Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy nagyon kellemetlen hangú vitát követtem én is itt az elmúlt ‑ most már mondhatom ‑ órákban, és azt kell mondanom, a kormányzatról elmondták előttem az ellenzéki képviselők nagyjából, hogy milyen hozzáállást testesít meg az, ami előttünk fekszik. Nyilvánvaló, hogy sokan vagyunk, akiket a városvezetés stílusa és gyakorlata is nagyon sokszor idegesít, irritál, tehát két irányú szégyent is szoktunk érezni bizonyos témakörökben. De a kormány részéről rendkívül álságos az, ami itt történik. Egy-két példával szeretném mindezt alátámasztani, és III. kerületi polgárként, valamint olyan polgárként, aki ott indul a következő választáson, szeretném egy kicsit közelebb hozni a valósághoz azt a borzalmat, ami nagyon sok esetben történik.

Ilyen például az önkényes lakásfoglalókat illető helyzet és a lakhatási helyzet, ahol mind a kerületi önkormányzatnak vannak feladatkörei, mind a fővárosinak lennének feladatai, a kormánynak is lennének és óriási felelőssége is lenne. Kérem szépen, az a helyzet, hogy néhány száz méterre attól a helytől, ahol a kisgyerekeimet nevelem, az önkényes lakásfoglalók néhány hónappal ezelőtt betörtek az Ezüsthegyen egy otthonba, ott megkínoztak valakit, hogy az értékeihez hozzájussanak, és egy emberölési kísérlet végén nagyon sokáig kérdéses volt, hogy az áldozat túléli‑e ezt a bűncselekményt, vagy sem. Még közelebb, már csak körülbelül kétszáz méterre attól a helytől, ahol a gyerekeimet nevelem, az önkényes lakásfoglalók úgy döntöttek, hogy begyújtanak valaki másnak a házában. Ennek az eredménye az, hogy leégett egy teljes családi ház, és azt az égett műanyag és egyéb szagot jó sokáig szagoltuk a gyerekekkel együtt. A helyzet az, hogy itt, Budapest közigazgatási határának a közelében élünk, ahol gyakorlatilag no-go zóna, drogelosztó központ alakult ki, és az önkényes lakásfoglalók miatt egy korábbi, klasszikusan víkendházas övezet lényegében élhetetlenné vált.

Én elkezdtem utánamenni ennek az esetkörnek, és elkezdtem felderíteni, hogy mit lehet tenni. Az a helyzet, hogy azt találtam ‑ ez a mai vita tökéletesen leképeződik ebben ‑, hogy vannak önkormányzati tulajdonú ingatlanok, vannak állami tulajdonúak, és akárkinél kopogtatok, valahogy a rendbetétel iránti szándék elmarad, és mindenki a másikra mutogat. Nagyon sokszor tapasztaljuk ezt közbiztonsági kérdésekben, lakhatási kérdésekben, a közlekedést érintő kérdésekben. Nem mondom inkább, hogy én is néha miket érzek, amikor az erőszakos bicikliút-telepítési szándékok rám vannak kényszerítve, és mondjuk, a gyerekeket autóval szállító családapaként nyilvánvaló módon hátrányt szenvedünk bizonyos esetekben.

De itt most arról kell beszélnünk, hogy Ezüsthegy, az önkényes lakásfoglalók tekintetében lenne megoldás. A megoldás a következő lenne, amire javaslatot tettem: eldózerolni, eltakarítani az összes, emberhez méltó lakhatásra már alkalmatlan, de a bűnözők számára beköltözésre és az ebbéli tevékenységük kifejtésére alkalmas ingatlanokat. Szerencsére a kerületi önkormányzat a javaslattételem után elkezdte ezt a bontási munkálatot, de vélhetően a feléig sem jutott el ennek, hiszen nagyon sok állami terület található tele szeméttel, tele veszélyes hulladékkal, és egész egyszerűen nem tudunk oda eljutni, hogy egy asztalhoz ültessük a kormány képviselőjét az önkormányzatéval, a rendvédelmi szervekével, a polgárőrökkel, akik csak akkor álljanak fel a tárgyalóasztaltól, ha megoldást találnak erre az egész kérdésre.

Ugyanezt látjuk, a forró krumpli dobálását a főváros és a kormány viszonylatában, számos egyéb kérdésben.

