Tordai Bence (Párbeszéd)

TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Mielőtt folytatnám a lakhatáshoz való jog kérdéseivel, egy konkrét lakhatási problémát hoznék be annál is inkább, mert megérkezett körünkbe Láng Zsolt budai polgártársunk, akinek ezúton is a segítségét kérném tulajdonképpen egy II. kerületi ügyben, hátha talán ő nagyobb ráhatással bír lenni a kormányra, illetve jelesül ezen belül is a Külügyminisztériumra.

(5.20)

Itt most nem arról van szó, hogy az államnak meg kéne védenie a szociális biztonságot, ezen belül a lakhatáshoz való jogot, hanem hogy le kéne állnia azzal, hogy fenyegeti az alapvető szociális biztonságukban, a lakhatásukban a volt és jelenlegi egészségügyi dolgozókat, akik a volt OPNI területén lévő szolgálati lakásokban élnek. Szerintem Láng képviselő úr számára ismerős az ügy. Több alkalommal ígérték, Szijjártó Péter miniszter úr nekem személyesen megígérte, hogy nem fognak onnan senkit kilakoltatni, és valóban, az ezzel kapcsolatban indított perek ‑ amiket még a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő indított az ott lakó közel harminc család ellen ‑ egy időre szüneteltek, de a múlt héten újraindultak többszöri halasztás után.

Két konkrét pert ültem végig. Az egyikben Aranka nénit próbálják kirakni a lakásából. Aranka néni 90 éves, az ötvenes években költözött oda a Lipótmező területére a férjével, aki akkor ott dolgozott, és aki évtizedeken keresztül az ott végzett munkájával szolgálta meg azt a lakást, amit számukra kiutaltak. Sőt, férjének a szülei már 1920 óta ott éltek. Tehát tulajdonképpen egy családi kvázi jogfolytonosság van most már több mint száz éve, és Aranka nénit 90 éves korára akarják kirakni a lakásából, gyakorlatilag azért, mert az OPNI jogutód nélkül megszűnt, és erre hivatkozva felmondták az ehhez kapcsolódó szerződéseket, és azt próbálják megállapítani, hogy ő jogcím nélkül tartózkodik ott, ami nyilvánvaló nonszensz és teljes embertelenség.

A másik történet pedig Mártáé, aki most is aktív egészségügyi dolgozó. Három évtizede dolgozik szakápolóként, korábban az OPNI egyik pszichiátriai osztályán, és aztán áttették az egész osztályát a János Kórházba, és azóta gyakorlatilag ugyanabban a csapatban, ugyanazt a munkát végezve, ugyanúgy közalkalmazottként, ugyanúgy egészségügyi szakdolgozóként dolgozik, és most ki akarják rakni abból a szolgálati lakásból, amit ennek okán kapott meg még a kilencvenes években. Én azt gondolom, hogy ha van teljesen egyértelmű helyzet, ha van olyan arcpirító méltánytalanság, ami nagyon jól illusztrálja, hogy mit nem szabad megengednie a jogszabályoknak, akkor ez ilyen. Ennek érdekében tényleg minden jóérzésű ember segítségére számítunk, a II. kerület volt polgármesterétől különösen várjuk azt, hogy járjon közben az ügy érdekében, hiszen tényleg az emberi élet legalapvetőbb feltételétől akarják megfosztani ezeket a teljesen érdemdús és megkérdőjelezhetetlen státuszú embereket.

S akkor térjünk vissza az elméletre, hogy hogy is áll a lakhatáshoz való jog az alkotmány, illetve az Alaptörvény tekintetében.

A 2011 végéig hatályban lévő magyar alkotmány nem tartalmazott kifejezett, a lakhatás jogára vonatkozó rendelkezést. A hajléktalanságot a 70/E. § (1) bekezdése sem sorolta azok közé a kockázatok közé, amelyek bekövetkeztekor az állampolgárok szociális biztonsághoz való joguk alapján a megélhetésüket biztosító ellátásokra váltak volna jogosulttá. Az alkotmány hallgatásának következtében és a kérdést feszegető alkotmányjogi panaszok hiányában a kilencvenes években az Alkotmánybíróság nem foglalkozott azzal, hogy a lakhatásnak, illetve hiányának vannak‑e alkotmányjogilag értelmezhető összefüggései. Ebben akkor következett be változás, amikor az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa közösen előterjesztett indítványukban az alkotmány 70/E. §-ának értelmezésére kérték az Alkotmánybíróságot azzal összefüggésben, hogy a 70/E. § (1) bekezdésével kinyilvánított szociális biztonsághoz való jognak részét képezi‑e a lakhatáshoz való jog, illetve hogy fennáll‑e az állam alkotmányos felelőssége a lakhatáshoz való jog biztosításában.

