Dr. Hiller István (MSZP)

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Tisztelt Országgyűlés! Helyesnek és időszerűnek tartom, hogy ezt a törvényjavaslatot az előterjesztő idehozta a magyar Országgyűlés elé. Helyesnek, mert valóban több olyan törvény született az elmúlt időszakban, amelyek indokolttá teszik, hogy a kulturális örökség védelméről szóló jogszabályt áttekintse a kormány, illetve az Országgyűlés.

Fontosnak tartom azokat a megjegyzéseket, amelyek elhangzottak, Gy. Németh Erzsébet képviselő asszony felvetését pedig olyannak, amely probléma nem kormánypárti vagy ellenzéki probléma, hanem ennek az országnak meg a jövőjének egy olyan kérdése, amit itt az Országgyűlésben meg kell beszélnünk és meg kell vitatnunk. Így van.

Van néhány olyan kérdés, amelyet szeretnék államtitkár úrnak feltenni, részben, hogy pontosan értsük, mi a törvényalkotó szándéka, részben pedig, hogy az érdeklődő közvéleményt erről megfelelően tájékoztatni tudjuk. Ne gondolják, hogy csak a legszűkebb szakmát érdekli ez a kérdés! Nem azt mondom, hogy hétvégenként összejövő társaságok a kulturális örökség védelméről szoktak beszélgetni, de hogy az országunkban milyen események történtek és történnek, az erről szóló vitát nagyon is erőteljesnek látom, tudniillik azt, hogy a magyar történelemről, a múltunkról, ahogy az előttem szólók is elmondták, identitásról beszélgessenek. Lehet, hogy nem ezekkel a kifejezésekkel, de fontosnak tartják ezt az emberek. Ezért úgy kell megközelítenem a kérdést, hogy azoknak a céloknak a végrehajtását, amelyeket a törvénytervezet maga elé kitűz, tudja‑e garantálni.

Először magát az örökségvédelmet és annak megvalósítását szeretném előhozni. Nem kell hogy mindannyian emlékezzenek, ismét előhozom ezt a kérdést, de önöknek 2010 és ’12 között sikerült feldúlni azt a modern, szakmailag eredményes és kimondottan a beruházó és az örökségvédelmet szem előtt tartó szakmai szervezetek megelégedésére működő szervezetet, amelyet 2006 és 2010 között létrehoztunk. Akkor sem volt világos, hogy ezt miért tették. Most aztán több mint egy évtizeddel később, durván másfél évtizeddel később nagyjából visszakanyarodunk oda, amit akkor abbahagytunk. Mennyivel egyszerűbb és sikeresebb lenne az élet, ha legalább szakmai kérdésekben sikerülne azt a kontinuitást megteremteni, ami ennek az országnak az érdekében áll!

Miről van szó? Tegyük föl, egy nagyberuházás esetében ‑ ilyen a mi kormányzásunk idején is volt, az önök időszakában is van, és helyes, hogy lesz is ‑ fontos a mindenkori kormány meg az ország számára, hogy azon a területen, ahol zöldmezős beruházás történik, ott kiderüljön, mit rejt a föld, a magyar múltnak, illetve a magyarországi múltnak milyen emlékeit. Ezt lehet kategorizálni a beruházás értéke tekintetében, itt 500 millióról bruttó 800 millióra emeli azon beruházási költség összegét, amelynél ezt kiemelten meg kell valósítani. Más tekintetben figyelembe kell venni azt a szervezeti formát és időt, amit a törvény rendelkezésre bocsát a régészeti feltárásra.

Papíron ez jól néz ki, aki azonban egy kicsit ismeri a gyakorlatot meg az országunk adottságait, tudja, hogy ez, kérem, nem így működik. Tehát nem lehet azzal számolni, hogy az országunkban hány hozzáértő régész van, amikor egy adott helyen folyik a beruházás. Az a szervezeti forma, amit mi létrehoztunk, alkalmas volt arra, hogy a szakma legjobb erőit egyesítve egy nagyberuházásnál koncentráltan történjen a régészeti feltárás. Ezt a szervezeti formát önök részben visszahozzák, de teljességgel nem látom, hogy egy szűkített határidővel megvalósítani magát a feltárást eredményesen lehet.

