Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Ennek a törvényjavaslatnak a címe, a jellege és ezzel összefüggésben egyébként a célja is, valamint az előterjesztői szónoklat is hamis volt.

Hamis a címe, hiszen Magyarország biztonságára hivatkozik, ezzel szemben egyébként rengeteg magyar ember szociális biztonságát vágja gajra, teszi tönkre. (Rétvári Bence: Kiét?) Igen, államtitkár úr. Kérem, várjon türelemmel, el fogom mondani, hogy miről van szó.

Aztán ‑ sorolom tovább ‑ hamis volt egyébként ennek a célja is és a jellege azért, hiszen egy olyan salátatörvényről van szó, ami egymással össze nem függő dolgokat kombinál itt össze, és itt a hamis cél is. Pontosan azért teszik önök ezt, államtitkár úr, hogy a későbbiekben tudjanak majd arra hivatkozni, hogy lám-lám, a gonosz ellenzék, illetve azon belül akkor a Jobbik, leszavazta azt a törvényjavaslatot, amely például a határvadászokról szól.

Én nem akarok itt szemantikai hisztit kezdeni azzal kapcsolatosan, sajnos volt, aki megtette ‑ nem itt, máshol, más jelleggel, de megtette ‑, amikor még az elnevezésbe is belekötött, a határvadászok elnevezésébe. Nekünk ezzel semmi problémánk nincsen. De önök pontosan azért kombinálják ezeket a dolgokat össze, hogy majd később erre hivatkozni tudjanak. Holott nem azt nem fogadjuk el, nem arra mondunk nemet, nem a határzárat akarjuk lebontani, nem a kerítést akarjuk megszüntetni, nem azt akarjuk, hogy Magyarország egy bevándorlótársadalom legyen, hanem egészen egyszerűen a szociális passzusok elfogadhatatlanságára akarunk itt rámutatni.

(10.30)

És ezért, ha önök tisztességesebben jártak volna el, akkor ezeket a területeket, amelyek egyáltalán nem függenek össze egymással, külön kezelték volna, külön hozták volna a Ház elé. Azt hiszem, hogy így lett volna tisztességes.

Aztán, államtitkár úr, ön itt az előterjesztői beszédében azt mondta, hogy az ellenzék tulajdonképpen okafogyott módon tiltakozik, nem is érti, hogy miről van szó, mert nem változik semmi. Na, ez itt az egyik nagy probléma, hogy nem változik semmi, hiszen 2008 óta, tizenötödik esztendeje változatlan az a 28 500 forintos öregséginyugdíj-minimum, ami több mint egy tucatnyi másik szociális ellátási formát határoz meg alapjaiban. Na, ha valami nagy probléma, akkor ez az. Államtitkár úr, kérem, válaszoljon: mekkora volt 2008 óta, mondjuk, a kumulált infláció, és ha azoknak a társadalmi csoportoknak a fogyasztói kosarát néznénk, akik ezeket a támogatásokat jobbára igénybe veszik, akkor ott mekkora inflációval számolhatunk? Az a 2008-as 28 500 forint most mit ér? 20 ezret sem talán? Államtitkár úr, erről is kellene beszélni.

És azt mondta, hogy nem változik semmi. Dehogynem változik! A hozzáállás, a törvény szellemisége, az, hogy feje tetejére állítják, vagy legalábbis nagyon kegyetlenül egyfajta új paradigmát hoznak azzal kapcsolatosan, hogy hogyan és milyen sorrendben gondoskodjanak a bajba került honfitársainkról. Igen, konzervatív pártként azt mondjuk, hogy nagyon fontos az öngondoskodás, alapvető fontosságú, nagyon fontos a család hozzáállása, a kisebb-nagyobb közösségeké is, a civil szervezeteké is, de önök a sor végére rakták a magyar államot, és joggal tesszük fel azt a kérdést, hogy akkor miért fizetjük az adókat, miért fizetjük a járulékokat, miért van Magyarországon Európa-rekorder 27 százalékos áfa. Meg sem akarják hallani azon javaslatainkat, hogy mondjuk, legalább az alapvető élelmiszerek esetében ezt jelentősen, 5 százalékra kellene csökkenteni ahhoz, hogy azt a szociális, megélhetési katasztrófahelyzetet, amely bizony itt bontakozik ki a szemünk előtt Magyarországon, valahogyan kezelni lehessen.