Az első kérdésre a bírák egyértelmű nemmel feleltek. Szerintük a 70/E. § (1) bekezdéséből a lakhatáshoz való jog alkotmányos biztosításának követelménye mint részjogosultság nem volt levezethető, sőt általánosságban is kijelentették, hogy a szociális biztonságra való jogból konkrétan meghatározott részjogok, így a lakhatáshoz való jog mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le.

A második kérdést illetően ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem volt ennyire elutasító. A testület megállapította, hogy a lakhatás általános biztosítása ugyan nem alkotmányos kötelessége az államnak, de az emberi élet és méltóság védelmének követelményeiből következően az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről, így hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárításához szállásról gondoskodni. Ez az állami kötelezettség ugyanakkor nem járt együtt egyéni jogosultságok keletkezésével, vagyis teljesítése egyéni jogorvoslattal nem volt számonkérhető.

A 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény szakított a szociális biztonsághoz való jog korábbi megfogalmazásával. Az új szöveg a „jog” kifejezés használatának kerülésével jelentősen szűkíti az értelmezési lehetőségek körét, és a korábbiaknál jóval egyértelműbbé teszi, hogy a szociális biztonság megteremtésének alkotmányos követelményeiből nem származtathatók további részjogosultságok. Az Alaptörvény ugyanakkor ‑ az alkotmánnyal ellentétben ‑ külön cikkben foglalkozik a lakhatás biztosításával. A XXII. cikk (1) bekezdése úgy fogalmaz, hogy Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. A rendelkezés egyszerű nyelvtani értelmezéséből nyilvánvaló, hogy az alkotmányozó csupán államcélt és nem alkotmányos alapjogot kívánt rögzíteni. Az állam intézkedési kötelezettsége általános, mindenkire kiterjedő érvényű.

A (2) bekezdés azonban a hajléktalanokra vonatkozó speciális rendelkezéssel felülírja az általános szabályt, mivel az ő esetükben az állami és önkormányzati szervek feladatául csupán a szállás biztosítására való törekvést jelöli meg. Az (1) és (2) bekezdés együttes értelmezése alapján az állapítható meg, hogy az (1) bekezdésben meghatározott államcél általános lakáspolitika folytatására kötelezi az államot, eredmény elérésének kötelezettsége nélkül.

A (2) bekezdés ehhez kapcsolódva ugyan, de az (1) bekezdésben rögzítetthez képest mégis alacsonyabb szintű ellátás biztosítását írja elő a hajléktalanok számára. A „törekszenek” kifejezésből egyértelműen következik az is, hogy eredménykötelezettség e tekintetben sem terheli a kötelezetteket. A korábbi alkotmányos gyakorlathoz képest a lakhatásra vonatkozó rendelkezések alaptörvénybeli megjelenítése tehát annyiban jelent előrelépést, hogy azzal az állam az Alaptörvény rendelkezésénél fogva válik kötelessé átfogó lakáspolitika és valamiféle, a szállás biztosítására törekvő hajléktalanpolitika kialakítására és művelésére.

A XXII. cikket az Alaptörvény negyedik módosítása egészítette ki egy újabb (3) bekezdéssel. A módosítás még azt a csekély előrelépést is megkérdőjelezi, ami a lakhatás biztosítására való törekvés Alaptörvénybe emeléséhez köthető, és nehezen feloldható kettős feszültséget gerjeszt az Alaptörvényen belül. A XXII. cikket (3) bekezdéssel kiegészítő alaptörvény-módosítás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Alkotmánybíróság a 38/2012. (XI. 15.) AB határozattal alkotmányellenessé nyilvánította a nem sokkal korábban elfogadott új szabálysértési törvénynek a közterület életvitelszerű használatát tiltó rendelkezését.

A szabálysértési törvény 186. §-ának alkotmányellenessé nyilvánítását az Alkotmánybíróság azzal indokolta, hogy mivel az új szabálysértési törvény a szabálysértéseket a korábbi vegyes rendszerből, ahol a közigazgatás-ellenes magatartások is szabálysértésnek minősültek, kizárólagosan a bagatell büntetőjog irányába tolta el, ezért rendelkezéseinek meg kell felelniük az alkotmányos büntetőjog követelményeinek.

Ez a különböző magatartások büntetendővé nyilvánításával kapcsolatban kettős követelményt támaszt. Egyfelől azt, hogy az egyes cselekmények büntetendővé nyilvánítása nem lehet önkényes, csak alkotmányos indok alapján történhet meg, másfelől pedig azt, hogy a szankciót kilátásba helyező norma feleljen meg a normavilágosság követelményeinek. A többségi álláspont szerint a közterület életvitelszerű lakhatásra való használata, a hajléktalanság, amit a szociális törvény legitim, éppenséggel támogatásra való jogosultságot keletkeztető élethelyzetként határoz meg, nem olyan társadalomra veszélyes tevékenység, ami indokolná kriminális magatartássá nyilvánítását. Utóbbit a közrend védelme is indokolhatja, de önmagában az, hogy valaki az utcán él, a közterület használatát, a közrendet nem veszélyezteti.