Amikor a kormány itt látszólag mentőcsomagot dob, de valójában diktátumokat foganatosít, akkor azt kell mondanunk, hogy ugyanezt érjük tetten sok egyéb területen. Én küzdök a III. kerületben az óvodabezárások ellen is, és bár egy intézmény esetében már meghallotta a helyi önkormányzat a szakmai érveimet, és megmenekült ez az intézmény, tehát lekerült a bezárandók listájáról, a többi esetében ez a vita folyik. De itt is az a helyzet, hogy a nap végén a kormányt kellett megkeresnem, mert kiderült, hogy ami régen adottság volt, hogy a fejlesztőt, a logopédust, az óvodapszichológust az állam fizeti, tehát az ő bértömegét biztosítja az állam, az néhány éve önöknek köszönhetően megváltozott, most már a kerületi önkormányzatnak kellene kitermelni ezt az egész bértömeget, amelynek egyébként elvonják a forrásait. A nap végén, nyilvánvaló módon, ezt nem tudja olyan szinten, mennyiségben, minőségben teljesíteni, mint a korábbiakban. A kormány pedig ‑ bárcsak itt is feltűnne megmentőként, de itt még arra sem figyelnek, mert leszavazták az ez irányú parlamenti javaslatomat ‑ alapvetően, itt is az van, hogy az önkormányzatokra fog mutogatni, hogy nem látják el ezeket a feladatokat. De valójában a kormánynak és az államnak, a költségvetésnek kellene fizetnie azt, hogy mondjuk, az SNI-s gyermekek fejlesztése, támogatása esetén ez az egész fel se merüljön, önkormányzati forráshiány fel se merülhessen, tehát gyerek amiatt ne szenvedjen hátrányt, hogy bármilyen költségvetési ribillió alakul ki.

Én ezt a javaslatot benyújtottam a parlament elé: fizesse újra az állam az SNI-ellátás teljes szakembergárdájának a bértömegét. Ezt a javaslatot egyelőre a kormány leszavazta.

Korrekciós lehetőség van, és mindig van, de én ezt a forrókrumpli-dobálást nagyon-nagyon fázva látom, tehát nagyon rossz érzés az, hogy az önkényes lakásfoglalóknál ebbe ütközöm, hogy az óvodabezárások ellen küzdve úgyszintén ebbe ütközöm.

És nagyon-nagyon sok kérdést, például a bérlakásépítések kérdését is ide lehetne hozni. Teljes joggal várnánk el, hogy az önkormányzatok építsenek nagy tömegű bérlakást, vagy vásároljanak olyanokat, amelyeket mások már nem használnak; hozzanak létre, mondjuk, lakásügynökségeket. Jobb lenne kicsit sikeresebb, mint a Karácsony Gergely-féle városvezetés, amely már az előző körben kampányolt a lakásügynökséggel; lényegében semmi nem lett belőle, így aztán a következő választásnál újra kampányolt a lakásügynökséggel.

(19.20)

Hozzáteszem: egy szakmailag kompetens vezetőt neveztek ki az egésznek az élére, de ez nem csak vezető kérdése, és Budapesten ez egyébként egy olyan konstrukció, amely érdemben tudna segíteni a lakhatási válságon, csak valamiért nem működik.

De az önkormányzatok esetében nem nagyon találunk olyat, ahol a bérlakásállomány érdemi és mérhető módon növekedett volna; azért nem találunk, mert ha a másik zsebükből kiveszik a forrásokat, akkor egészen biztosak lehetünk benne, hogy ezek a bérlakásépítési projektek ellehetetlenülnek. A rögvalóságban azt a folyamatot tapasztaljuk, hogy a nagy ingatlanberuházások esetén próbálnak alkudozni a helyi önkormányzatok, hogy valami lakhatási jellegű, pántlikázott fejlesztési forráshoz hozzájussanak ‑ vagy sikerül, vagy nem. Az én koncepcióm szerint ‑ a „Mi Várunk” program képében tettük ezt le ‑ tömeges bérlakásépítéseket kellene kezdeni, évente legalább 5-10 ezer darabot, a költségvetés kellene hogy finanszírozza mindezt. Az önkormányzat mihez ért a legjobban? Ahhoz ért a legjobban, hogy kezelje ezt az egészet ‑ akár a rászorultsági láb is belejöhet, bár az én programom nem, vagy nem kizárólag egy szociális program ‑, és a végén, 6-8 év sikeres együttélés esetén lehetővé kell tenni a magyar fiatalok számára, hogy a tulajdonukba kerüljenek ezek a bérlakások. Így tudjuk a jövő adófizetőit itthon tartani, Magyarországon. Ennek a koncepciónak lenne létjogosultsága.

