Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelettel köszöntöm elnök urat, tanár urat és a kedves munkatársait. A szakmai munkásságára és a szakértelmére mindig is nagyon pozitívan tekintettem. Ezért bátorkodom felhozni azokat a kérdéseket, amelyek az érintett beszámoló tárgyát képezik, és azokat is, amelyek esztendőkön átívelő módon befolyásolják azt az álláspontot és üléspontot is, amelyben én elhelyezkedem, és el kell hogy helyezkedjem ebben a pillanatban.

Ugyanis a beszámoló tekintetében sok jótanácsot kaptam: mindenképpen hozzam fel a C630/23-at ‑ ezt meg is fogom tenni természetesen ‑, mindenképpen kérdezzek rá a devizahitelesek ügyére. Szeretném elmondani, hogy én ezért jöttem. Nem feladatom és nem is érzem magam feljogosítva, hogy a beszámoló egész tárgyát szétcincáljam, főleg azért, mert nem akarom ismételni az előttem szólókat, nagyon sok mindennel egyetértek az elhangzottakból.

De a helyzet az, hogy amikor a Marczingós-féle ítéletet a devizahitelezés tárgyában vizsgáljuk, akkor találunk egy kísértetiesen hasonlót már 2023-ból. Én nagyon közelről ismerem a devizahiteles társadalmat, belülről ismerem a fájdalmaikat és a problémáikat. El kell mondjam, ez legalább az ötödik olyan európai uniós bírósági ítélet, amelyhez komoly reményeket fűznek az érintettek, és amely komolyan mobilizálja ezt az egész társadalmi csoportot, velem együtt. Tehát nem először történik ilyen. Először történik meg viszont az, hogy ez az ítélet sorsfordítóként lép be az érintett társadalmi csoport életébe, és a remény megtestesül egy Marczingós Lászlóban, akinek kíméletlenül kemény a stílusa, én ezt nem vitatom, de megtestesült ez a remény egy országos szervezet, egy országjárás formájában, és abban, hogy devizások százezrei teljes joggal reménykednek. Ha tavaly megkérdeztük volna őket a tavalyi, tavalyelőtti hasonló parlamenti vitanapokon, vélhetően igen kevesen lettek volna azok, akik bármiben is reménykedtek volna.

Itt két szélsőség volt a hozzáállás tekintetében. Az egyik, ami egyébként teljesen normális lett volna, semmi szélsőség nincs benne, de sokan vártuk azt, hogy két hét alatt megérkezik az ítélet hatása a magyar dimenzióba, senki nem próbálja ezt egy egyedi ügyként beállítani. Teljesen logikus, ha a fogyasztóvédelmi irányelvnek ugyanerre a passzusára rákérdeznek 2500-szor, akkor nem lesz 2500 EUB-ítélet belőle, hanem ha egy bizonyos részt értelmeznek, akkor az úgy lesz, és onnantól kezdve érdemes ehhez így közelíteni és így hozzáállni. De látható, hogy két hét alatt ez nem ment keresztül.

A másik álláspont pedig az volt, hogy hát úgyse lesz ebből semmi, úgysem lehet csinálni semmit. Épp ezért én nagyon-nagyon örülök annak, hogy a Kúria lényegében most igazat adott egy olyan devizahiteles ügyben, ahol ez az igazságadás lényegében a C-630/23-mal szinkronban megtörtént. Tehát az érintett bank nagyon kedvezőtlen feltételek mellett, mondhatom, hogy kifosztotta ezt az ügyfelet. Nyilvánvaló módon itt mindenki fellebbezett, és a Kúria végül a C-630/23-mal szinkronban azt mondta, hogy az ügyfélnek igaza van. Most futotta be a sajtóhíreket, úgyhogy nekem ‑ hú, ez most lehet, hogy kellemetlen lesz ‑ elő kellett fizetnem a „24.hu”-ra egy hónapra, hogy a cikk teljes verzióját meg tudjam szerezni, de annyira érdekelt ez az ügy, mert meg akartam tudni, hogy ki az ügyvéd, ki képviseli az érintettet, hogy ezt a tudást meg akartam szerezni, ezért gyorsan a digitális téren keresztül ezt a tudást meg is szereztem.

