Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Így éjfél előtt nem sokkal érdemes szintetizálnunk, hogy mi az, amiben egy normális országban meg kellene állapodnunk. (Rétvári Bence: Itt a Jobbik?) Parancsoljon, államtitkár úr! Ön gyakran nyom gombot, tegye meg most is, mert látom, hogy gesztikulál, de nem pontosan értettem, hogy mit szeretne. (Nacsa Lőrinc: Mindenre válaszoltunk, csak nem voltál itt!) Bár nem párbeszédes műfaj, de természetesen követtem azt a válasznak szánt valamit, amit Nacsa képviselőtársam elkövetett. Érdemi mondanivalót nem nagyon lehetett kihámozni belőle, de próbálkozzunk. (Rétvári Bence: Kicsit barátságosabbak vagyunk az elmúlt két órában!) Próbálkozzunk tovább, hiszen a kilakoltatások kérdésköre kapcsán engem személyesen bánt az, ahogy államtitkárok röhögcsélnek ezen kérdés kapcsán.

Ez annyiból is bántó, hogy bizony egy normális parlamentben meg tudnánk állapodni ilyen közös minimumokban. Én például szimpatizáltam a KDNP-vel akkor, ha idefigyelne, amikor a magáncsőd intézményét hosszú, sok-sok éves fáziskésés után beterjesztették a parlament elé. Talán emlékeznek rá, hogy amikor a devizahitelezés kezelése helyett az árulásukra sor került, azt megelőzően egy nagyon komoly szakmai munka folyt itt a parlamentben, összeült ugyanis az Igazságügyi Bizottság szervezésében a devizahitelezéssel foglalkozó albizottság, és ha jól emlékszem, akkor Salamon László elnökletével egy igen minőségi anyagot tett le az asztalra, egy majdnem százoldalas anyagot. A mi akkori bizottságunk, a fogyasztóvédelmi bizottság is mélyen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Hozzáteszem, a Salamon-féle anyag konklúziói között megjelent a hozzám igen közel álló, a hitelek felvételkori árfolyamon történő forintosításáról szóló koncepció. Tehát amit én éveken keresztül számonkértem önökön, azt nemcsak mi akartuk, hanem volt olyan vezető fideszes kormánypárti képviselő, aki szintén a magáénak érezte ezt a gondolatot, egyébként a szakma egy része is.

A felvételkori árfolyamon történő forintosítás helyett, tehát ahelyett, hogy aki 156 forinton vette fel a hitelét, annak azon az árfolyamon számolták volna át, önök egy 256 forintos piaci árfolyamot sóztak az érintettek nyakába. Lepaktáltak a bankokkal, és aztán az EBRD-vel is megkötötték a paktumot. Ez fent van még a kormány honlapján angol nyelven a mai napig. Tehát sajnos bekövetkezett az, hogy a polgárok helyett a bankok oldalára álltak, de még ezt követően is lehetett volna a végrehajtási túlkapásokat kezelni.

Azért említettem a magáncsődöt, mert van egy olyan javaslatom, amely abszolút keresztényszociális megközelítésből került az asztalra, és talán az önök számára is befogadható. Ez pedig arról szól, hogy nézzük meg, hogy mi az az összeg, ami a minimális megélhetéshez, létfenntartáshoz szükséges egy nem túl gazdag család esetében. Itt lehet a kisnyugdíjasokra, minimálbéresekre gondolni, közülük is jellemzően a gyermeket nevelőkre, mert az szintén egy közös pont közöttünk, hogy a gyermeknevelést kedvezményezni kell, kellene minden eszközzel. Tehát nézzük meg, hogy mi az a minimális összeg, ami a megélhetésükhöz szükséges, és ezt a minimumösszeget ne terhelhessék a végrehajtói 33, illetve 50 százalékos letiltások. Erről szól a javaslatom. Semmi többet nem kíván.

Ugyanakkor a Fidesz erre a javaslatra nemhogy nemmel szavazott, hanem még itt parlamenti vitára sem engedte, tehát ez a késői óra tökéletesen alkalmas arra, hogy a szociális rendszer leépítési kísérletei közepette eszmét cseréljünk arról, hogy akarja‑e a Kereszténydemokrata Néppárt és egyébként a Fidesz is, partner‑e abban, hogy a legnehezebb helyzetben lévőket megsegítsük ezen javaslat keresztülvitelével.