Ezért tisztelettel kérem államtitkár urat, hogy a vitában vagy az összefoglalójában térjen ki arra, hogy a gyakorlatban hogyan gondolják ezt. Higgye el, én viszonylag sok ilyen beruházást menedzseltem végig mint kultúráért felelős egykori miniszter. Itt nem az a kérdés, hogy íróasztal mellett mit döntünk. Egyébként helyes, hogy olyan dolgokra kitérnek, hogy vannak olyan időszakok, például időjárási körülmények, amikor egyszerűen lehetetlen elvégezni a feltárási munkát.

Szóval, oda kellő számú hozzáértő régész kell, és nem az a kérdés, hogy Soprontól Békéscsabáig hány régészünk van, egyébként van, hanem hogy egy adott időpontban, harminc nap alatt hogyan koncentrálnak, hogyan szerveznek annyi régészt egy adott területre, hogy ők sikerrel és eredményesen tudják a munkát elvégezni. Nem akarom ismételni önmagamat, mi ezt a kérdést megszerveztük, önöknek sikerült feldúlni, most meg, tíz évvel később itt állunk a problémával szemben. Szerintem erre a kérdésre a törvényjavaslat nem ad választ. Ezért kérem államtitkár urat, hogy reflektáljon rá.

Egyetértek, és helyesnek tartom az engedély nélküli terepmunka elleni fellépést. Itt valóban olyan modern eszközök jelentek meg, és versenyfutás folyik az idővel, amelyek a magyar közös kincset károsíthatják. Itt már nemcsak arról van szó, hogy néhány érdeklődő, hozzá nem értő ember egy eldugott terepen, helyen megpróbálja azt átvizsgálni, hanem kimondottan és tudatosan felszerelt, a magyar földet, a magyar történelmi múltat akár egyébként hozzáértők, például külföldiek véleménye alapján átkutatni akaró emberekről és szervezetekről. A fellépés ez ellen helyes, mert közös nemzeti kincs, az engedély nélküli terepmunka megakadályozását, az ez elleni fellépést helyesnek tartom. Hajtsák végre, csinálják, közös érdek!

Egy újabb pontban az állami garanciavállalás kérdését vetik föl. Épp ideje volt. Azért is volt épp ideje ‑ és bár nem tudom, de könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy a néhány hónappal ezelőtti esemény, amit nagy nehezen, de sikerült megoldani, inspirációt adott a törvény bizonyos részeinek megfogalmazásához ‑, mert az nem megy, hogy magyar nemzeti kincs, mint néhány hónappal ezelőtt a Fejedelmek aranya című, egyébként szakmailag kitűnő kiállítás úgy hagyja el az országhatárt, hogy nincsen mögötte garanciavállalás. Aztán egyszer csak egy erdélyi múzeum pincéjében találjuk a nemzeti kincseinket heteken keresztül, és mindenféle szakmai és politikai együttműködés kell ahhoz, hogy a kincsek Magyarországra visszatérjenek, aztán azt ünnepeljük.

(13.10)

Egyébként én is örültem neki, hogy épen és sértetlenül hazatértek. Megjegyzem, egy kiállításnak persze nem az a célja önmagában, hogy sértetlenül hazatérjen, hanem az, hogy megfelelő módon láthassák az érdeklődők. Hát, ezt a kiállítássorozatot meg kellett szakítani.

Az állami garanciavállalás megfogalmazása tekintetében az irányt helyesnek tartom, de én ebben az esetben konkrétabb lettem volna. Ha tudják szabályozni a nagyberuházások esetében, hogy milyen mérték fölött kell külön szabályokat létrehozni ‑ ugye, az előbb említett bruttó 800 millió forint esetében ‑, akkor a nemzeti kincsek, illetve az állami garanciavállalás kérdését is, azt gondolom, konkretizálni kellett volna. Nem az ellen vagyok, ami benne van, hanem itt viszont keveslem. Legyenek konkrétabbak, határozzák meg, hogy egyébként milyen szintű állami garanciavállalás, milyen esetekben, milyen értékben szükséges, nagyon nem mindegy! Én itt egyébként szigorúbb lennék, mint önök, erőteljesen, jobban védeném az ország, a nemzetünk kincseit.