Itt bizony az a helyzet, hogy a Kúria, meg nagyon sok esetben elsőfokú bíróságok elkezdtek olyan döntéseket hozni, amelyek szinkronban állnak a Marczingós-féle ítélettel. Hiába jött meg ez az ítélet, hiába jött meg ez a döntés, hogy itt a Marczingós-féle ítélettel szinkronban ennek a családnak vélhetően igaza van, a következő pillanatban azt láttuk, hogy a bank nem állította le a végrehajtást, a család szorongatása tovább folytatódott, én pedig Répássy miniszterhelyettes úrral folytatok néha nagyon kilátástalannak tűnő vitákat, ahol próbálok mikrométerenként előrehaladni a tekintetben, hogy legalább oda jussunk el, hogy kilakoltatási moratórium alatt ne lakoltassanak ki devizás, vagy az ön értelmezése szerint volt devizás embereket.

Tehát most már ott tartunk, hogy ez az elképesztő banki hálózat akkora erővel bír, hogy a teljesen jól átlátható ítéletekkel szemben is képes artikulálni az akaratát, és képes csorbítani magyar honfitársaink jogait. A C-630/23-nak az április 30-ai időpontja nem a beszámoló tárgyát képező időszakra esik, ez tény. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy a kezünkben van, úgy kellene viselkednünk, mintha mindig is ez lett volna az eljárásrend, ami ebben az ítéletben szerepel. Semmi nem akadályozta meg Magyarországot abban, hogy a korábbiakban is ennek megfelelően álljon ehhez a kérdéshez.

Nagyon röviden összefoglalva itt a DH-törvények egyikében ‑ amelyeknek nem vagyok rajongója, de akkor egy komoly társadalmi nyomás volt ezekkel kapcsolatban ‑ az egyik évben gyakorlatilag ezek a szerződések már megdőltek, csak jött ez az „érvényessé nyilvánítás” című Frankenstein-metódus, amelynek értelmében az érvénytelen részt kihámozták, kivágták belőle, összefércelték a maradékot, és azt mondtuk, hogy akkor ez így érvényes. A legújabb korban most a hatályossá nyilvánítás kérdésköre körül bontakoznak ki olyan szakmai viták, amelyek nálam sokkal inkább hozzáértő személyek tollából, illetve mikrofonjából fakadnak. Én ezeket a vitákat előszeretettel követem, igyekszem tanulni, de az egészen biztos, hogy itt a Kúria egy európai uniós értelmezést újraértelmezett.

(17.20)

Lehet, hogy én félig-meddig laikus vagyok, de én műfajilag ezt így nem találom. Ha kérünk egy értelmezést, és ez megszületik, akkor hogyan születik végeredményben ehhez képest valami más? Hogyan születik valami olyan, ami egy teljes magyar társadalmi csoportra nézve rosszabb, hátrányosabb és előnytelenebb?

Én úgy gondolom, hogy tényleg kiváló tanáraim voltak, és mindig arra tanítottak, hogy az emberi méltányosság nem hiányozhat ebből a rendszerből. Én ezért emelem fel a szavam a tekintetben, hogy ha kilakoltattak 38 ezer családot Magyarországon, akkor emellett nem mehetünk el úgy, hogy ez a rendszer része, és ahogy Répássy miniszterhelyettes szokta mondani ‑ nem szó szerint, de nagyjából ez az értelme ‑, hogy tetszettek volna fizetni, mert itt olyan esetekben indult el a kilakoltatás… ‑ (Dr. Répássy Róbert felé:) most is megvonja a vállát. A helyzet az, hogy itt nem tárták fel a teljes igazságot, hogy klasszikust idézzek, vagy nem bontották ki az igazság minden szirmát e tekintetben.

Nézzük végig a környező országokat, vagy nézzük csak a lengyel modellt! Érdekes módon, ott volt S- és T-modell, ott volt egy stressz-teszt az ügyfél elé rakva, hogy mi történik, ha a legrosszabb forgatókönyv következik be, és ott igenis volt egy olyan tisztességes kommunikáció, amiből ki lehetett következtetni legalább a borzalomnak egy részét. Magyarországon mit láttunk? Egy nagyon agresszív és bugyuta marketingkampányt a 2010 előtti balliberális kormányok részéről, a tűrésnél is többet. Tehát belelökdösték az embereket ezekbe a hitelekbe, hagyták felszaporodni az állományt, és olyan emberek közvetítettek ki hiteleket, akik ezt nem tehették volna meg ‑ ez teljesen nyilvánvaló. A szerződésekről pedig most kimondták, hogy érvénytelenek.

Én nagyon örülök és értékelem, hogy a kormányzati indoklásból már kezd kikopni ezzel a C-630/23-mal kapcsolatban, hogy ez egyedi ügyre vonatkozott, gondolom, ők is tudják, hogy nincs így, és már nem is próbálkoznak ezzel az indoklással, de azt mindenképpen szeretném kihangsúlyozni, hogy ez így nem lesz jó, ahogy van.