(23.40)

Ha törvényességi, alkotmányossági szempontokat néznek, rendre emlegetik a hitelezők érdekeit, az ingatlantulajdonosok érdekeit, tehát általában az erősebb fél oldalát szokták ilyenkor bevilágítani és megközelíteni, akkor az érintett összeg alatt ‑ legyen, mondjuk, 10 százalék a letiltható maximum ‑ ez egy olyan névleges összeg, ami talán nem hozza még sokkal kritikusabb helyzetbe az érintett családokat, viszont lehetővé teszi azt, hogy a mindennapi megélhetéshez szükséges összeg, amiből valószínűleg a gyermeknek élelmiszert vásárolnak, vagy éppen egy probiotikumot, egy vitamint, bármi egyebet, ez érintetlen legyen végrehajtási szempontból, tehát azt ne lehessen letiltani, ne lehessen elvonni a családtól.

Főleg annak tudatában irritáló mindez, hogy most beugrik nekem egy dél-pesti kilakoltatás, ahol már térült követelést próbált egy végrehajtó csapat behajtani, volt olyan eset, ahol két végrehajtó banda párhuzamosan ugyanazt a követelést próbálta majdnem egy időben érvényesíteni a családon. Tehát olyan egyértelmű visszásságokra bukkantunk, amelyek egy normális felügyeleti rendszer működése esetén pillanatok alatt adott esetben ki lettek volna vezetve a rendszerből, és rendezhető lett volna az érintett családok élete.

Igen, való igaz, ezekben az esetekben mi jellemzően vagy a kilakoltatás későbbi időpontban történő megkísérlését tudjuk elérni, vagy azt, hogy valamifajta utolsó jogsegéllyel a jog medrébe tereljük vissza ezeket a folyamatokat. De itt, a parlament előtt lenne egy lehetőségünk, és önöknek is lenne lehetőségük arra, hogy a nagyon nehéz helyzetben lévő embereket a végrehajtási túlkapásoktól megóvjuk. Én azért sem értem önöket, de őszintén nem értem, mert ha én KDNP-s lennék, akkor egy ilyen javaslatra nagyon büszke lennék.

Tehát ha önök magukévá tudnák tenni az én javaslatomat, és egyébként adják be a saját nevük alatt nyugodtan ‑ én meg fogom azt szavazni, számon lehet engem kérni ez ügyben ‑, akkor nagyon büszkén állhatnának ki a kamerák elé, és mondhatnák el azt, hogy igen, ebben a rendszerben kétségkívül történtek túlkapások, önök ugyanakkor reagáltak erre, építő módon avatkoztak közbe, s az érintett családok számára egy védőhálót biztosítottak. Tehát még politikai profitot is tudnának ezen realizálni. Ezért érthetetlen, hogy miért nem gondolják mindezt végig.

Viszont örülök, hogy itt van Nacsa képviselőtársam, de szerintem Rétvári államtitkár úr gondolatait is birizgálja az, hogy mi van ezzel a magáncsődkérdéssel. Alapvetően itt egy lengyel, viszonylag sikeres modellt lehet a magáncsőd tekintetében megvizsgálni, a magyarnál egy kicsit kiterjedtebb módon tudott sok-sok ezer embernek segíteni. Itt az S-mutató és különböző mutatószámok alapján adott esetben a lengyelek azt is ki tudták dolgozni, hogy hogyan lehet a hitelkonstrukció kockázatait hatékonyabban bemutatni még abban az időszakban, amikor a hitelállomány felfutása megtörtént.

Az ottani magáncsődrendszer nem az ittenihez hasonlatos, tehát nem a rabszolgasorshoz hasonló, ahol egy csődgondnok elképesztően mélyen próbál beleszólni egy család életébe. Meglepő módon a nyugdíjminimumhoz kötött összegek, bizonyos szorzóval emelt összeg az, ami fölött a család önmaga rendelkezhet, és az efölötti kiadások esetében engedélyt kell kérnie akár arra is, hogy a gyereket egy foglalkoztatásra elvigye, vagy arra, hogy egészségügyi szolgáltatást vegyen igénybe olyan esetben, amikor az államiban a várólista túl hosszú, adott esetben egy magánvizsgálat, akár egy életmentő magánvizsgálat finanszírozhatóvá válhat.

