Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Amikor ma a kisfiammal jöttünk a Parlament felé, és végiggondoltam, hogy a felszólalásom során a kötelező elemeken túl miken kéne végigmenni, akkor bizony eszembe jutott, hogy nagyon sokat beszélt családtámogatásokról ez a kormányzat.

Én igyekszem támogatni a kormány céljait a tekintetben, hogy hogyan lehetne bővíteni ezt a családtámogatási rendszert. De nagyon sokszor megakadt a fülem azon, hogy fenntarthatóságról, megalapozottságról beszélnek visszatérően kormánypárti képviselőtársak, de az a ma már elhangzott nagyon fontos demográfiai vetület, amit egyébként nekünk együtt meg kellene oldani pártállástól függetlenül, az sokszor vagy méltatlanul kevés figyelmet kap, vagy egész egyszerűen olyan kijelentések hangzanak el, amelyek nem feltétlen találkoznak a valósággal.

Az egyik legkatasztrofálisabb demográfiai mutatónk az élveszületések száma jelen pillanatban. Azt láthatjuk, hogy 1990-ben még 125 ezernél több újszülött jött világra évente, tehát nagyon paradicsomi állapot volt a mostanihoz képest, pedig már akkor is a népességfogyás javában zajlott Magyarországon. Ez nagyjából velem egyidős, tehát kicsit több mint negyven éve fogyatkozik Magyarország népessége.

Azt is látjuk, hogy 1997-ben, tehát a ’98-as első Fidesz-kormány előtt volt az utolsó év, amikor százezer fölött volt az élveszületések száma Magyarországon, és bizony azóta négy olyan esztendő volt mindössze és szerencsére, amikor 90 alá csökkent a születésszám. Ez a négy esztendő a 2011., ’13., ’18., ’19. esztendő. Tehát a 2010 utáni időszakra esnek sajnos a legalacsonyabb születésszámok.

Balliberális megmondóemberek nagyon sokszor ezt úgy vágják oda a kormánynak, hogy hát igen, akkor ez a kormányzat bizonyítványa, ilyenkor született a legkevesebb gyerek, önök tehetnek mindenről. Én ennél azért igyekszem szakmailag korrektebb lenni, hiszen látjuk azt, hogy folyamatosan csökken a szülőképes korban lévő hölgyek száma, ebből adódik egyenesen, hogy egyre kevesebb a megszületett gyermekek száma, éppen ezért nem kellene a kormánynak bármiféle hurráoptimista pozitív bizonyítványt kiállítani magáról, mert nincsen mire annyira büszkének lennie; főleg azért nem, mert a legfrissebb adatok fényében az írott magyar történelemben most születik a legkevesebb gyermek Magyarországon, és az év első három-négy hónapjában annyira kevés volt az élveszületések száma, hogy év végén akár egy nyolcvan-egynéhányezer körüli adat is, egy tragikusan rossz adat is kijöhet. Sokszor elmondtam már, hogy aki ebben ellendrukker, az hazaáruló. Tehát én nagyon szurkolok annak, hogy ezek a mutatók az év végéig azért egy kicsit feljebb menjenek.

Ami különösen fájdalmas, hogy a korábban növekedésnek indult termékenységi arányszám megint csökkenésnek indult. Tehát eleve csökken a szülőképes korban lévő magyar hölgyek száma, ezen belül csökken a termékenységi arányszám, ergo az élveszületések számától robbanás nem várható. Éppen ezért nagyon nehezen komolyan vehető az Állami Számvevőszék közreadott tanulmánya, ahol bemutatják, hogy így csökken a születések száma, húznak egy piros nyilat, és odaírják, hogy 110 ezerre lenne szükség évente szerintük.