Kimondottan aktuálisnak és helyesnek tartom a hadtörténeti régészet kérdéseinek a felvetését, és azt a szakmai szabályozást, amely a törvényjavaslatban szerepel, jónak tartom. Kell ahhoz valami ‑ hogy mondjam? ‑, a jelenlegi politikai szokásos helyzet túllépése, amikor egy ellenzéki képviselő egy kormánypárti javaslat egy részére azt mondja, hogy jó, szerintem ez jó, de van egy része, amit pedig szerintem nem gondoltak át. Ezért tisztelettel kérem, hogy azt, amit most mondok, fontolják meg. Erőteljesebben kellene fogalmaznom, ha a szakmai részekkel lenne bajom, de még egyszer mondom, az, ami a hadtörténeti régészet leírásában van, a szakma szerint is, meg a kultúráért felelős egykori irányítóként szerintem is rendben van.

Ami nincs rendben, az a korszakolás. Tehát ne essenek már olyan csapdába, mint amit sikerült az elmúlt évben megtapasztalnunk, egészen pontosan két évvel ezelőtt, amikor a Petőfi-emlékévben sikerült a Petőfi laktanya nevét lecserélni egy Habsburg uralkodó nevére. Most éntőlem egyébként nem kell megvédeni a magyar történelmet a Habsburgokkal kapcsolatban, csak olyan furcsa volt, hogy a nemzeti kormány a Petőfi-emlékévben cserélte le a Petőfi laktanya nevét, és vette le a Petőfi-táblát. Tehát valahogy az egész olyan szerencsétlen volt.

Jövőre lesz, hogy 500 éve volt a mohácsi ütközet, ami nemzetünk történetének egészében az egyik legmeghatározóbb pont, nem nagyon lehet mást hasonlítani jelentőségében hozzá, csak Trianont. Azt kell mondjam önöknek, mint ennek a korszaknak az egykori kutatója és aki sok előadást tartott erről az időszakról egyetemi hallgatóság és érdeklődő közvélemény előtt, hogy azok a munkafeltételek, az a kutatási kapacitás, amit nálam fiatalabb kollégáim, magyar történészek, régészek, muzeológusok, levéltárosok, könyvtárosok együtt produkáltak és produkálnak a jövő évi, egyébként szomorú, de mégis fontos jubileum kapcsán, példamutató. Szakmailag kimondottan izgalmas megállapításokat látok, és azt is helyesnek tartom, hogy az informatika, a social media legkülönbözőbb eszközeit alkalmazva folyamatosan számolnak be eredményekről. Nem azt mondom, hogy ezt tízezrek nézik ‑ én nézem ‑ konferenciákon, szakmai előadásokon, vitaesteken, de mégiscsak a magyar történelem és a magyar hadtörténelem ‑ még egyszer mondom, ha tragikus is ‑ egyik legfontosabb eseménye.

Na most, erre ez a törvényjavaslat a hadtörténeti régészet kiemelt évszámaként és korszakaként az 1711 utáni korszakot jelöli meg. Hát, igazán szívesen beszélgetek és vitatkozom önökkel a magyar történelem kronológiájáról és annak szakaszolásáról, de higgyék el nekem, ha van korszakhatár, amit figyelembe venni érdemes, akkor az kétségtelenül Mohács és a Mohács utáni időszak. Van előttünk egy kulturális örökség védelméről szóló törvény, jövőre itt van Mohács 500. évfordulója, erre azokból a helyes szakmai és jogi eszközökből, amelyek elősegítik a hadászati és hadtörténeti régészetet, kizárják Mohácsot és korszakát. Hát, ne tegyék már!

Azt javaslom, hogy ne úgy emlékezzünk meg ‑ elnök úr, egy gondolatnyi időt kérek ‑ Mohácsról, hogy egyébként kizárjuk a hadtörténeti kutatások kiemelt időszakából, és 1711-et, tehát a szatmári békét és az utána következő korszakot preferáljuk, hanem bővítsük ezt az időszakot, és ezt az 1526-os évszámot és az azutáni korszakot tekintsük egy egységes és fontos jogi, történeti és kulturális örökségvédelmi kategóriának. Köszönöm szépen a türelmét, elnök úr. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki sorokból.)