Ritter Imre (Nemzetiségi képviselő)

RITTER IMRE nemzetiségi képviselő: Köszönöm. Sehr geehrter Herr Vorsitzende, sehr geehrtes Parlament, im Namen des Ausschusses der Nationalitäten in Ungarn möchte ich Ihnen unsere Position zum Gesetzentwurf T/13035. bezüglich des Gedenkens an die Helden von Mohács erläutern. Vor fast 500 Jahren, am 29. August 1526, stellten sich die Ungarn und ihre Verbündeten auf dem Schlachtfeld von Mohács den Eroberungsbestrebungen des Osmanischen Reiches entgegen. Unter den Helden befanden sich Soldaten fast aller Nationen Mitteleuropas. So marschierten neben ungarische Soldaten auch Kroaten, Serben, Slowaken, Deutsche und Polen und fielen in großer Zahl in dieser entscheidenden Schlacht der ungarischen Geschichte.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Parlament! Az Országgyűlés Magyarországi Nemzetiségek Bizottsága nevében szeretném ismertetni álláspontunkat a T/13035. számú, a mohácsi hősök emlékének szentelt törvényjavaslattal kapcsolatban. Immáron közel 500 éve, 1526. augusztus 29-én a magyarság és szövetségesei a mohácsi csatasíkon ismét szembeszálltak az Oszmán Birodalom hódító törekvéseivel. A hősök között Közép-Európa szinte minden népének katonái ott voltak, így a magyarok mellett horvátok, szerbek, szlovákok, németek és lengyelek is szép számmal felvonultak és estek el ebben a magyar történelem döntő, legsúlyosabb következményekkel járó ütközetében.

Ugyanakkor idézzük fel az 1687. augusztus 12-én megvívott nagyharsányi ütközetet, ahol a Szent Liga csapatai döntő győzelmet arattak az oszmán nagyvezír hadai felett. A második mohácsi csatában részt vevők és az ott elesett hősök között természetesen szintén szép számmal harcoltak nem magyar anyanyelvű katonák, így voltak németek, horvátok, lengyelek, és még hosszan sorolhatnám. Ez a második, immáron győztes mohácsi csata egy olyan léptékű demográfiai, gazdasági változást hozott, amely a mai napig hatással van a Kárpát-medencére, szűkebb értelemben Magyarországra.

A felszabadító hadjárat befejezése után, a XVII. század végén és a XVIII. század első évtizedeiben nagyarányú belső vándormozgalom irányult a sűrűbben lakott, néhol népesebb nyugati, északi és keleti, dombos-hegyes vidékekről az Alföld és a Kelet-Dunántúl ritkán lakott vagy pusztává vált területeire. De ez a belső elvándorlás nem volt elegendő a területek benépesítésére, a megfelelő mennyiségű és szaktudású munkaerő biztosítására, az élet újbóli megindítására, így a magyar rendek szükségesnek tartották külföldi telepesek toborzását is.

A telepítések sikerén felbuzdulva egyre inkább az állam, a kamara által szervezett akciók keretében jött Magyarországra a XVIII. század folyamán mintegy 400 ezer telepes Németország nyugati és déli területeiről. Így alakultak ki az ország jellegzetes német, mai ‑ nem feltétlenül a helyes kifejezéssel élve ‑ sváb falusi településterületek a Bakony, a Vértes és a Pilis hegységben, Buda és Pest környékén, Szatmárban, Baranyában és Tolnában, Bácskában és a Temesközben.

Ezt a jelentős betelepülési folyamatot az akkori magyar Országgyűlés az 1723. évi CIII. törvénycikkben sok évig tartó, az újonnan érkezőkre vonatkozó adómentességgel is segítette. A betelepülő német parasztok földesúri szolgáltatásait szigorú szerződések szabályozták ‑ ahogy ezt nálunk, Budaörsön is például ‑, viszont jellemzően szabad költözési joggal bírtak, és többnyire a robotot is megválthatták. Természetesen felidézve Magyarország etnikai sokszínűségét, tudjuk, hogy korábban az Oszmán Birodalom által uralt részekre, a hódoltsági területekre irányuló lakosságtelepítésekben nemcsak a német betelepülőkre számítottak, hanem horvátokra, szerbekre, románokra, szlovákokra és még sok más nemzetiség polgáraira is.

Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy az ilyen történelmi emlékhelyek és az őket megteremtő, valamint védő törvények az emlékezetkultúránk fontos értékei, és központi szerepet játszanak abban, ahogyan egy-egy közösség megőrzi, feldolgozza és továbbadja történelmi tapasztalatait. Ezek az értékek meghatározzák, miként viszonyulunk múltunkhoz, hogyan állunk a történelmi eseményekhez, és miként adjuk tovább azokat a jövő generációinak. Az emlékezetkultúra tehát nem csupán a múlt feldolgozását, hanem a közös identitás, a társadalmi összetartozás megerősítését is szolgálja. Ezek az értékek hozzájárulnak ahhoz, hogy nemzeti és nemzetiségi közösségeink egyaránt megőrizzék és továbbvigyék azokat a tapasztalatokat és tanulságokat, amelyek a magyar, az itt élő őshonos nemzetiségek és más közép-európai népek közös történelmi útját jellemzik.

Biztos vagyok benne, hogy ez jelentősen erősíti a közös összmagyar és nemzetiségi értékeket, összekapcsolja a különböző hagyományokat, elősegíti a kölcsönös megbecsülést, és végső soron közösségeink kohézióját is támogatja. Ebben az emlékezetkultúránk egy fontos, meghatározó emléke kell legyen a két mohácsi csatának, az ott elesett hősöknek emléket állító park és az első, az 1526-os csata hőseinek emlékéve.

Az Országgyűlés Magyarországi Nemzetiségek Bizottsága nevében tájékoztatom önöket, hogy bizottságunk a T/13035. számon benyújtott, „A mohácsi csata hőseinek emlékéről” című törvényjavaslatot támogatja, és az Országgyűlésnek elfogadásra javasolja.

Külön köszönöm Hargitai János úrnak az ezzel kapcsolatos többévi munkáját. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Danke für Ihre Aufmerksamkeit. (Taps a kormánypárti padsorokban.)