Tehát ha Répássy miniszterhelyettes úr elmondja, hogy ezek nem devizahitelek, és hogy már nincsenek devizahitelesek… ‑ mi alaposan megvizsgáltuk ezt a helyzetet. A forintosításkor, amikor piaci árfolyamon váltották át forintra ezeket a hiteleket, akkor nagyságrendileg és átlagosan 70 százalékkal nőtt az a tartozástömeg egy forinthiteleshez képest, ami egy devizahitelesnél jelentkezett, és ezt a magas bázist váltották át egy forinthitelre, ami szintén nem volt azért olcsó. Tehát nem igaz az, hogy forintosítottak, és azt követően ugyanúgy viselkedtek ezek a hitelek, mintha valaki forintban adósodott volna el. Ez tényszerűen nem igaz és statisztikailag alátámasztható.

A másik kérdéskörben, ugyanebben a tárgyban szeretném megvédeni a Kúriát, mert a kormány a piaci forintosításnál rendre a Kúriára hivatkozott, azt állította ‑ énszerintem alap nélkül ‑, hogy a Kúria jelölte ki számára a piaci árfolyamban való gondolkodást. Én pedig azt mondom, hogy még ha így is lett volna, akkor sem korrekt a kormány, mert a 180 forintos, kedvezményes végtörlesztési árfolyammal ő maga kimozdult az állítólagos piaci árfolyamból. Tehát képes volt a kormány ebből a dimenzióból kimozdulni, csak nem minden érintett esetében, hanem a szerencsésebbek, gazdagabbak tekintetében, és aztán a Kúriára hivatkozva 256 forintos, majdnem piaci árfolyamon képes volt ezt a borzalmat végigvinni a bankok óriási örömére.

A mai napig nem tudunk arról sem, hogy az a paktum, amely megköttetett a kormány és a bankrendszer között, felbontásra került-e. Miniszterhelyettes úr, hogy van ez a paktumdolog? Van még ilyen vállalásuk, hogy a devizások helyzetének rendezése érdekében nem okoznak további károkat az érintett pénzintézeteknek? Én remélem, hogy nincs, de a mai napig átívelő hatása van mindennek.

És tényleg csak egy félmondatot engedek meg magamnak, nem visszaélve az elnöki türelemmel: a banki ágazati különadó és a tranzakciós illeték totális áthárítását is engedi a kormányzat, tehát megint a banki érdekek érvényesülnek. Ezeket a terheket a jogalkotó nem a polgárokra vetette ki. Én úgy gondolom, hogy elképesztő jogsértés az, hogy engedik áthárítani ezt a polgárokra, engedik, hogy a bankok beépítsék akár a mikrotranzakciókba, akár szétporlasszák ezt a különböző szolgáltatásaik árában.

És mi ennek az eredménye? A fogyasztóvédelem felzokog, hiszen megveszi a pénzintézet 5-6 forintért a távközlési cégtől az SMS-szolgáltatást, és továbbítja az ügyfél felé 50, 57, illetve 67 forintért. Távolról ordít, hogy itt ez egy nem létező történet, tízszeres áron próbál egy egységnyi szolgáltatást értékesíteni ez a bank, mégsem csinál senki semmit. Ezért erős a gyanúnk, hogy ez a banki lobbiérdek minden esetben érvényesül. Marczingós László ezt egy kicsit keményebben fogalmazza meg, ő kartellszerű minőséget lát, és kérdezi is rendre a Kúriát, hogy kíván‑e ezen változtatni; kérdezi a GVH-t, hogy kívánja‑e ezt egyáltalán elbírálni.

Én pedig azt mondom, hogy én a számoknak hiszek és az előttünk lévő tényszerű folyamatoknak. A számok szintjén mi valósult meg, ami önmagában bizonyítja, hogy mi mint parlament felsültünk ennek a problémának a kezelésével? A számok szintjén azt látjuk, hogy 38 ezer kilakoltatás történt, százezreket fojtogat a végrehajtó sokszor nettó jogsértések mentén.

Nem ennek a napirendnek, hanem egy következőnek lesz tárgya, hogy a bíróságok sem feltétlenül úgy végzik a feladatukat, ahogy az elvárható lenne egy ilyen helyzetben, és a nap végén ezen rendszerszintű problémák sokasága okán a magyar polgárok még fenntartják kényszerből Európa legdrágább bankrendszerét. Nem az egyik legdrágábbat, a legdrágábbat! Önök, akik itt ülnek, a mögöttünk ülők fejenként átlagosan 41 ezer forintot fizetnek banki kezelési költségekre ‑ kezelési költségre! Például a már leadózott készpénzünkhöz való hozzáférés tekintetében extra sarcot fizetnek.