Aztán, államtitkár úr, megértem én azt, ha ilyen esetben kormánypárti, magukat egyébként sokszor konzervatívnak és kereszténynek nevező képviselőtársaim fejében egyfajta kognitív disszonancia keletkezik, igen, egy mentális feszültség amiatt, amit mondanak, és amiatt, amit a gyakorlatban megvalósítanak, amiatt, amilyen törvényeket hoznak. Ha ennek az egész törvényjavaslatnak a hamisságára kellene hivatkoznom, akkor nem tudom, van egy ilyen gyanúm, hogy államtitkár úrék bizony olvasták Sapirnak és Whorfnak azt a pszicholingvisztikában alapvető fontosságú hipotézisét, amelyik a nyelvi relativizmusra utal, ahogy itt bűvészkednek a szavakkal, bűvészkednek a törvényjavaslatoknak a címével, amikor biztonságról beszélnek, és közben a biztonságot iktatják ki.

Államtitkár Úr! Önök szubszidiaritásról beszélnek, a problémát ott kell kezelni, ahol keletkezik, egyetértünk vele alapvetően. De, államtitkár úr, emlékszem még olyan precedensre aktív tanár koromból, amikor mondjuk, tankerületi központból olyan ukáz érkezett, amelyik az iskolában még azt is megszabadta, hogy a borítékon a címzésben a betűk milyen dőlésszöggel szerepeljenek. Ez lenne a szubszidiaritás? Hát, attól tartunk egyébként, hogy valami hasonló érvényesülhet majd akkor ezekben az esetekben is. Valóban, vizet prédikálnak és sokszor bort isznak, ez itt a fő problémánk.

Aztán Fazekas Sándor képviselőtársam egyébként már kissé őszintébb volt, amikor itt jegyzeteltem menet közben. Azt mondja, hogy a segélyezési politikát akarjuk mi visszahozni. Ugye, valami ilyesmit mondott, képviselőtársam? Megnyugtatom, hogy a Jobbik részéről ilyenről egész biztos, hogy szó nincsen. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: nagyon fontos szerepet szánunk az egyén felelősségének (Dr. Fazekas Sándor: Majd Gyurcsány megmondja…), az öngondoskodásnak is, de egy olyan állapotban lévő országban, illetve társadalomban, amilyen a magyar társadalom ‑ és ez nemcsak az önök bűne, a tizenkét év előtt volt nyolc év is, meg az előtt is volt sok-sok nehéz évtizedünk. Szóval, államtitkár úr, én szeretném önt emlékeztetni egy dátumra: 1891; XIII. Leó pápa Rerum novarumja, azt hiszem, nem ilyen jövőt képzelt el, ha kereszténydemokráciában gondolkodunk.

Az orwelli duplagondol világosan kiütközik ebből a törvényjavaslatból, és amikor én itt nyelvi relativizmusra utaltam, akkor hadd világítsam meg néhány ilyen példával! Államtitkár úr, ön tudja, Orwellnél az 1984-ben a Szeretet-minisztérium volt az, ahol a politikai foglyokat halálra kínozták, a Béke-minisztérium volt az, amelyik a háborúval foglalkozott, a Bőség-minisztérium volt az, amely tulajdonképpen fenntartotta a nyomort, és bizony az orwelli világ az, ahol a tudatlanság erő, ahol a szabadság szolgaság, és ahol a háború a béke.

Államtitkár úr, miért csinálják ezt, hadd kérdezzem meg! Miért nem lehet sokkal tisztességesebben ideállni bármiféle javaslattal? Nekünk nem azzal van bajunk, hogy átnevezik az öregséginyugdíj-minimumot, és akkor abból lesz egy szociális vetítési alap, bár tanáremberként mondom, hogy ezzel a vetítési alappal bizony már találkoztunk 2014 óta, sok jót ennek nem köszönhetnek a pedagógusok. Akkor megígérték, hogy azt a vetítési alapot majd a mindenkori minimálbérhez kötik, aztán ebből az ígéretből nem lett semmi. Tehát nem az elnevezéssel van baj, hanem azzal, hogy ebben a törvényjavaslatban sem látjuk azt, hogy ez a 28 500 forint miként változna, miként javítana sok milliónyi, nehéz sorba került magyar honfitársunk helyzetén.