Én most ahhoz kívánok segítséget nyújtani, hogy mégis, hogyan lehetne ezt a 110 ezret valamilyen úton-módon elérni; nem most, hanem mondjuk, 30 év múlva, és ez is lassan a sci-fi kategóriájába tartozik. Első körben, ugye, nagyon-nagyon fontos lenne belátni, hogy a lakhatási területnek van egy nagyon-nagyon kemény demográfiai kivetülése. Magyarországon, ahol horrorisztikus áron lehet önálló otthonhoz jutni, és ahol az albérletárak is egészen brutálisak, egész egyszerűen nem várhatjuk el azt, hogy egy tipikus élethelyzetben lévő magyar fiatal ezt önerőből ki tudja gazdálkodni.

Érdemes tehát megvizsgálni, hogy mit tud hozzátenni egy kormány vagy egy parlament ehhez a területhez. Ha azt látjuk, hogy a kormány ebben a költségvetésben is otthonteremtési soron alapvetően a CSOK-ot, falusi CSOK-ot és azokat az eszközöket próbálja erőltetni, amelyek esetében örüljünk annak, hogyha valaki ezeket fel tudta venni, hasznosítani tudta, még ha nem is mindig a legrászorulóbb rétegek voltak azok, de most már, a számok alapján azért beláthatjuk, hogy egy viszonylag szűk réteg tudta nem a kedvezményes hitelt, hanem ennek a támogatási volumenét igénybe venni, és ezen szűk rétegen belül az élveszületések számához, a gyermekvállaláshoz nem feltétlen járult hozzá az egész konstrukció olyan mértékben, mint ahogy azt a kormányzat reklámozta.

Viszont vannak a tipikus élethelyzetben lévő magyar fiatalok, tehát nem új építésű lakóparki lakást vásárlók, nem családiház-tulajdonosok, ők adott esetben egy megfizethető albérletre, bérleményre szorulnának rá, illetve nagyon sokat segíthet nekik a lakáscélú előtakarékosság állami lába, állami támogatása.

Ezt ugyanakkor a Fidesz-KDNP érthetetlen okokból megszüntette. Valószínűleg nem tetszett a Fidesznek az a cég, amely a legtöbb ilyen hitelt közvetítette. Nekem sem tetszett egyébként a működési modellje. Ilyenkor, ugye, nem az a megoldás, hogy beszántok egy egész területet, megszüntetem az állami támogatást, hanem átalakítom és mondjuk, korlátokat emelek a céges működés tekintetében az esetleges túlfutások elé.

Sajnos nem ez történt Magyarországon, és elfelejtette a kormány, hogy egy tipikus társasházi kazáncserét is támogatott LTP-vel valósítottak meg, arra így takarékoskodtak, tehát nagyon sok társasházi lakóközösség életét is megnehezítette mindezzel a kormányzat.

Azt is látjuk tehát, hogy egy folyamatos kínálati szűkösség áll fenn a piacon. Ezt egy módon lehet oldani: bérlakások tömegének megépítésével. Ezt jellemzően egy állami hátterű konstrukcióban lehetne jól kivitelezni, és ez évente legalább 5-10 ezer bérlakást kellene hogy jelentsen.

(10.30)

Érdemes megvizsgálni, hogy van‑e erre keret vagy mozgástér a költségvetésben. Mi a közös ellenzéki program megalkotása során az utolsó forintig sokat veszekedtünk, hogy ezekre a területekre honnan érdemes pénzt elkülöníteni. Ha tudtam volna, hogy ennyire egyszerű lesz a helyzetünk, akkor nem görcsölünk ezen ennyit, hiszen azt látjuk, hogy csak az áfabevételi várakozásból több mint 1600 milliárddal többet kíván kasszírozni Magyarország Kormánya, mint az előző esztendőben. Tehát ha azt mondjuk, hogy ennek a pluszáfabevételnek csak a 20 vagy 25 százalékát kérjük el a magyar jövő számára, akkor úgy gondolom, nem kértünk sokat. Akkor azt mondjuk, hogy ebből induljon el egy állami hátterű otthonteremtési és bérlakásépítési program, a jövő magyar adófizetőit segítsük a szülőföldön boldogulni, itt maradni, hovatovább segítsük őket megszületni Magyarországon.

