Fülöp Attila

FÜLÖP ATTILA belügyminisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót, elnök úr, és mindenekelőtt szeretném megköszönni a tisztelt Háznak, képviselő asszonyoknak, uraknak a hozzászólásokat. Az elején azt kértem, hogy akkor tudjuk a fogyatékossággal élők ügyét sikerre vinni, a fogyatékos emberek ügyét sikerre vinni, ha ez közös ügy és közös akarat, úgyhogy itt az elmúlt fél órában, elmúlt órában megtett hozzászólásokat ezúton is szeretném megköszönni.

Kettő megjegyzést szeretnék hozzátenni, ami tartalmi. Az egyik, amit Tapolczai képviselő úr vetett fel, és azt gondolom, hogy ez fontos része még a törvényjavaslatnak, hogy a törvényjavaslat elfogadásával nem ér véget a munka, hiszen a törvényjavaslat 9. §-a a kormánynak felhatalmazást ad arra, hogy rendeletben alkossa meg azokat a részletszabályokat, amelyek kifejezetten az ellenőrző hatóság működésével kapcsolatosak, az ellenőrzésre, a végrehajtásra, a közigazgatási szankciók megállapítására, a közigazgatási bírság megfizetésére vonatkozó részletszabályokra vonatkoznak, tehát ez így teljes. De természetesen ezzel együtt minden konstruktív és fontos javaslatot örömmel fogadtunk eddig, és ezután is így fogunk tenni.

A Gréczy képviselő úr által felvetett mondat, ami itt többször felmerült. Ha megadatik az a lehetőség itt, akkor két mondatban szívesen válaszolnék rá, mert szerintem talán ez a legfontosabb ügy az egész fogyatékosságügyben. A mondat nem tartalmazott szerintem aktuálpolitikai töltetet, de az mindenképpen egy ténykérdés, hogy amikor erről az ügyről beszélünk vagy bármilyen szociális ügyről beszélünk, akkor az az intézményrendszeri örökség, ami van, az egyébként miből adódik és milyen döntésekből adódik.

Nyugodtan idehozhatjuk a fogyatékossággal élők helyzetét. Több mint 20 ezer ember olyan nagy méretű intézményekben töltötte az életét a korábbi évtizedekben, ami igenis gátja volt annak, hogy egyébként értelmes és értelmezhető párbeszéd alakuljon ki. Z. Kárpát Dániel is úgy fogalmazott, hogy folytassuk le a vitákat. Amikor valakiket településtől elzártan, nem családban nevelnek ‑ a gyermekvédelmet is idehozhatjuk ‑, annak a rendszernek az volt a sajátja, hogy nagy intézmények épüljenek, és ne kis, mikroközösségekben, családokban tartsuk a gyerekeket. Ezért rengeteg nagy gyermekvárosunk volt. Ma inkább azt mondjuk, hogy a gyerekek több mint kétharmada nevelőszülőknél él, mert a kis közösség jobb befogadást eredményez. Ugyanez igaz a fogyatékossággal élőknél is, egy kis intézmény ‑ ne tovább, nem intézmény, hanem támogatott lakhatás ‑ alkalmas a fogyatékossági ügyről való viták lefolytatására, egy 300 fős intézmény kevésbé. Én ezt mondom, amikor azt mondtam, hogy ez az örökség. Szerintem ez szakpolitikai ténykérdés, és ez nehezíti egyébként azt az ügyet is, amikor elővesszük a fogyatékosságügy kérdését.

És ami itt felmerült Vajda képviselő úrtól, szerintem az, hogy fogyatékossággal élő vagy fogyatékos, az nem bántó, szerintem erről nyugodtan meg lehet kérdezni az érdekvédelmi szervezeteket is. Ez pont annak a hiánya egyébként, hogy félünk kimondani ezt a szót, mert korábban ez nem volt természetes, mint ahogy sok társadalomban így volt. Nem kell szerintem ettől félni, ezzel senkit nem bántunk meg, hogy a nevén nevezzük a dolgot. A fogyatékkal élő kifejezéstől óvnék mindenkit, mert az szerintem kevésbé jó. A fogyatékossal vagy a fogyatékossággal élővel senkit nem bántunk meg.

Még egyszer, nagyon szépen köszönöm mindenkinek a hozzászólását. Köszönöm, elnök úr. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)