elve jelenik meg a nyugdíjrendszer jellemzőjeként, amiről nem lehet tudni, hogy csupán költői jelzőként vagy a jogalkotást meghatározó alapelvként szerepel‑e az Alaptörvény szövegében. A lakhatás biztosításával kapcsolatos kötelezettséget előíró rendelkezések megvalósítását a XXII. cikk (3) bekezdéssel való kiegészítése már az Alkotmány hatálybalépésétől számított két éven belül relativizálta. Nem egyértelmű az sem, hogy miként kell értelmezni azt, hogy a szociális biztonságra vonatkozó rendelkezés intézményi oldalán ‑ XIX. cikk (2) bekezdése ‑ nem jelenik meg a társadalombiztosítás intézményrendszerére való utalás.

A változtatások kezdik aláásni azokat a szatellitjogokat, amelyek a szociális jogok védelmének hagyományos bástyái voltak. Egyértelműen gyengítette a társadalombiztosítási ellátások tulajdonszerű védelmét az Alkotmány 70/E. §-ának harmadik bekezdéssel történő, az Alaptörvény életbelépését követően 2012-ben mindvégig hatályban tartott módosítása, ami megengedte már megszerzett nyugdíjjogosultságok szociális ellátássá alakítását vagy megszüntetését. Az alacsonyabb szintű jogalkotás a szociális hozzájárulási adó bevezetésével gyengítette meg a járulékok és a járadékok közti, a tulajdonszerű védelem alapját képező kapcsolatot. Az Alaptörvény XXII. cikkének (3) bekezdéssel történő kiegészítése azt a korábbi jogbiztonsági garanciát iktatta ki, ami előírta, hogy az alapjogokat közvetlenül érintő rendelkezéseket törvényben kelljen rögzíteni.

Az újjáformálódó alkotmánybírósági gyakorlat a szociális jogok egyre megszorítóbb értelmezését vetíti előre azzal, hogy követelményként rögzíti a szociális töltetű rendelkezések, valamint az N) és O) cikkek együtt értelmezését. A testület e módszertani újítást valamiféle „szociálpolitikai paradigmaváltásként” értelmezi, s így a szociális jogalkotást a korábbinál is egyértelműbb módon rendeli a költségvetési szempontok alá.

Végül az alaptörvényi szabályozás új és aggasztó elemeként azonosítható a szociális jogalkotás rövid távú politikai célok alá rendelése az ezt szolgáló szabályok alkotmányos rögzítésével, ami megkérdőjelezi, hogy beszélhetünk‑e még egyáltalán a szociális jogok alkotmányos garanciáiról.”

Hát, itt a vége, és a tanulsága már ennek a tanulmánynak is az (Hollik István: Minek a vége?), hogy a szociális jogokat olyan szinten gyengítették meg már az Alaptörvényben is (Hollik István: Azt hittem, a vitának!), ami alapvetően vonta ezeknek az érvényesíthetőségét kétségbe, most pedig tulajdonképpen ezt a törekvést járatják csúcsra azzal, hogy a szociális ellátásokról szóló törvény módosításával az állam szociális biztonság megteremtése iránti kötelezettségét egyszerűen megszüntetik vagy minimálisra csökkentik. Hogy az indokolásból idézzek: szubszidiárius jellegűvé fokozzák le, azaz csak kiegészítő, kisegítő jelleggel kerülhet ez alkalmazásra, ha semelyik másik, korábban megnevezett szinten a szociális biztonságot megteremteni nem tudják.

Innentől kezdve gyakorlatilag kimondhatjuk, hogy az állam lemondott a szociálisan veszélyeztetett polgárairól, felmondja azt a társadalmi szolidaritást, amely minden politikai közösségnek, egy nemzeti közösségnek az alapja kell hogy legyen, és innentől kezdve meggyőződésem szerint elveszti az erkölcsi alapját is arra, hogy ennek a politikai közösségnek a támogatását, a legitimációját magának követelje.

Ezért tartjuk nagyon fontosnak azt, hogy végre megértsék, mi a tétje ennek a vitának. Így 22 óra után már kissé megfáradva, de törve nem, szeretném jelezni a felelős államtitkár úrnak, hogy továbbra is az az indítványunk, hogy a T/1620. számú törvényjavaslatból a 13. §-t húzzák ki, illetve támogassák az ellenzéki pártok ez irányú módosítási indítványait, amelyek majd megérkeznek, de a legjobb az lenne, ha az egész szociális politikát, vagy ha önöknek jobban tetszik, nevezhetjük akár gondoskodási politikának is, de mindenesetre új alapokra helyeznék, az emberségesség, az igazságosság és a szolidaritás alapjaira.

Én most a magam részéről ezzel zárnám a felszólalást és könnyen lehet, hogy a vitát is, de majd meglátjuk, hiszen képviselőtársam azt mondta, hogy még csak most járunk a felénél, és bármi lehetséges, hiszen új erők léptek be a vita terébe. Úgyhogy akkor további jó és konstruktív vitatkozást kívánok. Köszönöm az eddigieket. (Taps az ellenzéki sorokból.)