Rétvári államtitkár úrral sokszor nem értünk egyet, de egy dologban biztos, hogy egyetértünk: Magyarországnak van egy igazi rejtett erőforrása, ez pedig az, hogy egész Európában a vágyott gyermekek száma a magyar édesanyák bevallása és a mérések alapján itt az egyik legmagasabb. Kettő és három között van, ez biztos, hogy ez a háromhoz van közelebb vagy a kettőhöz, az képezze demográfiai viták tárgyát, a lényeg az, hogy nagyon magas ez a szám európai viszonylatban. Ami tragikus, hogy a vágyott gyermekek közül világra azért egyáltalán nem tud mindenki jönni, és ezt a szakadékot kellene nekünk csökkenteni, ez egy közös politikai felelősség lenne.

A szakadék csökkentésének egyik útja, mondjuk, a saját tulajdonban lévő ingatlanok megszerzésének a támogatása, de ott a másik útja is: a bérlemények, bérlakások, albérletek helyzetének rendezése, hovatovább, ha megjelenik a magyar piacon egy Airbnb-szerű konstrukció, ami azért az adófizetés nettó elkerülésével járt sokszor, akkor Magyarország Kormánya ne feltétlenül a tiltó bunkósbot eszközével jelenjen meg, hanem próbáljon szabályozni. Ültesse le a feleket az asztalhoz, ugyanúgy, ahogy az Uber esetében is ezt meg kellett volna tenni, hiszen a sharing economyt, az új módszereket nem lehet kikerülni, ezeket nem lehet megúszni és betiltani, őket szabályozni kell a közteherviselés felé elmozdulva.

Összességében azt látom, ha nem kezdünk el bérlakásokat építeni ‑ hangsúlyozom, hogy nem egy szociális program keretén belül, legyen ennek szociális lába, de alapvetően egy piacon dolgozó, az életét elkezdő házaspár is találja meg itt a számítását ‑, ha mindezt nem kezdjük el, akkor nem lehet a lakhatási válságból kilábalni.

További nagyon fontos kérdés, és nem látom a költségvetésben ennek nyomát, pedig szeretném látni: félmillió ingatlan áll üresen Magyarországon. Nyílván, épeszű ember a magántulajdonban lévőkhöz nem akar nyúlni. Egyébként a lakásügynökségek rendszere némi finomítás után alkalmas lenne arra, hogy érdekeltté tegye a magántulajdonost abban, hogy bérlakásként hasznosítsa az amúgy üresen álló, mondjuk, befektetési célú ingatlant, de lehet, hogy ez csak néhány ezer vagy tízezer lakást érint. Ugyanakkor azt látjuk, hogy önkormányzati és állami tulajdonban rengeteg ingatlan van üresen. Meg kellene vizsgálnunk végre, hogy ezek milyen állapotban vannak, hiszen egymásnak ellentmondó mérések is vannak a piacon erről. Ha csak 10-20 százalékot tudunk hasznosítani bérlakásként, már óriásit csillapítottunk ezen a kínálati szűkösségen. És azt sem felejthetjük el, hogy itt rengeteg, lakhatással összefüggő egyéb módszer van, ami magyar fiatalok, adófizetők életét megkönnyítheti: a lakhatási kafetéria könnyebb odaítélése, annak összegének emelése vagy pedig magasabb szinten történő elérhetővé tétele.