Államtitkár Úr! Lehet, hogy ezen most meg fog sértődni, de ez egy neoliberális támadás valóban a magyar társadalom ellen, és nézzük meg azt, hogy milyen állapotban van ez a magyar társadalom! Volt, aki egyébként azt mondta, hogy önök úgy gondolják, nem tartoznak egy politikai családba vele, amikor arról beszélt, hogy korai jóléti társadalom volt ez a magyar már a Kádár-időkben is, illetve a rendszerváltás idején. Hát, államtitkár úr, akkor nem kell tiltakozni, amikor önöket mi, mondjuk, neoliberálisnak nevezzük, mert bizony ez a szemlélet köszön vissza az ilyesféle, teljes mértékben elfogadhatatlan törvényjavaslatokból.

Amikor a problémamegoldás szintjeit tulajdonképpen egy egymást kizáró fokozatként definiálja a törvény, nagyon szigorúan, poroszos rendben meghatározva, hogy mikor jön majd csak az állam, és az egyén, a társadalom, a család nyakába zúdítja ezeknek a bajoknak, problémáknak a megoldását, akkor, azt hiszem, erre mást nem tudok mondani, csak azt, hogy ez egy szociopata és alapvetően neoliberális felfogás, amivel mi a konzervatív oldalról, elkezdhet baloldalozni majd, államtitkár úr, de akkor sem tudunk egyetérteni.

Milyen állapotban érik akkor ezek az új elvek a magyar társadalmat? Egy elöregedett, beteg és anómiás társadalom képét lehetne itt felvázolni, államtitkár úr. A korfát, ami alapjaiban határozza meg a szociális ellátórendszer működését is, bizony tektonikus megrázkódtatások érik. És most önök, államtitkár úr, ennek a korfának vagy a magyar társadalomnak a derekára szociális vonatkozásban bizony odarakták ezt a neoliberális láncfűrészt. Nem kérünk belőle, nem fogjuk elfogadni, és még egyszer mondom, itt legalább a jegyzőkönyv kedvéért szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért, mert mi nem akarjuk Magyarország biztonságát, és nem azért… ‑ tudom, ez lesz majd a sokszoros válasz itt az eljövendőben államtitkár úrék részéről, hogy nem fogadtuk el például akkor a határvadászokkal kapcsolatos passzusait ennek a törvényjavaslatnak. Szeretném újfent leszögezni, hogy nem erről van szó, egészen más miatt fog a Jobbik frakciója nemet mondani erre az egészre.

1950-ben körülbelül 10 százaléka volt a magyar társadalomnak 65 év feletti. 2050-re ez az arány egyharmadra módosul, államtitkár úr! Sokkal tovább élnek, hála a jóistennek, a szülők, de ezekről a sokkal tovább élő szülőkről bizony sokkal kevesebb gyermeknek kell majd gondoskodni. Nem véletlenül volt az, hogy társadalmasítani kell az időseknek, a betegeknek és az elesett honfitársainknak az ellátását, hiszen ezt önmagában a család nem tudja megoldani. Félmillió, fogyatékossággal élő honfitársunkról van szó, másfél millió tartós betegséggel küszködőről egy olyan országban, ahol a várható élettartam hét évvel kevesebb, mondjuk, a nyugat-európaihoz viszonyítva, ahol a férfiak egyharmada meg sem éri a jogos pihenést, nem jut el a nyugdíjig, ahol a nyugdíjasok 50 százaléka krónikus beteg, államtitkár úr. Ebben a helyzetben szabadítják el ezt a förtelmet!

Megkérdezném, akkor még egy konkrét kérdés államtitkár úr: a bentlakásos szociális intézmények férőhelyeinek száma hogyan alakult Rétvári Bence: Nőtt!), mondjuk, akkor az önök kormányzati időszaka alatt, mekkora a várólista, hány tízezren várnak ilyen férőhelyre?