Nincs még egy európai ország a mi méréseink szerint, ahol jövedelemarányosan ekkora sarcolásnak lenne kitéve a polgár. Ez egy 2000 milliárdos banki nyereségi nagyságrend évente, nem véletlen, hogy a kormány extraprofitként elkezdte adóztatni. A probléma az, hogy a teher áthárítását engedi, és ezt is a polgárok fizetik, ezt is a lakosság fizeti. Legalább a készpénz tekintetében a javaslatomra az ingyenes készpénzfelvétel összeghatára emelkedett, megduplázódott. Ezt nálunk, a Fogyasztóvédelmi Albizottságban fogadtuk el, kormánypártiak és ellenzékiek együtt, közösen, százszázalékos szavazati aránnyal. Ez ment végre tovább, és én ennek nagyon örülök, mert ez egy tárgyalóasztal mellett elért siker.

De ne mondjuk a devizás rendezésre azt, hogy ez így rendben van, mert ez az emberi méltányossággal egyszerűen nem találkozik. Háromszor fordult elő velünk az utóbbi két hónapban, még a moratórium előtt, hogy elmentünk egy kilakoltatásra segíteni ‑ nyilván nem én jogsegélyezek, mert nem vagyok ügyvéd, de szakavatott ügyvédek igen, és közben azért igyekszünk a jogsértő folyamatokat a jog medrébe visszaterelni ‑, és a végrehajtási kifogás be volt adva a bíróságra, a bíróság tudott erről a problémáról.

Elvileg itt nagyon-nagyon rugalmas a szabályozás, mert azonnal kellene hogy elbírálja. Van, aki ezt három napként értelmezi, van, aki egy sokkal hosszabb időtávként, de volt, amikor szűk egy hónap alatt nem sikerült elbírálni a végrehajtási kifogást, és háromszor zajlott le úgy a kilakoltatás, hogy a kifogás benn volt a bíróságon, és senki nem nyitotta ki azt a dossziét. Legalább akkor elbírálták volna, és azt mondták volna, hogy nincs igaza az ügyfélnek, de ez sem történt meg.

És ezt semmiképp sem a Kúria elnökének címzem, tehát ne legyen az a látszat, hogy most mindenféle problémánkat idezúdítjuk, de azt az egyet igen, hogy ez a rendszerszintű működés nem találkozik az emberi méltányossággal, igazságtalan. Az érintett társadalmi csoportokat kivérezteti, és tényleg egy fél generáció ráment. Én ezekkel az emberekkel élek, lélegzem, foglalkozom, dolgozunk. A Banki Károsultak Fogyasztóvédelmi Szövetségének 2100 tagja van, és nem az én két szép szememért jelentkeznek ezek az emberek, hanem mert létezik egy társadalmi probléma. Nem ismerek közöttük olyat, akinek az egészsége ne ment volna rá erre a borzalomra; nem ismerek közöttük olyat, akinek vagy a családi, vagy a teljes jövőképe ne ment volna rá erre.

Ezért én határozottan azt kérem minden érintettől ‑ és megint nem csak a Kúriának címzem, a kormánynak is címzem meg egyébként saját magunknak, az egész parlamentnek ‑, hogy tegyünk ebben rendet. Tehát amikor Lázár János is kimondja a kérdésemre, hogy itt fizessenek a bankok, és a parlamentnek kell egy kötelező érvényű döntést hoznia erről, akkor abban erősít meg, amit én is gondolok, hogy nem korrekt eljárásrend kitenni az embereket az egyéni pereskedés kényszerének. Mert a miniszterhelyettes úrék ezt találták ki, hogy van az a két-három bank, ahol nem annyira egységes a talapzat, és nem olyan szilárdak, menjenek el pereskedni az emberek, ez 300 ezer ügyfelet jelent (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) ‑ elnézést, befejezem a mondatot azonnal, elnök úr ‑, és a 10 százalékuk tud pereskedni az érintett több százezerhez képest.

Ez nem egy igazságos megoldás, ezért arra kapacitálom mind a Kúria elnökét, mind a kormányt, hogy tegyünk ebben rendet, folytassunk le egy hosszadalmas parlamenti vitát, szavazzuk meg a lex Marczingóst, vitatkozzunk róla, és ezeknek az embereknek nyújtsunk igazságos, méltányos és tisztességes megoldást. Köszönöm a türelmet.