Az áfával és egyebekkel kapcsolatos, a családokat kedvezményezni képes elképzeléseinket már megosztottam, ugyanakkor nem tudok nem kitérni arra, hogy az alanyi jogon járó családtámogatási formákkal mi a helyzet. Jobboldali emberként mindig fázom egy kicsit, amikor ilyen segélyezésjelleggel valamit alanyi jogon mindig odaadunk, attól függetlenül, hogy az érintett mennyit tesz a saját boldogulásáért és az előrejutásáért. Ugyanakkor azt mondom, hogy a családi pótlék, mivel értékének felét elpárologtatta nagyjából, megduplázható, belefér a költségvetésbe, de támasszunk feltételeket, és akkor talán találkozik a gondolkodásunk. Támasszuk azokat a feltételeket, hogy ezt egy „családi kártya” nevű konstrukcióban adjuk oda, ezzel csak gyermeknevelési cikkeket lehessen vásárolni, meg az ideértendő alapvető élelmiszereket, tehát bébiételt igen, sört, szerencsejátékhoz kapcsolódó dolgokat nem. Nagyon élesen el lehet különíteni a globalizált gazdaságban azt, hogy egy SZÉP-kártyához hasonló eszközzel mit tudok megvásárolni és mit nem. Ha garantáljuk azt, hogy a gyermek érdekkörében hasznosulnak ezek az összegek, akkor szerintem meg lehet duplázni a családi pótlék összegét.

Azt látom, hogy nagyon sok család esetében ez azért óriási segítséget jelentene, a költségvetési mozgástérbe belefér, de még egyszer mondom, jobboldali emberként hozzám az a gondolkodásmód áll közelebb, hogy ne feltétel nélkül tegyük ezt, adott esetben még a családsegítő szolgálattal, az egészségügyi szolgálatokkal, egyebekkel való együttműködés feltétele is szabható egy bizonyos szélesebb körben, másfajta támogatások esetén. Itt elégedjünk meg annyival, hogy a gyermek érdekkörében hasznosuljanak ezek az összegek. Ha ezt tudjuk garantálni, szerintem emelhető mindez.

Végül még egy felvetésünket szeretném megosztani önökkel, amit nagyjából tíz éve már azért felvetettem: ez a szülőtámogatási járadék koncepciója. Nagyon régi viták folynak erről, és nem gondoljuk azt, hogy ha valaki most ki tudja pótolni a szüleinek a nyugdíját a saját befizetett adójával, ez a konstrukció nagyon sokakat arra bírna, hogy most emiatt több gyereket vállaljanak a mában. A mai döntéseket kevéssé befolyásolja az, hogy mi lesz 30 vagy 35 év múlva. De azt el kell hogy mondjuk, hogy gesztusértékű, és egy társadalom, egy politikum odafigyelését jelzi az, ha el tudjuk érni, hogy a generációk közötti szolidaritás megvalósuljon. Itt egy nagyon egyszerű eszközzel ezt az adót befizetik az adófizetők, a családok, ez már elment, de ennek a 10 százalékáról viszont szeretném, ha rendelkezhetnének az érintett családok, és ez a befizetett 10 százalék gazdagíthassa a szülők nyugdíját. Hogy ezt most hogyan osztják meg egymás között a szülők, ha mind a ketten életben vannak, technikailag milyen módszerrel jusson oda, ez képezze vita tárgyát, nagyon konstruktívak leszünk ebben, ha megvalósulhat ez az ötlet, de azt látnunk kell, hogy a gyermeknevelés elismerése a nyugdíjrendszerben egy régóta húzódó kötelezettség, egy halaszthatatlan feladat lenne.

Nyilván, lehet ennek más módszereiről is vitatkozni, mi nyitottan szemléljük ezeket a vitákat, részt is veszünk bennük nagyon szívesen, de a szülőtámogatási járadék konstrukciója abszolút alkalmas lenne arra, hogy nagyobb költségvetési kiesés nélkül a generációk közötti szolidaritás szimbólumává váljon. Éreztethetjük tehát fiatal, dolgozó, középkorú vagy idősebb honfitásainkkal és a gyermekeinkkel egyszerre, hogy ez az ország számít rájuk, a jövő adófizetőit, ha ők is úgy szeretnék, akkor itt szeretnénk látni Magyarországon. Ha mindezt összerakjuk, akkor a Jobbik csomagjából pedig a szülőföldön boldogulás programja bontakozik ki. Köszönöm a figyelmet. (Taps a DK soraiban.)