(10.40)

Aztán beszélhetünk arról is, hogy mennyire stresszelt ez a magyar társadalom, és mondjuk, egy ilyen állapotban a Selye János által megfogalmazott gondolatok és észrevételek milyen pusztító hatást tudnak kifejteni, mondjuk, arra a 700 ezer magányosan élő idős magyarra is, akiket alapvetően fog ez az egész érinteni.

Államtitkár úr, itt az önök kormányzati politikájából, de ebből a törvényjavaslatból is bizony kiolvasható az „amennyid van, annyit érsz” politikája, és ha adott esetben már nem tudunk rólad több bőrt lenyúzni ‑ mondják önök ‑, akkor a szociális vágóhídra leszel küldve, mint valami hasznavehetetlen, kivénhedt igavonó barom. Ne tekintsenek így a magyar társadalomra, ez a társadalom ennél jóval-jóval többet érdemelne!

Hollik képviselőtársam ‑ jegyzeteltem ‑ azt mondja, hogy az emberi természet törvényeihez igazítják majd a mostani szabályokat. Utalnék én akkor itt Taigetoszra, utalnék akkor távolabbi országra, mondjuk, az ubaszute fogalmára Japánból, kedves képviselőtársam. (Hollik István: Annak meg mi köze ehhez?) Nyomjon majd gombot, aztán úgy válaszoljon rá! De akár fölidézhetjük a tiszazugi gyilkosságok időszakát is, talán Fazekas Gyuláné Oláh Zsuzsanna nagyrévi bábaasszony neve mond magának valamit, ha kutakodik. (Hollik István: Az bűncselekmény volt.) Nem volt gyakorlatilag semmiféle szociális ellátás, aztán megszülettek ezek a borzalmak, nemcsak a magyar társadalomban, hanem másutt is. (Zaj, közbeszólások a kormánypárti sorokból.) Önök, ahogy szigorítják ezeket a törvényeket, ahogy vonul ki a magyar állam, úgy teremtik meg annak a lehetőségét, hogy milliók és milliók egyre nehezebb helyzetbe kerüljenek. (Zaj, közbeszólások a kormánypárti sorokból. ‑ Rétvári Bence Hollik Istvánnal beszélget.)

Államtitkár úr és képviselőtársam ‑ ha egy kicsit idefigyelne ‑, ha minden olyan jól megy Magyarországon, akkor mondjon egy számot arra, például hány tízezer csicskát tartanak Magyarországon amiatt, mert a szociális ellátórendszer nem nagyon működik! Én egy 36 ezres számmal találkoztam. Van olyan délkelet-alföldi város, például Szarvas, a 15 ezres Szarvas, ahol a lakosság egy százaléka gyakorlatilag rabszolgaként tengeti az életét (Folyamatos közbeszólások a kormánypárti sorokból.), másoknak, bűnözőknek kiszolgáltatva. Ha jobban működne a szociális ellátórendszer, akkor talán nem kellene ilyen borzalmakkal találkozni a bűnügyi hírekben.

Államtitkár úr, ilyen jövőképet vázolnak föl?! Mert ezeket a problémákat ez a törvényjavaslat nem fogja megoldani. (Zaj, derültség, moraj a kormánypárti sorokban.) Lehet rajta röhögcsélni, lehet negligálni, lehet majd valamilyen cinikus hajnalkás meg noémis választ adni, kedves államtitkár úr, de az a helyzet, hogy a problémák maradnak, a problémák pedig agyontemetik, maguk alá temetik a magyar társadalmat. (Közbeszólás a kormánypárti sorokból.) Másnak címezzék! (Folyamatos közbeszólások a kormánypárti sorokból.)

Államtitkár úr, de mást is mondhatnék: az önök ideológiai, mondjuk úgy, hogy mintaállama, Kína nagyon szép, idézőjeles „szép” példával jár elöl, igen, a szülőtartás kapcsán; most ezeket a dolgokat, amelyeket egyébként már ’13-ban is szabályoztak (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) és ’17-ben szigorítottak, fogják még tovább szigorítani. (Közbeszólások a kormánypárti sorokból: Lejárt az idő!) Lesz még fölszólalásom, köszönöm szépen. Várom egyébként az érdemi válaszokat.