Mi erre a tipikus kormányzati válasz? Az, hogy a magyar fiatalok jobban szeretik a saját ingatlantulajdont ‑ és ez a mondat kétségkívül igaz. A második tagmondatot nem szokták hozzátenni: százezrek és milliók ragadnak be drága albérletekbe, vagy pedig nincs olyan opciójuk, hogy önálló ingatlantulajdonra tegyenek szert. És itt is a forró krumpli dobálásának esete merül fel, mint a kormány és a főváros viszonylatában. A kormány azt mondja, hogy ez az önkormányzatok dolga, de közben elvonja a forrásaik egy részét, amit erre fordíthatnának; az önkormányzat azt mondja, hogy nincs pénzem rá, mert a kormány elveszi. És ezenközben van 700 ezer üres ingatlan Magyarországon, és még odáig sem jutottunk el tizeniksz év alatt, hogy megnézzük, hogy ezeknek akár csak az egytizede hasznosítható‑e még bérlakásként, és bővíthető‑e ez a rendszer. És hova vezetett ez a kínálati szűkösség? Egészen pontosan oda, hogy a 2010-ben 60 ezer plusz rezsis, átlagos méretű III. kerületi albérleti ár mára 260-270 ezer forint, és az ingatlan.com szakértői hozsannáznak, hogy az árrobbanás lassult egy kicsit, vagy esetleg 1-2 százalékkal csökkentek az árak.

Tehát arra kérem a kormányt, hogy miközben igyekszik megmentőként feltüntetni önmagát, legalább a saját részéről fejezze be a felelősségnek ezt a fajta áthárítását. Az önkényes lakásfoglalós kérdésnél üljenek egy asztalhoz, és akkor álljanak fel, amikor a megállapodás megszületett. Egy új óvodafinanszírozási javaslat befogadásával, vagy akár nyújtsák be a sajátjukat, legyenek nemzeti minimumok, ahol ez az egymásra mutogatás megszűnik, és érdemi, konstruktív megoldások születnek. Harmadsorban pedig a lakhatási vitát végre folytassuk itt le. Most már nem elegendő válasz az, hogy a magyarok önálló, saját ingatlantulajdont szeretnek. Kétségkívül így van, de nem képzelhető el, hogy egy szuverén nemzetállamnak ne legyen üzenete az albérletbe szorult százezrek számára.

Kétségkívül van, aki számára a 3 százalékos lakáshitel az egyetlen lehetséges út, és ezt néhány ezren, tízezren, akár még többen igénybe fogják venni, de nem hiszem el, hogy a kormány nem látja, hogy a bevezetés, a bejelentés pillanatától azért ugrottak meg az árak, mert egy kínálati szűkösséggel megátkozott piacra öntöttek rá egy nagy keresletet. Ez így önmagában nem lesz elegendő, mert az árrobbanást az is elszenvedi, aki egyébként nem veszi igénybe a 3 százalékos konstrukciót.

Nem szeretem azt, amikor zsigerileg szidnak egy ilyen elképzelést, tényleg nem szeretem, de azt sem szeretem, amikor a piaci hatások figyelembe nem vétele miatt a járulékos hatásokat a társadalom fizeti meg. Ezt az Airbnb-nél kipróbáltuk. Az Airbnb megint tipikus esete a kormány és a fővárosi kerületek közötti forrókrumpli-dobálásnak. A kormánynak nem volt bátorsága szabályozni vagy kitiltani vagy akármit csinálni az Airbnb-vel ‑ én szerettem volna ‑, a kormány azt mondta: intézzék ezt az önkormányzatok; de addigra a forrásaik egy részét elvonták, és a forráshiányos önkormányzatok ‑ Terézvároson kívül ‑ lényegében meg sem próbálták ezt, pedig az Airbnb-zők fele nettó ingatlanbefektető, akár külföldi ingatlanbefektető, semmilyen társadalmi érdek nem szólt amellett, hogy ők a jóléti szintjüket tovább emelhessék a magyar társadalom kárára.

Ezeket a helyzeteket nem szabad felelősség szintjén egymás között dobálni, ezért én így a vita végén egy-két szakmai kérdéskört idehozva arra kapacitálom a feleket, hogy nagyon szigorúan határozzanak meg nemzeti minimumokat, ahol kell, üljenek asztalhoz, szülessenek meg ezek a megoldások, és III. kerületi polgárként a következő időszakban is azért fogok küzdeni, hogy ezek a kérdések végre rendeződjenek, és pont kerüljön az eddig be nem fejezett mondatok végére. Köszönöm a figyelmet.