Éppen ezért, talán emlékeznek képviselőtársaim ‑ Nacsa képviselőtársamra nézek ‑, hogy amikor a magáncsőd intézményét bevezették nagyon szigorú feltételek mellett, itt a parlamenti vitában nem emlékszem pontosan, hogy hány ember részvételét ígérték, de arra emlékszem, hogy a Magyar Nemzeti Bank és a PSZÁF 25-40 ezer közöttire tette azon devizahiteles honfitársaink számát, akiknek ez a konstrukció majd segíteni tud. Aztán évekkel később jöttek a hírek, hogy 347 ügyet zártak le, aztán ez fölment 500-ra, de nagyon messze volt attól a nagyságrendtől, ami az ígéretekben szerepelt. És én azt látom, hogy a magáncsőd feltételeit egyébként később enyhítette a kormány, tehát észlelte azt, hogy probléma van, beavatkozott, de még ezen beavatkozás után sem érte el a tízezres nagyságrendet az érintettek száma.

Én arra kapacitálom önöket, hogy gondolják végig az elsétálási jog bevezetését, azokat a walk away típusú megoldásokat, amelyek… ‑ Én nem vagyok a tengerentúli példák majmolója, de ez ott jól működött, hogy bizonyos feltételek betartása esetén, ha öt évig valaki részt vesz a magáncsőd enyhített feltételeivel ebben az egész konstrukcióban, akkor engedjék távozni, tehát ő tartozásmentes emberként próbálhassa meg újjáépíteni az életét. Ez nem jelenti azt, hogy ő kiszabadult valami indokolatlan és általa keltett bajból, ez egy olyan életesélyt jelent, ami egyébként hosszú távon megjelenhet a gazdasági mutatókban, megjelenhet még a demográfiai mutatókban is. Mert tudom, mindannyian véleménybuborékban élünk, de azon devizahiteles családok esetében, főleg az ötven alattiak esetében, akikkel foglalkoztunk, nagyon sokszor hallottam azt, hogy vagy egy vágyott gyermek vállalása maradt el a többéves, nagyon nehéz hercehurca miatt, vagy pedig éppen a család költözése, olyan élőhely kiválasztása, amely gyermeknevelésre vagy akár még további gyermek vállalására alkalmas lett volna. Tehát azt látom, hogy ilyen esetekben beavatkozni nem kerülne olyan nagyon sokba, a költségvetési mozgástér mindezt egészen biztosan megengedné, és a magáncsőd feltételeinek életszerűvé tétele az elsétálási jog bevezetésével kimondottan hatékony lehet.

De hogy még egy családvédő javaslatot ‑ ami talán szociális javaslatnak is tűnhet, de egyébként mégsem teljesen az ‑ idehozzak, a tartásdíjak kérdésköre kapcsán többször hozott már be a kormány ide javaslatot. Most is előttünk van egy, amely hozzá próbál nyúlni ehhez a kérdéshez. Én egy dolgot nem értek. Ha van közöttünk egy közös alap azt illetően, és szerintem ezt minden párt vallja, hogy a gyermekvédelem különösen fontos, és ha egy gyermek neveléséhez szükséges egy összeg, akkor azt adjuk oda, biztosítsuk minél hamarabb a gyermek számára.

Én azt nem értem, hogy az elmaradt tartásdíjak esetében miért nem bátor ez a kormány, sokkal inkább, mint egyébként a retorikája azt lehetővé tenné. Hiszen egy dolgunk lenne, egy állami alapból minden elmaradt tartásdíjat meg kell előlegezni az érintett gyermeket gondozók, nevelők számára, tehát a gyermekek érdekkörében hasznosuljon az összeg. (Rétvári Bence közbeszól.) Nem ez van előttünk, államtitkár úr, hiába mutatja, nem ez van előttünk. Egy állami alap előlegezze meg az egész összeget, aztán majd az állam bokszolja le a nem fizető szülővel azt, hogy hogyan jusson ehhez az összeghez. Megint csak nem tízmilliárdokról beszélünk, megint csak egy olyan összegről beszélünk, amely bőven beleférne a költségvetésbe, és ha megvizsgálja államtitkár úr a saját javaslatukat, amely előttünk fekszik, az nem szól az elmaradt tartásdíjak 100 százalékának a megelőlegezéséről minden körülmények között az érintettek számára. Ez tehát már egy harmadik olyan javaslat, amely érdemben tudna szociális célokat megvalósítani és segíteni.