A 186. § (2) bekezdésében írtakra figyelemmel, ami a szankció megállapítását csak akkor engedte meg, ha az önkormányzat teljesítette hajléktalanellátási feladatát, az alkotmánybírák többsége arra következtetett, hogy a közrend védelme csak ürügy, hiszen amennyiben az utcán élés közrendet veszélyeztető magatartás, akkor ezt abban az esetben is annak kéne minősíteni, ha az önkormányzat például éjjeli menedékhely működtetésével teljesítette a feladatát. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a vitatott jogszabályhely nem felelt meg a normavilágosság követelményeinek sem, mivel ellentmondásba kerültek magának a szabálysértési törvénynek az általános rendelkezéseivel, amelyek szabálysértésként a szándékos vagy gondatlan magatartásokat tekintik szankcionálható magatartásoknak, az ilyen jellemzőkkel egyáltalán nem bíró élethelyzeteket viszont nem.

Az alkotmánybírósági döntésre válaszul az Alaptörvény negyedik módosítása egyszerűen megszüntette az érvelés alapját. XXII. cikk (3) bekezdés: törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást.

(5.30)

Az Alaptörvény rendelkezéseinek kiegészítésével kapcsolatosan gerjesztett feszültség egyik forrása a kiegészítés elfogadását követő törvényalkotási gyakorlat. Az új alaptörvényi felhatalmazás birtokában a szabálysértési törvényt úgy módosította a jogalkotó, hogy elfeledkezett a korábbi szabályozásban még szereplő ‑ és az Alkotmánybíróság által a jogalkotó valós szándékai elrejtéseként értelmezett ‑ biztosítékról, ami eltiltotta az önkormányzatokat a szankciók alkalmazásától abban az esetben, ha nem teljesítették a hajléktalanokkal szemben fennálló ellátási kötelezettségüket. E garancia megvonásával ugyanakkor a szabálysértési törvény rendelkezései nyíltan aláássák az Alaptörvény XXII. cikk (2) bekezdésében foglalt, amúgy is bizonytalan mértékű állami, önkormányzati kötelezettség teljesítésének számonkérhetőségét.

Az új szabályozás megbontja a korábban meglévő egyensúlyt, és a biztosítandó szociális szolgáltatások tényleges nyújtásától függetlenül lehetővé teszi az önkormányzatok által kijelölt területeken a zaklató jellegű hatósági fellépést. A települési önkormányzatok kellő kreativitással így két legyet is üthetnek egy csapásra: erőteljes rendészeti fellépéssel elüldözhetik területükről a hajléktalanokat, és ezzel megszabadulhatnak ellátási kötelezettségük jó részétől is. Reális tehát a veszélye annak, hogy a szabályozás éppen ellentétes hatást vált ki azzal, mint amit a büntető jellegű fellépésnek Szívós Mária a 38/2012. (XI. 14.) AB határozathoz fűzött különvéleményében tulajdonított, hogy tudniillik az alkalmas lehet arra, hogy az embert az emberhez méltóbb életkörülményeket lehetővé tevő eszközök igénybevételére rávegye, hovatovább az egészséget, végső soron az életet veszélyeztető életmód felől a mind fizikálisan, mind mentális értelemben egészségesebb lét felé terelje.

A feszültség másik oka az, hogy a XXII. cikk (3) bekezdése felvizezi az Alaptörvény I. cikkében rögzített garanciális szabályt. Az I. cikk (3) bekezdése ugyanis általános érvénnyel rögzíti, hogy az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg.

Amint azt az Alkotmánybíróság 38/2012. (XI. 14.) AB határozatban leszögezte, a közterület használatára vonatkozó szabályozásnak vannak alapjogi összefüggései: „Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint sem a hajléktalanoknak a közterületekről való eltávolítása, sem a szociális ellátások igénybevételére való ösztönzése nem tekinthető olyan legitim, alkotmányos indoknak, amely a hajléktalanok közterületen élésének szabálysértéssé nyilvánítását megalapozná. A hajléktalanság szociális probléma, amit az államnak a szociális igazgatás, a szociális ellátás eszközeivel és nem büntetéssel kell kezelnie. Az Alaptörvény II. cikkében szabályozott emberi méltóság védelmével összeegyeztethetetlen önmagában azért társadalomra veszélyesnek minősíteni és büntetni azokat, akik lakhatásukat valamely okból elvesztették, és ezért kényszerűségből a közterületen élnek, de ezzel mások jogait nem sértik, kárt nem okoznak, más jogellenes cselekményt nem követnek el. Sérti az egyén emberi méltóságából folyó cselekvési szabadságát az is, ha az állam a büntetés eszközeivel kényszerít a szociális szolgáltatások igénybe vételére.”

Innen folytatom a következő felszólalásban. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokból.)