De megint csak előttünk fekszik egy salátatörvény, és erről fogok beszélni, ami előttünk van, és megjelenik benne ‑ keressenek rá, kérem szépen ‑ a lakástakarék kifejezés. Itt a lakástakarék kapcsán nem állítja vissza az állami támogatását ennek, nem teszi lehetővé az otthonteremtési célok megvalósítását, hanem bizony egy átnevezés történik, a konstrukción belül az eddig nyugdíjminimumhoz kötött összeget a változatlan összegű nyugdíjminimum helyett most már egy más elnevezésű vetítési alaphoz köti.

Ugyanakkor én még emlékszem a lakástakarékos vitákra, amikor is közölték napok alatt, hogy megszüntetik ezt a konstrukciót. Talán emlékeznek a rohamra, hogy hányan próbáltak még szerződést kötni az utolsó pillanatban. Viszont a megszüntetéssel egy időben önök azt ígérték, hogy behoznak valami hasonló, a lakáscélú előtakarékosságot támogató javaslatot, ami az elmúlt évek során nem történt meg. Nem vitatom azt, hogy az új építésű otthonok megszerzéséhez szerencsésebb társadalmi helyzetű és anyagi helyzetű honfitársaink számára önök támogatásokat nyújtottak, és szerintem ezzel nincs is probléma, ha ez a feltételrendszer adott esetben valamifajta rászorultsággal is találkozik. Nem vagyok benne biztos, hogy minden esetben találkozott, de abban egészen biztos vagyok, hogy az LTP-k kinyírása ‑ az állami támogatásának a kinyírása, hogy pontosan fogalmazzunk ‑, nagyon sok életszerű helyzetben nehézségeket okozott. Példának okáért egy társasházi kazáncserét jellemző módon úgy bonyolítottak le, hogy a társasház mint közösség előtakarékoskodott, és egy LTP-formulával ehhez még állami támogatást is kapott. Tehát ezek a fejlesztések, beruházások támogatott módon sokkal hamarabb valósulhattak meg.

Az a helyzet, hogy az LTP állami támogatásának az elvételével nemcsak a Fundamentát károsították meg. Egyébként a Fundamenta működési modelljét én magam is kritizálom. Tehát azt látom, hogy nem feltétlenül a nemzeti érdeket legjobban szolgáló működési modell valósult meg a nagy lakástakarékot közvetítő cégek esetében, legalábbis ez vizsgálat tárgyát kellett volna, hogy képezze, de megint csak éreztem, mint az Uber esetében, hogy valamifajta új dolgot vagy a sharing economyhoz tartozó vívmányt nem tud kezelni a kormány, ezért inkább egy bunkósbottal leveri, betiltja, megpróbálja elüldözni.

(23.50)

Egyáltalán nem ezt követeli tőlünk ez az évszázad. Azt gondolom, hogy szabályozni kell ezeket a vívmányokat, semmiképp nem engedni őket, és nem éjjeliőr államra van szükség ebben a kérdésben, de mindenképpen a tisztességes szabályozás és közteherviselés alá vonni őket. Az Airbnb kapcsán például sokkal nagyobb bátorságot vártam volna a kormánypárti képviselőtársaimtól, mert így gyakorlatilag az önkormányzatoknak dobták oda a gyeplőt, hogy az amúgy forráshiánnyal küszködő önkormányzatok saját hatáskörben intézzék el ezt a kérdést. Nyilván egy kiszolgáltatott anyagi helyzetben nem úgy intézi el egy önkormányzat ezt a kérdést, mint ahogy elintézné hasonló szorítások nélkül.

Összességében, ugye, megpróbál a konzervatív modellre hivatkozni a kormány, amikor a saját állami feladatait, ezek szociális részét egyházakra és magára a családra mint legfontosabb intézményre próbálja telepíteni, de az összes érintett szervezet és a hivatkozott önkormányzatok tekintetében is helybenhagyja azt a forráshiányt vagy tovább súlyosbítja, ami lényegében lehetetlenné teszi ezeknek a feladatoknak a kiszervezését.

Én tehát arra szólítom fel önöket, hogy akkor gondolkozzanak el egy ilyen modellen, hogyha ennek az alapfeltételeit biztosítják. Addig vissza kellene vonni ezt a csomagot, megnézni, hogy az intézményrendszer hogyan támogatható, és ha ez megtörténik, akkor természetesen lehet a családok teherbírására hivatkozni és arról vitát folytatni, hogy meddig terjed mindez.

De amíg az alapfeltételeket nem szavatolják, addig őrülten nehéz lenne ezt a csomagot keresztülvinni, mert életszerűtlen, családellenes és a jövőt éli fel így, ebben a formában. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)